Négygyerekes anya a WHO élén

– Orvosnak lenni hivatás. Te most nem végzel gyógyító, klasszikus orvosi munkát. Nehéz volt meghozni ezt a döntést?

– Gyermekgyógyásznak készültem. Dolgozó orvosként még elvégeztem a Corvinus Egyetemen egy két éves posztgraduális képzést EU tanulmányokból, mert érdekelt a nemzetközi terület. Meg is fogalmazódott bennem, hogy Magyarországon csak a WHO keretein belül tudnám a kettőt együtt csinálni, de akkor még szó sem volt arról, hogy WHO állásra egyáltalán pályázni lehessen.

A Bethesda kórházban kezdtem el dolgozni, ahol szeretettel fogadtak. A szívem az intenzív osztály felé húzott, szerettem a lendületét, mindennapi új kihívásait, döntési helyzeteit, és azt a katartikus érzést, amikor egy súlyos állapotú gyermeken, csapatban dolgozva segíteni lehet. Persze azzal is meg kellett küzdeni, amikor mégsem sikerül.

A kórházból azért jöttem el,  mert férjemmel nagyon szerettünk volna kisbabát, de mégsem fogant meg. Azt reméltük, a munkahelyi környezetváltozás talán épp annyi lelki többlettel és annyival kevesebb stresszel jár, hogy bejelentkezik végre egy baba. Ekkor kerültem az egészségügyi közigazgatás berkeibe. A munkahelyemen hívták fel a figyelmemet arra, hogy pályázni lehet a WHO hazai irodájának a vezetésére, és én az esélytelenek nyugalmával beadtam a papírokat, elmentem az interjúkra – aztán fel sem tűnt, hogy hónapok óta nem értesítettek, hiszen közben sokkal fontosabb dolog történt: kiderült, hogy végre várandós vagyok. Úsztunk a boldogságban.

– Nem lehetett könnyű döntés hat hónapos terhesen egy nemzetközi szervezetnél vezető állást vállalni.

– Tulajdonképpen a család férfitagjai – a férjem és az édesapám – beszéltek rá. Annyira nekem valónak tűnt ez a feladat, hogy úgy éreztük, meg kell vele próbálkoznunk. Nyilvánvaló volt a kezdetektől fogva, hogy ez „családi vállalkozás”, a férjem, a szüleim és az anyósom nélkül teljesíthetetlen feladat lenne. Nem csak én vállaltam el ezt az állást, hanem ők is.

Szerencsém volt abban is, hogy a WHO támogatta, amikor a harmadik gyermek után egy év fizetés nélküli szabadságot vettem ki, és hogy részmunkaidőben dolgozzak, amíg szoptattam a gyerekeket.

– A gyerekek mit mondanak az iskolában, mi a Mami foglalkozása? És te minek tartod magad? Orvosnak, hivatalnoknak?

– A gyerekek szerint a Mami munkája abból áll, hogy megmondja, hogy mi egészséges és mi nem. Azt is sokszor mondják, hogy az ő iskolájukban is tartsak előadást a gyerekeknek, hogy ne igyanak annyi cukros üdítőt, inkább egyenek sok gyümölcsöt...  Missziósnak tartom magam, akinek hivatalos neve ENSZ köztisztviselő. Amit végzünk, az misszió, mert sajnos a magyar lakosság egészségi állapota európai viszonylatban sem túl kedvező. A gyermekszegénység például szégyenletes méreteket ölt, lassan százezres nagyságrendű, nagy összefogásra van szükség a megoldáshoz. Ezt évek óta próbáljuk felsőszintű fórumokon elérni, de az eredménnyel még nem vagyok elégedett. Ugyanakkor óriási fegyverténynek tartom a nemdohányzók védelméről szóló törvény szigorítását, vagy a népegészségügyi termékadót („chips-adó”).

– Szereted ezt a fajta életet?

– Nagyon. Mindennap hálát adok érte, és időnként van bennem egy kis félsz, hogy ez túl szép. Közismert, elcsépelt mondás, hogy „csak egészség legyen hozzá”. A család, a szeretet és a hit megvan. A legkisebb csemeténk, Berci problémásan, oxigénhiánnyal született. Nem sok jóval biztattak minket az elején: 10% esélyt adtak, hogy nem lesz sérült. Ő a mi kis csodánk, okos, értelmes, lassan 5 éves, és a család igazi bohóca.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.