Szívében a nagycsaládja és a hátrányos helyzetűek gondja és öröme is elfér – beszélgetés Langerné Victor Katalin helyettes államtitkárral

Langerné Victor Katalin társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár mosolyogva üdvözöl belügyminisztériumi irodájában. Már a kezdetekkor átragad rám kedvessége, életszeretete, közvetlensége és remek humorérzéke. Azt mondja, bármiről kérdezhetem, neki nincsenek titkai. Így hát beszélgetünk családjáról, az őt mindenben támogató férjéről, munka és magánélet összeegyeztethetőségéről, a romák ügye melletti elköteleződéséről és szüleiről, akik az elfogadás, a nyitottság és a hit magját ültették el benne.

Langerné Victor Katalin
Langerné Victor Katalin az Országos Tanoda Olimpián Ibrányban

Fejlesztőpedagógus, óvónő és informatikus végzettsége van, dolgozott a Roma Integrációs Főosztály vezetőjeként, 2012 óta pedig társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár először az Emberi Erőforrások Minisztériumában, majd 2019-től a Belügyminisztériumban. Vannak nők, akik igyekeznek elodázni a családalapítást, mert szeretnének továbbra is a szakmájukban érvényesülni, esetleg új területeken kipróbálni magukat. Önben voltak valaha karrierféltési dilemmák?

Mindig úgy terveztem, hogy egyszer majd anya leszek. Emellett pedig mindig is érdekelt a felzárkózás területe, a cigányság ügye, sohasem a pozíció vonzott. Utóbbiakat az élet hozta.

Családanya és feleség is. Hogyan képes munka és magánélet között megteremteni az egyensúlyt?

A rómaiaknak van egy remek szólásmondásuk: „Tedd, amit teszel!” Az én életemre lefordítva ez azt jelenti, hogy amikor otthon vagyok, akkor feleség és családanya vagyok. Nincs telefonálás vagy e-mail-olvasás, csak mi vagyunk. Nagyokat beszélgetünk, hétvégéken kirándulunk vagy bográcsozunk a kertben. Mire a Belügyminisztériumba érek, már helyettes államtitkár vagyok, és minden idegszálammal a helyettes államtitkári feladataimra koncentrálok. Nincs telefonálás és SMS-ezés a családdal. Ha én a magánéletet és a munkát elkezdeném keverni, valószínűleg nagyon kifáradnék. Régebben, amikor még a gyerekek kisebbek voltak, extrém módon maximalista voltam. Aztán az évek során megtanultam, hogy nem kell mindenáron bebizonyítanom, hogy minden szerepnek száz százalékban meg tudok felelni. Például nem dől össze a világ, és nem vagyok rossz anya attól, ha nincs mindennap meleg vacsora az asztalon.

A férje és a gyermekei hogy viselik, hogy keveset van otthon?

Öt gyermekünk van, nem mellesleg két unokám is. Már csak a legkisebb fiunk él velünk a menyasszonyával. A férjem – akivel szeptember 2-án ünnepeltük a harmincadik házassági évfordulónkat – csodálatos ember és társ. Amikor évekig otthon voltam a gyerekekkel, és vezettem a háztartást, akkor azt becsülte meg, amikor pályázati referensként dolgoztam, arra volt büszke, most pedig azt értékeli, hogy helyettes államtitkár vagyok. Mindig felosztottuk egymás közt az otthoni feladatokat.

Szerintem ezt a fajta életet, amit mi élünk, nem is lehet szerető, segítőkész társ nélkül sikerre vinni.

És marad egymásra elég idejük?

Szerencsére mindig találunk magunknak közös, minőségi időt. Manapság sokan panaszkodnak, hogy időhiányban szenvednek. Nos, miután valaki húsz percet eltöltött a Facebookon, tegye fel magának a kérdést: biztos nem lett volna húsz percem arra, hogy megigyak reggel egy kávét életem párjával? Én bármikor kelek, a férjem kel velem, csak azért, hogy legyen 10–20 percünk a kertben beszélgetni. Ezeket a bensőséges reggeleket semmiért nem cserélnénk el.

Kép
Langerné Victor Katalin
Langerné Victor Katalin családja körében

A munka – főleg, ami ennyi utazást, szervezést, feltétel nélküli szeretetet és empátiát igényel, mint az öné – előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit. A kiránduláson és bográcsozáson kívül mivel töltődik fel?

Két dolog van, amit szenvedélyesen szeretek, az egyik, ha sétálhatok a Duna-parton. Nem is tudnám elképzelni az életem olyan helyen, ahol nincsenek folyók. A férjemmel előszeretettel nézünk ki hazai folyótorkolatokat az online térképen, elutazunk oda, és csak bámuljuk a vizet, gyűjtjük a kavicsokat.

A másik szenvedélyem a pálinkafőzés.

A pálinkafőzés? Nahát! Ez hogy jött?

Egyszer szöget ütött a fejembe, hogy milyen jó lenne pálinkát főzni, ha már ott van nekünk a kis szőlőskertünk. Amikor ezt elmeséltem a barátainknak, csak legyintettek, mondván, ez férfiaknak való. Több se kellett nekem, csak azért is beleástam magam a pálinkakészítés rejtelmeibe. Rengeteget olvastam, beszélgettem olyan emberekkel, akik ezt régóta professzionális szinten csinálják. Egy évvel később a gyakorlatban is kipróbáltam a dolgot, mára pedig egész jól beletanultam. Az idei törköly- és cigánymeggypálinkámra nagyon büszke vagyok. A szedéstől a cefrézésen át a lefőzésig mindent élvezek, és teljesen kikapcsol. Nagyon szeretek főzni és sütni is, például szívesen készítek lángost, a közelebbi munkatársaimat is megleptem már vele. Még a nagymamám tanított meg rá, aki Katymárról származik; az a konyha, amit ő vitt, tele volt kelt tésztás receptekkel.

