Nagymama, a család középpontja
Értetlenséggel hallgatom, amikor valaki leszólja az időseket, „leírja őket”, például olyan érvekkel, hogy már nem korszerű a tudásuk, képtelenek megérteni a mai világot, rugalmatlanok, de legfőképpen nem „hasznosak”. Embertelenséget és az empátia teljes hiányát érzem ezekben a mondatokban. Egy másik irányzat szerint akkor elfogadható az idős ember, ha „lépést tart”, „menő”, jól kezeli az internetet, és olyan ruhákat hord, amelyekben örök fiatalnak tűnik. Gyakran elfeledkezünk az életnek arról az alapigazságáról, hogy minden életkornak megvan a maga feladata, jellemzője, és el is akarjuk takarni az öregkor időszakát. Mivel a hátrányait nem tudjuk elfogadni, nem akarjuk felvállalni, így az előnyei nem tudnak megjelenni a szemünkben.
Kép: Unsplash
A férjem nagymamája nálunk a család középpontja. Nála szelídebb, szeretettelibb embert nehezen tudok elképzelni. Pedig egy határozott, a világ dolgai iránt a legutóbbi időkig érdeklődő 93 éves (!) hölgyről beszélünk!
Nyugodtan képzeljen az Olvasó maga elé egy elegáns frizurájú, fehér hajú, gyöngyházfényű körömlakkot viselő, mosolygós idős hölgyet. Valakit, aki mindig tud a körülötte lévőkre figyelni, aki igyekszik mindig a legjobbat feltételezni, aki meghallgat, aki pogácsát süt a dédunokákkal, máktortát a családi ünnepekre. Valakit, aki 90 évesen még képes volt arra, hogy végigzötyögje velünk fél Európát a night jeten, hogy még egyszer meglátogathassa a svájci barátnőjét, akivel sok évtized óta tart a barátságuk.
A csodanagyink pár hete beteg lett. Ingadozó vérnyomással kezdődött, mára pedig nem tudja elhagyni a lakását. Ő, akivel nemrég még nagy sétákat tettünk, templomba, színházba mentünk, most egy-két lépést is csak nagy erőfeszítéssel tud megtenni. De a gondolatai változatlanul tiszták!
Amikor a fájdalomcsillapítótól elhalkulnak a fájdalmak, és könnyebb órák jönnek, akkor megint csillog a szeme, és mesél, rengeteget: egy élet történetei jönnek elő 1926-tól máig.
Kronológiai sorrend nélkül, az érzelmektől fűtve, néha csapongva. Személyes történelem. A II. világháború idején az orosz tisztekről, akik az ő szülőfalujába, Szigetbecsére is betelepedtek. A férje börtönéveiről, akit koholt vádak alapján öt évig tartottak bebörtönözve a kommunisták, és azt sem lehetett tudni a szabadulásáig, hogy életben van-e. A munkahelyi angoltanfolyamról, amely a szocializmusban egy különleges sziget volt, és ahol megismerte élete nagy szerelmét. Fekete Istvánról, a Tüskevár, a Vuk és megannyi más sikerkönyv írójáról, aki a család barátja volt.
Egymás után bukkannak fel a történetek, a Nagyit láthatóan felkavarja a felidézésük, de ugyanakkor látszik a szemében, hogy nagyon jó neki újraélni – legalább a szavak által – a sok megélt évtizedet. Nekem pedig különleges ajándék hallgatni őt. A történeteiből érzékenységet, figyelmet, bölcsességet, nőiességet tanulok. Igen, a 93 éves Nagyitól nőiességet is! Miközben lakkozom a körmét (most is gyöngyházfényűre), azon gondolkodom, ő tudja a helyét a világban.
Számára a női identitás nem elemezni való bonyolultság, hanem maga a megélt élet. Amikor a hajába csavarókat teszek, a dédunokákról mesél.
Nagyi nem használ internetet, nem követi a közösségi médiát, nem igazodik el a számítógépes játékok világában, mégis az öt unoka és tizenegy dédunoka mindegyike rajong érte. Mert az, amit ő adni tud, nem korszerűség kérdése. A szeretni tudás és az, ahogyan odaszentelte magát az életfeladatainak, egyszerűen vonzó. Jó vele lenni, jó a közelében lenni: most is, amikor már nincs ereje pogácsát sütni, sőt, a poharába is mi töltjük ki az ásványvizet. Mégis. A történeteivel, a kitartásával ő ad erőt nekünk. Hallgatjuk őt – amíg lehet. Minden nap ajándék.
Kép: Maxpixel
Régóta vezetett egy naplót, pontosabban egy páros naplót vezettek a Nagypapával, amit a megismerkedésüktől írtak egymásnak. A Nagypapa 1910-ben született, és gyerekkorától írta a naplóját. Angolul, németül, spanyolul, franciául, portugálul beszélt a magyar mellett. 2005-ben halt meg, naplója őrizte a 20. század személyes történelmét. Nagyi tegnap könnyek között mesélte el nekem, hogy a Nagypapa a halála előtt megígértette vele, hogy a naplókat nem adja oda senkinek, csak ők ketten olvashatják, és ha eljön az idő, időben megsemmisíti. Nagyi számára a Napló erőforrás volt; ha elgyengült, vagy valami nehéz volt, belelapozott, és onnan merített új erőt. De a fogadalom kötötte. Szilveszterkor úgy döntött, itt az idő. A lapokat, rajtuk a kincset érő mondatokkal megsemmisítette. Ahogy ezt kimondta, én is nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet.
Sok történet van, amelyekből a Nagypapát is (akivel személyesen már nem találkozhattam) megismerhettem. Minden elmesélt történet után úgy érzem: még és még jó lenne újabb történeteket hallani.
Ezek a történetek élni tanítanak. A családunk történetei. Semmilyen tudomány nem tudja a hatásukat pótolni.
Eddig is tudtam, hogy az idős emberek mellé oda kell ülni, mert olyat tudnak, ami pótolhatatlan. Az elvesztett naplók azonban arra ösztönöznek, hogy le is írjam: legyetek addig a család idős tagjaival, amíg lehet. Hallgassátok őket nagy figyelemmel és szeretettel, a jutalom ott lesz a meghallgatásban!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
