„Néha már az elég, ha elmehetünk egyedül hajat mosni” – Otthon Segítünk

– Mi az Otthon Segítünk Alapítvány küldetése? Kikért van?
– Célunk a kisgyerekes családok segítése. A szülők mellé állunk, hogy a kisebb nehézségeik ne hatalmasodjanak el, ne menjenek a lelki egészség rovására. A kezdeményezés Angliából indult el Home-Start néven: Margaret Harrison alapította 1973-ban, aki arra jutott, hogy mindenkinek szüksége van segítségre, és az a legjobb, ha otthon kapja meg, ahol a méltóságát legjobban meg tudja őrizni, és ahol a nehézségekkel szembesül.

Magyarországon 2001-ben indult az Otthon Segítünk Alapítvány, akkor szerveződött az első koordinátori csapat. A családsegítés előfeltétele az, hogy a szervezőcsapat tagjai önkénteseket toborozzanak helyben, akik aztán ki tudtak menni a családokhoz. Az önkéntesek felkészített, de laikus szülők; csak bizonyos mértékű gondok esetén tudunk segíteni, nem akkor, amikor már nagy nehézségek vannak, és az egész állami hálózat belebonyolódott a család életébe.

Az alapítványnak nincs vallási vagy politikai kötődése. Az a fontos, hogy a családok érdekében tudjunk együtt dolgozni, és ehhez jobb kívül hagyni a világnézeti szempontokat.

– Vagyis az alapítvány elsősorban átlagos kisgyerekes családokat segít?
– Persze. Mondok pár példát: a fiatal szülők frissen költöztek a településre, nincs még kapcsolati hálójuk, a nagyszülők még javában dolgoznak, nem érnek rá segíteni. Gyakran fordulnak hozzánk egyszülős családok, illetve van, ahol a szülő vagy a gyerek fogyatékossága a fő ok. Vagy például új gyerek születik a családba, és az anya nem tud eleget foglalkozni a nagyobbakkal – ilyenkor az önkéntes, mondjuk, dajkálja, babakocsiban ringatja a kicsit, hogy az anya a nagyobbakkal lehessen.

Alapvetően hetente egyszer jár az önkéntes egy családhoz, kettő-négy órát van ott, attól függően, hogy miben kérik a segítségét. Ügyeket intézni mennek együtt, vagy például kórházba látogatni, és az önkéntes a gyerekekkel megvárja a szülőt.

Fontos, hogy együtt végzett tevékenységről van szó, az önkéntes nem bébiszitter.

Nagyon sokféle helyzetben tud segíteni valaki, aki ügyes, és aki olyan értelemben is felkészített, hogy sokat dicsér. Fontos feladat ugyanis a szülők megerősítése a szülői szerepben. Az önkéntes semmiképpen sem fog kritikusan fellépni, épp ellenkezőleg. Nekünk az a fontos, hogy miután az önkéntes már elment, ugyanolyan jól menjenek a dolgok, mint ővele, vagy még jobban; azt gondoljuk, hogy ezt a pozitív megerősítéssel elő lehet mozdítani.

– Honnan tudja egy szülőpár, hogy ők tényleg „segítségre szorulók”? Mi az a fok, amitől már „beleférünk”?

– A társadalom ma azt sugallja, hogy a kisgyerekről való gondoskodást meg kell tudni oldani egyedül – holott a történelem során sosem kellett ezt egyedül megoldani.

Azt látjuk magunk körül, hogy a kisgyerek ellátása és a háztartás egyemberes, jó esetben kétemberes feladat – de teljesen érthető, ha azt érzi az anya, hogy ezt így nem bírja. Az ember társas lény, és az első év az első kisbabával, sok gügyögéssel és játékkal még nem elég ahhoz, hogy mi is jól érezzük magunkat. Egyénileg különböző, mikor jutunk el oda, hogy itt változtatni kell. Van, aki saját maga érzékeli, és elkezd keresgélni, van, akinek például a védőnő javasolja a megkeresésünket, látva, hogy nincs jól.

Nehéz, hogy a szükségleteinket is felismerjük, ne csak a kötelességeinket. Pedig akkor tudunk elég jó anyukák lenni, ha mi is kapunk valahonnan.

Ezért szoktuk azt mondani, hogy a szülőnek akarunk segíteni, hogy még jobb szülő lehessen; nem az anya kezéből vesszük ki a gyereket, hanem őt erősítjük.

– Az ember nem könnyen szánja el magát arra, hogy segítséget kérjen, hiszen ehhez be kell látnia, hogy valami nem megy…
– Szerencsés esetben egy nagycsalád, nagy baráti kör veszi körül az anyát. Jó, ha van körülötte olyan, aki megkérdi, miben segíthet, nem pedig ajtóstul ront a házba, és megmondja, mit is kell ott csinálni, vagy netán mindjárt neki is fog. Ha nincs, aki így támogatná, teljesen érthető, ha kívülről kér segítséget.

Vannak anyák, akikben dúl egyfajta maximalizmus is, de természetes, hogy gyerekekkel nem tudunk megcsinálni mindent, amit gyerek nélkül tudtunk. Kell egy kis lazaság, elengedni dolgokat – ez nem mindenkinek könnyű. Van, ahol állandó ütközés tárgya a rend és rendetlenség. Persze, kell valamennyi rend körénk, de nem rendezhetünk teljes őrületet abból, hogy állandóan pakolunk. A játék és a rend ugye általában ellentétes fogalmak… Nagyon fontos, hogy az anya ebben a munkában meg legyen becsülve, ne még bírálva, hogy miért nincs háromfogásos vacsora.

– Tehát mondhatjuk, hogy az alapítvány a kisgyerekes lét természetes krízisét segít feldolgozni?
– Igen! A pszichológia normatív krízisnek hívja ezt, amit ha meg tudunk oldani, megerősödve jövünk ki belőle. De mégis csak krízis, egy megterhelő helyzet; ha nem tudjuk egyedül megoldani, körül kell nézni, hol találunk segítséget.

Kép: Flickr / Bread of the world

Ezek a szülők egészségesek, de fontos, hogy azok is maradhassanak. Keveset beszélünk a mentális egészségről, pedig meghatározó. Ma nagyobb szabadságot élvezünk, nem vesznek körül azok a normarendszerek, mint korábban; de az, hogy kialakíthatom a saját életem, újra meg újra előhozza a kérdést is, hogy jól csinálom-e. Nyilván egyszerűbb volt, amikor mindenki ugyanúgy csinálta; most sokkal kevesebb a kapaszkodó, vállalni kell, hogy ha másképp alakítjuk az életünket, mint a szüleink, az ellentéteket is szül.

Amit mi nyújtunk, átmeneti segítség. Nem az a cél, hogy valaki évekig járjon a család otthonába, beépülve a család rendszerébe, csak eljutni segít odáig, hogy jobban guruljon a szekér.

Sokszor egész kis segítség is elég ehhez. Van, hogy kisgyerekes anyaként csak arra vágyunk, hogy leülhessünk, és ölbe tehessük a kezünket, hogy ne kiélezve legyen minden idegszálunk. Néha már az elég, ha elmehetünk egyedül hajat mosni.

– Hol lehet segítséget kapni?
– A honlapon megtalálható a térkép; általában a nagyobb városokban tudunk segíteni, de célunk, hogy egyre nagyobb legyen a lefedettség. Jelenleg tizennyolc városban vagyunk ott, és Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben is elindultak a helyi szolgálatok. Szeretnénk, ha minél több segítségkérőnek tudnánk igent mondani. Folyamatosan várjuk az önkéntesnek jelentkezőket az önkéntes csoportokba. Nagy szükség van rájuk, mert bizonyos helyzetekben, például a hármasikres családoknál a heti két-három óra segítség nem elég, ilyenkor két-három segítő is kijár. Hamarosan indul az újabb önkéntes felkészítő tanfolyamunk.

– Hogyan tudja biztosítani az alapítvány, hogy a családokhoz megfelelő emberek menjenek segíteni?
– Alapvetően szülőket keresünk. Amikor jelentkezik valaki családsegítésre, az önkéntes-koordinátor elmegy hozzá az otthonába, ahogy majd ő fog a családokhoz. Ehhez a feladathoz rendezett háttérre van szükség – nem lehet annyira leterhelt az önkéntes a saját gondjaival, hogy arra a néhány órára, amíg a családhoz kimegy, ne tudja őket háttérbe szorítani, és csak a másikra figyelni.

A felkészítés egy 10–12 alkalomból álló, 50 órás sajátélmény-alapú tréning önismereti részekkel. A jelentkezőnek esélye nyílik, hogy felmérje magát, hogy csakugyan ilyen feladatot szeretne-e ellátni, és az önkéntes-koordinátornak is, hogy megismerje az önkéntest.

Ha éppen azt látná, hogy valakit sehogy se tud megtanítani arra, hogyan segítünk „Otthon Segítünk-módra” – például ha valaki nagyon tanácsadó, kinyilatkoztató –, más feladatok felé tereli. Ő lehet remek önkéntes máshol, de nálunk nem lesz jó…

Ez azért elég hosszú és alapos kiválasztás, hogy biztosan olyan emberek legyenek a csapatunkban, akiket bátran tudunk egy-egy családhoz irányítani. Sokszor jeleznek vissza a családok, hogy „annyira jó ember jött hozzánk”, vagy az önkéntesek, hogy „annyira jó volt náluk segíteni”. Nyilván ez egy feladat, de benne van a bizalom, egymás elfogadása, egymás tisztelete. Az önkéntes sosem magas lóról közelít; ő egy szülőtárs, aki segít a másik szülőnek.

– Beszélne kicsit az alapítvány jelenlegi helyzetéről, távlati céljairól?
– Örömmel mondanám, hogy az alapítványnak nagyon stabil a helyzete, nem függünk pályázatoktól, projektektől, és biztos az anyagi hátterünk… Ezt nem tudom így kijelenteni. Jó lenne, ha legalább három évre előre tudnánk, hogy a működéshez szükséges források megvannak, de most nagy szó, ha fél-egy évre látunk előre.

Sok energiát elvisz az aggodalom, hogy mennyire férünk bele pályázatokba, nyerünk-e.

Nyilván jó lenne több magánadományt, 1%-ot kapni, mert hiába ingyenes szolgáltatást nyújtunk, van bőségesen működési költségünk, a képzések, továbbképzések biztosítása… Az önkéntes-koordinátorok más országokban fizetett munkatársak, nálunk önkéntesek kisebb megbízási díjakkal.

A fenntarthatóságban hiszünk, hiszen 18 éves az Alapítvány, tudjuk, hogy egy jó ügyért dolgozunk, sokan sok önkéntes munkával, lemondással – de nyilván örülnénk, ha biztosabb lábakon állhatnánk.