Szerintem én sütöm az ország egyik legjobb lángosát. De tényleg. (nevet).

A hivatására visszatérve: a társadalmi felzárkóztatás talán az egyik legnehezebb terep. Ha ugyanis az ember létrehoz egy gyerekházat, egy tanodát vagy roma szakkollégiumot, évek kellenek ahhoz, hogy az eredmények látszódjanak, a befektetett energia megtérüljön, az elvetett mag kicsírázzon.

Igen, de szerencsére mi, nők megtanultunk várakozni, türelemmel lenni. Amikor gyermekünk születik, előtte kilenc hónapig bennünk növekszik egy kis élet, így tehát pontosan tudjuk, milyen az, ha nem egyik pillanatról a másikra jönnek az eredmények. Az egészben épp a várakozás, a lelkiekben való felkészülés a legizgalmasabb. Amikor 2010-11-ben megnyitottuk az első gyerekházakat, tanodát és roma szakkollégiumot, szinte senki nem hitt bennük. Romák és nem romák nem értették, hogyan vezethet eredményre az, ha nem közvetlen pénzbeli támogatást, hanem olyan segítséget kapnak, ami generációk sorsát képes megváltoztatni.

Kép
Langerné Victor Katalin
Langerné Victor Katalin munka közben

Ma már az említett intézmények olyan működő rendszerek, amelyek romáknak és nem romáknak egyaránt természetesek, pozitív hatásuk megkérdőjelezhetetlen.

Ez kétségtelenül siker. Ezen kívül szinte minden programunkban vannak olyan személyes életutak, amelyek csodálatra méltóak.

Kiemelne egyet közülük?

Rostás Gusztávval a Képmás már készített interjút. Ő egy öcsödi fiatalember, aki sikerrel vett részt a 2011/2012-ben indult Cigány Orvosképzési Programban, utána lett a Református Cigány Szakkollégium hallgatója, s most végez a Semmelweis Egyetemen. Sokáig mélyszegénységben élt, néhány évvel ezelőtt még petróleumlámpával világítottak, szülei nem tudnak sem írni, sem olvasni. Guszti egy ilyen környezetből tört ki, amire én személy szerint nagyon büszke vagyok. A sikerhez Guszti is kellett, de ha nincs a roma szakkollégium, ezt az utat nem tudta volna bejárni, hiszen egy hátrányos helyzetű fiatal nem engedheti meg magának, hogy hozzájusson drága könyvekhez vagy hogy megtérítse a nyelvvizsga költségeit.

 

Csillog a szeme, amikor a cigányság sikereiről, sorsának jobbra fordításáról beszél.

A szívemen viselem a cigányság ügyét.

Nagyon szeretném, ha minél többen tudnának úgy élni ebben az országban, hogy jó benyomásuk van a cigányságról: úgy, hogy azt a benyomást közöttük szerzik.

Ön például közöttük tanult meg cimbalmozni.

Igen. Édesapám sose kérdezte meg, hogy milyenek a jegyeim, hányas vagyok matematikából, de arról mindig szívesen beszélgetett velem, hogy mi foglalkoztat éppen. Arra tanított, hogy mindig legyen valami, amiért lelkesedem. Amikor a néptánc érdekelt, megkérdezte, milyen tájegységről tanulnék táncot, amikor cimbalmozni szerettem volna, bejárta a kerületet, hogy megtudakolja, hol oktatnak cimbalmozást. Sőt, még egy cimbalmot is vett nekem egy cigány embertől. Így nyolc évig cimbalmoztam. Habár a magam korosztályában tehetséges voltam, de hol voltam én a cigány kortársaimtól?! Ámulva néztem, ahogy játszanak, lenyűgözött a tehetségük, a szorgalmuk és az alázatuk. Közéjük akartam tartozni, mert a varázslatos tudás náluk volt.

Kép
Langerné Victor Katalin
Langerné Victor Katalin roma népviseletben

Végül beláttam, hogy sosem leszek olyan jó, mint ők, és pont ezért, akkoriban szinte zokon vettem, hogy nem vagyok cigány.

„Vigyázz vele, ő cigány! Húzd arrébb a táskád, állj tőle távolabb!” – sok szülő tanácsol hasonlót a gyermekének, meg sem adva neki az esélyt arra, hogy előítéletek nélkül közelítsen a romákhoz. Az ön szülei e tekintetben milyen mintát mutattak önnek?

Édesanyám 40 évig tanított a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, ahol afrikai, ázsiai diákoknak oktatott magyar nyelvet és biológiát. Nekem teljesen természetes volt, hogy vietnámi, kambodzsai, fekete-afrikai fiatalok között töltöm a május elsejét vagy épp az évnyitót. Egyébként, ha valaki ismeri a szüleimet, tudja, hogy a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, amiért hozzájuk születtem. Hitet adtak Istenben és az emberekben. Toleránsak, türelmesek, nyitottak, és hihetetlenül szeretnek élni.

Az életüket – és másokét is – ajándéknak tekintik, a kulturális és nemzetiségi különbségektől pedig nemhogy nem idegenkednek, hanem izgalmasnak tartják.

Bármerre mentünk az országban és a világban, azt tapasztaltam, sose tesznek különbséget ember és ember között, minden egyes emberre kíváncsiak, és mindenkivel meg tudták találni a közös hangot. Bízom abban, hogy nekem is sikerült ezt a mentalitást átültetnem a gyermekeim szívébe.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti