Ne legyünk elégedetlenek az ünnepek után! – Csodavárás, csodaőrzés, csalódás

Felfokozott várakozás és stressz

A jelentősebb események – függetlenül azok pozitív vagy negatív mivoltától – izgatottsággal, a szervezet készenléti reakciójával járnak. Az olyan fajsúlyú történések, mint például az elvileg örömteli házasságkötés, jelentősen igénybe veszik az érintettek „megküzdési kapacitását”.

A karácsony a keresztény kultúrkör egyik legfontosabb, felfokozott várakozással járó ünnepe, ezért komoly stresszhelyzetet jelenthet kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Amikor idegesek vagyunk, idegrendszerünk és immunrendszerünk is megterhelődik, így az akár hetekig tartó készülődés és ünnepsorozat kimerítheti alkalmazkodó képességünket.

Miben reménykedünk?

Amikor felnőttem, elveszítettem a „karácsonyi érzést”. Később, a saját gyermekeim szemében ragyogó remény újra elhozta számomra az ünnep igazi varázsát.

Az óvodás gyerekek megélik a misztériumot; gondolkodásuk félig-meddig mágikus töltetű, életük jelentős eseményeit fantáziájukkal átszőve tapasztalják meg. A mesevilág határán létezve elég a fényárban úszó fa látványa, s némi titokzatosság a csoda megvalósulásához. A nagyobbacska iskolások már kezdik sejteni a felnőttek turpisságait, de sokan megértik, mi célt szolgál mindez. Az egész társadalmat bevonó „tegyünk úgy, mintha” játéka magával ragadja őket, különösen akkor, ha a vágyaik is teljesülhetnek. Kiskamaszkorra már tisztában vannak a szabályokkal, és a közös, ritualizált cselekvéssor ismétlődése, egybeforrva a korábban megtapasztalt varázslat emlékével nyújt örömet számukra. A serdülők igényei egészen konkrétak, így ők attól boldogok, ha megkapják, amit szeretnének.

Miért vagyunk szomorúak az ünnepek elteltével?

A gyerekek sokszor egyszerűen sajnálják, hogy vége a mókának. A kamaszok eleve nehezebben élik meg a szüleikkel való együttlétet, kínosnak érezhetik, ha nem pont azt az ajándékot találják a fa alatt, amit vártak.
A felnőttkor felé haladva egyre komplexebbé válnak az ünnep körüli elvárásaink. A karácsony a szeretet ünnepe, tehát éreznünk kell mások szeretetét. A család legfontosabb összejövetele az évben, vagyis együtt kell lennünk, sőt jól kell szórakoznunk.

Ha valamit érezni, gondolni, csinálni KELL, az eleve veszít boldogságfokából. Ami kötelező, azt nem önmagáért tesszük, hanem külső kényszer hatására.

A legvonzóbb tevékenységet is megkeseríti, ha ránk erőltetik. Ha muszáj megsütnöm a nagymama bejglijét, akkor ez is csak egy szorongató elvárás felém. Ha én választom meg, milyen módon készülök és ünnepelek, akkor a sajátommá válik a szertartás.

Amikor valamit fejben eltervezünk, kidolgozunk minden részletében, de mégsem úgy történik, akkor csalódunk. A kiszámíthatóság biztonságot nyújt. Ha az előre kifundált meglepetés félresiklik, az ajándék nem „ül”, elkeseredünk: nem ismerjük eléggé a másikat, nem ismernek eléggé bennünket…Mert a szeretteink nem mindenhatóak, s mi magunk sem vagyunk azok. Tovább árnyalja a képet minden sajátos élethelyzet, ami eltér a színes reklámok által sugallt idilltől: ha egyedül vagyunk, ha nem lehet együtt a család, ha nem tudunk drága holmikat vásárolni, ha elváltunk, ha gyászolunk…

Csodavárás helyett megélni a pillanatot

A karácsony lényege a csoda. Amikor eltelnek az ünnepek, és azon kapjuk magunkat, hogy nem történt meg velünk idén sem, akkor reményvesztetté válunk.

Ahogy növekednek a gyermekeim, ismét fenyeget az ünnep „varázstalanításának” lehetősége. Még a legkisebb hite is fellobbantja a parazsat, és közös akciótervek kovácsolására készteti a család többi tagját.
Időközben megtanultam, miként őrizhetem meg magamban a karácsony szentségét.

Az ajándékvásárlást jó előre tájékozódva és megfontoltan végzem, legtöbbször a neten keresztül. Megnyugodva, hogy mindenki meg fogja kapni azt, amire vágyik, már nincs más dolgom, mint nyitottá tenni magam annak befogadására, amit az ünnep aktuálisan jelenthet számomra.

Jelen lenni az adventi készülésben, és hálával gondolni mindenre, amit kaptam, és mindenkire, aki fontos számomra.

Az ajándékozás is gazdagodott néhány momentummal. Egy-egy szerettemnek vagy barátomnak levélben is megköszönöm mindazt, amiért hálás lehetek neki. Olyan embereknek is felajánlok szívességeket, akik nem feltétlenül közeli hozzátartozóim.

Jó nagyvonalúnak lenni, elengedni bántásokat, fájdalmas tapasztalatokat. Jó azokra gondolni, akik megtették ugyanezt értem. Igyekszem elmélyült figyelemmel jelen lenni a másokhoz fűződő kapcsolataimban.

„Minden most kezdődik el”

Az újév szimbolikusan az újrakezdés ideje. Azt is mondják, hogy minden kezdet nehéz, nekirugaszkodni ugyanannak az ismétlődő körforgásnak. Ilyenkor, elfáradva a lezárás rítusaitól, hajlamosak lehetünk magunkba fordulni. Megint előttünk tornyosulnak a feladataink, vége a pihenőidőnek, miközben az ünnep zajlásában el is sikkadt, mennyire szerettünk volna lassítani pár pillanatra. Mégis képesek lehetünk „beleállni” ismét az örvénylésbe, és nem elsodródni vagy beleszédülni, ha a figyelmünket az éppen aktuálisra irányítjuk.

Elfogadjuk azt, ami vár ránk, ami van – nem alkudozva, hárítva a felelősséget, a szabad döntés jogát. Hiszen ez az életünk.