Neked elmesélem – „Életem az üzenetem”

1958-ban Zircen, amely akkor még kis bányászfalu volt, egyetlen biztos pont volt az életünkben: a bánya. A húgomnak és nekem pedig: anya. Nemcsak a szomszédokat ismertük, hanem az utca összes lakóját, a falu összes arcát. Mindenki ismert mindenkit – persze nem a szó mély értelmében, csak felületesen. A napok legmegszokottabb, legbiztosabb pontjai voltak a reggelek, amikor a férfiak többsége, köztük apám is, a hajnal még sápadt órájában útnak indultak a bányába a bányászvonattal. Anyám édesapámmal együtt kelt, akit minden reggel friss reggelivel indított útjára, majd odaállt az ablakhoz, és nézte a távolodó alakot. Szinte minden reggel elbúcsúztatta apánkat. Sosem értettem ezt a szertartást, hiszen nyolc óra múlva apu újra itthon lesz, újra hazatér.

Ebben a csendes, otthonos, de kissé poros és korlátozó közegben nőttem fel, ahol megvoltak az előírt szabályok, amelyeknek én készséggel engedelmeskedtem. Sokáig voltam túl jól nevelt, engedelmes, a szüleinek megfelelni vágyó lány.

Nem volt téma, hogy milyen vagy, hogy mit szeretsz vagy tudsz csinálni, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Ez a kérdés sosem hangzott el. Nem terveztünk előre. Most mégis üzletasszonyként tekintenek rám. Van bennem egy kettősség, és ennek a kettősségnek a jó egyvelege az, amit most itt látsz. (körülnéz, mosolyog)

14 évesen kerültem Sopronba gimnáziumba, onnan pedig Budapestre, a Közgázra. Vonzott az egyetem tág szellemisége. Majd ismét beálltam a sorba, belém rögzült, hogy kövessem a szabályokat: a rendszerváltás előtti generáció tagjaként, 22 évesen, az egyetem elvégzése után férjhez mentem – ahogyan akkoriban mindenki, aki megismerte a szerelmet… Nem tudom, hogyan mondhattam ki „egy életre hű leszek!” ha még magamhoz sem tudtam hű lenni… 22 évesen nem ismertem önmagam, de ennek akkor még nem voltam tudatában.

A házasság és az anyaság útja Salgótarjánba vezetett, ahol a gyes után a Salgótarjáni Ruhagyárba jelentkeztem. Az igazgatónő örült nekem, „remek, akkor te leszel a főkönyvelő!” De engem akkor már a marketing széles, színes világa foglalkoztatott, ezért az ösztöneimre hallgattam: „Engem a marketing és a kereskedelmi szféra érdekel. Ha van rá lehetőség, szeretnék ebbe az irányba indulni!” Hiába ajánlottak háromszor nagyobb fizetést a főkönyvelői állásért, én hajthatatlan voltam. Az igazgatónő nem értett, de elfogadta a döntésem, és állást kaptam mint sokadik üzletkötő.

Évekkel később bebizonyosodott, jó döntés volt, hogy mertem kérni és azt mondani, amiben ha haloványan is, de hittem, hogy jó lehetek. Ez az ösztönös döntés segített abban, hogy elkezdtem bízni a megérzéseimben.

Kép

Burján Kati 

Belekerültem egy rendkívül versengő iparágba, ahol nagyon gyorsan kaptam visszajelzést arról, ha valamit jól vagy rosszul csináltam. Állandóan a topon kellett lenni és figyelni. Az üzleti világ mentalitása belém égett. Azt hiszem bátran kimondhatom: egy rohanó, kontrollmániás nő lettem, akiből mégsem tudták kiölni a lelket és a lélekkel foglalkozást. Az életben mint egy sebes, csapongó, de mégis egyenesen haladó patakban sodródtam, néha odacsapódva egy-egy masszív, tiszta kavicshoz, amely formált és keményített.

1987-ben egy véletlen lehetőség Budapestre hívott. Az állami külkereskedelmi cég osztályvezetője adta az esélyt a váltásra. Nem a főváros, nem a váltás és nem is a pénz vonzott – mivel jóval kevesebb fizetést ajánlottak, mint amit ekkor már a ruhagyárban kerestem –, mégis azonnal igent mondtam, mert úgy éreztem, ez arra esély, hogy fejlődjek.

Kinyílt a világ. Az utazások során sok karizmatikus emberrel találkoztam, akiktől önkéntelenül is átemeltem magamba bizonyos mintákat, amelyek addig nem voltak a részeim, de meghatározóak lettek a további életem során. Ők többnyire nagy cégek vezetői vagy gyártási igazgatói voltak, hatalmas felelősségérzettel és kitartással, helyesen értelmezett szigorral, mégis végtelen életkedv jellemezte őket. Úgy tudták magukhoz ölelni az életet, hogy annak minden aspektusa külön csilingelt bennük. Erősek voltak, hittek magukban, és teljes életet éltek.

Kezdetben az irigyelt amerikai utak alatt, már a repülőgépen remegett a gyomrom az idegességtől, a magamba vetett bizalom hiányától, mégis teljesíteni akartam a feladatot. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól: „Mi lesz a tárgyalásokon? Mit keresek én itt? Elég vagyok én ehhez?”

Hibázni nem lehetett, és aki valaha is dolgozott együtt amerikaiakkal, az tudja, hogy Európa finoman szólva is inkább egy kellemes szanatórium a kinti üzleti morálhoz képest. Mélyen, magamban kellett megtalálnom az erőt ahhoz, hogy abbahagyjam a folytonos rettegést – mert különben sosem tudtam volna a tárgyalásokon egyenlő partnerként az asztalhoz ülni.

A rendszerváltás után felbomlott minden, ami állami volt, és elkezdtek létrejönni a magáncégek, így kerültem egy magán külkereskedelmi céghez, ahol az amerikai vevők rendeléseit helyeztük el Ukrajnában. Egy nap 100–150 e-mailt kaptunk és sokat utaztunk, hol Amerikába, hol Ukrajnába. Az amerikai piac ezerrel pörgött, úgy dolgoztunk napi 8–10 órát, hogy sokszor enni-inni is elfelejtettünk. Ez merőben új tapasztalat volt számomra, két teljesen idegen és ellentétes kultúrával. A ’90-es években a kijevi reptéren még kutyák és macskák, de főleg galambok grasszáltak az épületben. A vidéki gyárakba a legelképzelhetetlenebb közlekedési eszközökön – traktoron vagy iskolabusszal – jutottunk el.

Közben felnőttem… és egyedüli családfenntartóvá váltam. A válással lehullott rólam a megfelelési kényszer, mert egyszerűen nem maradt erőm ezeket tovább magamra erőltetni. A házasságom vége teljes anyagi és érzelmi sokk volt a számomra.

48 kg-ra fogytam. Az egyik reggel, amikor a tükörben egy beesett arcú, csontsovány, fáradt nőt láttam, azt a nőt, akivé váltam, rádöbbentem, hogy ennek vége, változtatnom kell!

Édesanyám példáján keresztül láttam: sehova nem jutsz azzal, ha feláldozod önmagad. Az ember minél inkább megismeri saját énjét, annál inkább megért másokat is. Elkezdtem látni és érteni, hogy édesanyám mit, hol és miért adott fel, hogy mi az, amivel nem tudott szembenézni. Megtanultam, hogy számára a szeretet azt jelentette, ha feláldozza önmagát másokért, ha mindenkit maga elé helyez, ha nem emeli fel a hangját, ha tűr, ha kiszolgál és mindig csak ad. Közben teljesen megfeledkezett önmagáról, és elveszítette az erejét… Tükröt tartott elém, amelyben láttam, hogy én nem tehetek ugyanígy.

A döntésem után egy kis idővel a céghez került egy fiatal lány, aki az asszisztensem lett. Ő gyakran mesélt nekem munka után arról, amiket az egyetemen tanult a pszichológiáról. Vele együtt kezdtem el járni egy önismereti csoportba, amit egy mentálhigiénés orvos tartott, akitől pszichológiát, meditációt és önismeretet tanultunk. 35 éves koromig rendületlenül alakítottam a jó kislány szerepét, de ekkor végre elkezdtem megérteni az érzéseimet, a vágyaimat, azt, hogy én mit szeretnék. A jól belém plántált viselkedési formák annyira a részemmé váltak, hogy nem is foglalkoztam azzal, hogy az életet, az érzéseket mélyebben megértve, átélve, önazonosan is lehet élni. Nem sejtettem milyen kardinális változásokat hoz majd az életembe ez az egyszerű, hirtelen jött felismerés…

Az oktató megismertetett bennünket a szerinte akkoriban érvényes és értékes spirituális irányzatokkal a világban. Érdekes volt, végighallgattam, de különösebben egyik sem ért el a szívemig. Az utolsó alkalommal viszont megismertem a Sziddha jógát. 1994-et írtunk, amikor az egyik előadás alkalmával az oktató betett egy dallamot – akkor megállt bennem az idő, és egy végtelenül bársonyos átható csend vett körül, amelyben életemben először éreztem: minden úgy jó, ahogy van, minden, ami velem és körülöttem történik, annak oka van. Mintha valaki gyengéden megsimogatott volna, azt üzenve: „Jól vagy, jó helyen vagy!” – mintha hirtelen Isten tenyerében pihentem volna meg. Ebben az állapotban nyoma nem volt a fáradtságnak, az aggódásnak, az önvádnak.

Nagyon fontos lett a számomra az elmélkedő, elmélyedő életmód, hogy legyen a napnak legalább egy szakasza, amikor csendben, önmagammal lehetek… Legyen ez reggel, ébredés után, vagy este egy teával a teraszon. Ha ez nincs meg, nem tudok tovább zakatolni. (mosolyog)

1996-ban Ferivel – akivel ma már több mint 20 éve élünk együtt – létrehoztuk az első saját külkereskedelmi cégünket, ahol magas minőségű konfekciót gyártottunk. Sokan azt hiszik, hogy egy öltöny elkészítése annyiból áll, hogy valaki leül, és szépen megvarr egy öltönyt, hát nagyon nem… legalább 164 művelet. (nevet) Mindazt, amit az évek során megtanultunk, kamatoztattuk és jól működtünk együtt. Feritől tanultam meg a helyes önérvényesítést, és azt, hogy lehet nemet mondani, mert attól nem leszek rossz. Ő hisz magában, én pedig benne. Ő adott oltalmat a jövőhöz. (mosolyog)

Kép

Gyári ruhák - Kép: Burján Kati 

Több mint 20 évig vittük a gyárat, majd eladtuk, és így lett tőkénk. Megvalósítottam azt, amire tudattalanul mindig is késztetést éreztem: egy helyet, ahol minden, ami számomra meghatározóvá vált, találkozik és jelen van – ilyen számomra a Középpont jógastúdió. Ehhez két dolog hiányzott mindig is az életemből: az idő és a megvalósításhoz szükséges anyagi fedezet. Hatvanéves lettem, mire mindkettő a rendelkezésemre állt.

Lehet, őrültség, de hatvanévesen vágtam bele az egyik legfőbb vágyam létrehozásába, ám ehhez a bátorsághoz kellett egy fontos találkozás két nagyszerű nővel, akiket nagyra becsülök, akiktől sokat tanultam.

Három nő… akiknek korábban semmi közük nem volt egymáshoz, és mégis, egymást biztatva, egymásba kapaszkodva másfél év múlva készen álltunk a nyitásra. Majdnem minden racionalitást mellőzve belevágtunk, mert jó volt az időzítés, egybeesett a három cél, és mindhármunkat áthatotta ugyanaz az erős meggyőződés: ennek most meg kell történnie. Közben körvonalazódott egy új ,,iskola” terve, ahol a hitelesség és a belső felismerések átültetése a gyakorlatba alapvető kritérium lett. Közös mezsgye számunkra a jóga szellemisége, az aszanák, a jelenségek, érzések mögötti valóság feltérképezése és megértése.

„Életem az üzenetem” – Gandhinak ez az egyik meghatározó mondata is benne van a négy kis füzetem egyikében, amelyekben azokat a mondatokat őrzöm, amiket valahol, valamikor olvastam, kaptam, hallottam, és kedvesek a számomra. Ha bánt valami, előveszem ezeket a füzeteket, olvasgatom a benne lévő sorokat, és máris azt érzem, hogy nem is olyan rossz az, ami éppen bánt, és helyette inkább: #countyourblessings (számold az áldásokat – a szerk.) Az említett csendben végiggondolom, hogy mi jó történt velem aznap, és hálás vagyok, akkor is, ha éppen csak annyi jó történt velem, hogy megsimogathattam a cicámat. (mosolyog)