Ahol az orvosi ellátás kívánnivalót hagy maga után, ott az én helyem

– A József Attila nevével egybefonódott Öcsödön, a helyi cigánytelepen nőttél fel.
– Hagyományőrző oláh cigány családba születtem. Édesanyám és édesapám néhány osztályt végeztek csak el az általános iskolában, a két húgom sorsa szintén úgy alakult, hogy egyikük sem tanult tovább. Rossz körülmények között éltünk, se víz, se villany nem volt otthon. A hagyományőrzés alatt többek között azt értem, hogy beszéljük a nyelvet, táncolunk, valamint a leányszöktetés szokása a mai napig nem ment ki a divatból, és a mágikus dolgokat a legnagyobb természetességgel vesszük tudomásul.

– Isten és a szellemek nem zárják ki egymást?
– Nem, nálunk tökéletesen megférnek együtt. Pillanatig sem vonjuk kétségbe, hogy amikor valaki elmegy, utána hat hétig ott jár a lelke köztünk, és ha valaki az életében rosszul bánt vele, azt megszállja, megkísérti. Ugyanilyen magától értetődően kezeljük a túlvilági életet, azt valljuk, hogy odaát a halott megfiatalodik, és nem szenved hiányt semmiben.

– Gyerekkorodban – finoman fogalmazva –, nem a törvények betartása jellemzett téged.
– Nagyon sok csínytevésben vettem részt. Bevallom, a lopás sem volt ritka az életemben. Emiatt rövid ideig intézetben is voltam, ahonnan alkalomszerűen, két-három hetente mehettem haza. A cigánytelep nem ismerte a megfelelő normákat, nem ismerte a törvényt. Otthon a lopást nem tekintették tiltott és elvetendő cselekedetnek, sőt, dicséretben részesültem érte, azt mondták: „Olyan gyors a keze, mint amilyen a nagyapjáé volt.”

– Szögezzük le, hogy ez a hozzáállás nem a hagyományőrzésből következett.
– Természetesen nem. Ez a mértéktelen és kilátástalan szegénységre vezethető vissza. Az életkörülményeink, a kiszolgáltatottságunk kényszerített rá ezekre a ma már szégyellt és megbánt dolgaimra. Azt azért el kell mondanom, hogy a tetteimért járó rendőri erőszak és társadalmi kitaszítottság ellenére komoly tapasztalatot szereztem az életről és annak mechanizmusáról, s véleményem szerint a későbbiekben mindennek az ismeretnek még komoly hasznát vehetem.

– 2012-ben bekerültél a hátrányos helyzetű, jó képességű cigány diákoknak indított, prof. dr. Rosivall László nevével fémjelzett orvosi programba. Milyen út vezetett idáig?
– Egy komoly térdsérülésemkor szerzett élmény, az ápolók és orvosok figyelmessége tudatosította bennem: ha törik, ha szakad, orvos lesz belőlem. Első lépésben elvégeztem egy ápolóképzést. Ebből nagyon sokat profitálhat egy leendő orvos, mert nem árt ismernie az ápolók munkáját, hogy tudja, mit kérhet és várhat majd el tőlük a munkája során.

– Akkoriban körvonalazódott már az orvosi pálya lehetősége?
– A jó Istenen múlt, hogy szinte szembejött velem a képzés. Épp csak beírtam a Google-be, hogy orvosi egyetem, és az első találatok között dobta fel, hogy halmozottan hátrányos helyzetű cigány fiataloknak indul orvosképzés prof. dr. Rosivall László közreműködésével. Egy hátrányos helyzetű fiatal nem engedheti meg magának, hogy hozzájusson a drága tankönyvekhez, magántanárhoz járjon biológiából vagy kémiából, valamint megtérítse a nyelvvizsga költségeit. Körülbelül tizenhatan vettünk részt a programban, ez a létszám kicsit lecsökkent, azonban még mindig jó néhány, a képzésen részt vett hallgató tanul az egyetemen. Összességében a program sikeresnek és nagyon inspiratívnak mondható.

– Teherként éled meg, hogy mostanra ennyien vagytok?
– A teljesítési kényszer komoly súlyokat tesz rám. Hatalmas esélyt kaptam az élettől, és ezért nem szabad hibáznom, nem élhetek vissza az egyszeri alkalomnak ígérkező lehetőséggel. Sok ember bizalmát elnyertem, többen úgy könyvelték el, hogy már el is végeztem az egyetemet, pedig négy év még hátravan. A vízválasztó tárgyakon már túljutottam. Mindent megteszek azért, hogy az egyetemet sikeresen fejezzem be.

– A megszokott családi környezetből egy radikálisan másik, addig ismeretlen közegbe kerültél. Nehezedre esett átlendülni?
– Igen. Például a beszédemen is észrevehető volt, hogy máshonnan származom. A megjöttem helyett a meggyüttem, a hajnal helyett a kivilágos reggel szófordulatokat használtam. Lassan, fokozatosan vetkőztem le az otthoni szokásokat és alkalmazkodtam a Budapesten, az értelmiségi létben elvárt normákhoz. A személyiségem azonban nem változott, a mai napig az vagyok, aki Öcsödön voltam.

Rostás Gusztáv  – Kép: Képmás

– A régi barátaidnak nem sikerült kitörnie. Megmaradt a kapcsolat?
– Ők maradtak a régi útjukon, ettől függetlenül továbbra is a barátaim, nem tagadtam meg őket. Nincs jogom ahhoz, hogy bármelyiküket is megítéljem.

– Ha mostanában hazamész, elfogadással találkozol?
– Eleinte nehezen értették meg a helyzetem, a vágyaim, a célom. Anyukám sokszor mondta, hogy miért tanulok még 24–25 évesen, amikor már rég dolgoznom kellene, megnősülnöm, gyerekeket vállalnom. A család részéről kezdetben sok ellenállásba ütköztem, idővel végül az eredményeim láttán mindez oldódott.

– A cigányságoddal is ki vagy békülve.
– Nagyon pozitívan látom a világot. Azt is elfogadom, hogy az átlagnál többet várnak el tőlem. Ez ellen nincs miért lázadnom, beletörődtem, a folyamatosan érkező kihívások megerősítenek abban, hogy jó úton járok. Ami az identitásomat illeti, nem szorul gyámolításra. Magyarországi cigánynak tartom magam, s mint korábban említettem, a cigányság kultúrája nem áll tőlem távol, azonosságot vállalok vele.

– Az egyetem elvégzése után hogyan tovább?
– Ahol az orvosi ellátás hagy némi kívánnivalót maga után, ott van az én helyem. Mindennél nagyobb kihívást látok ebben, és kötelességemnek is érzem, hogy ez a cél lebegjen a szemem előtt.

– Sokan, akik Magyarországon végzik el az orvosi egyetemet, végül úgy döntenek, hogy külföldön vállalnak munkát. Erről mit gondolsz?
– Megértem, hogy valaki a nagyobb fizetés reményében úgy dönt, országot vált. Az én helyzetem az átlag orvostanhallgatókénál jóval speciálisabb, mert egy programon keresztül kerültem be az egyetemre, enélkül most is a putriban lennék vagy asztalosként tengődnék. Tartozom annyival Magyarországnak, Rosivall professzor úrnak, hogy nem hagyom el az országot – itthon van dolgom. Csak ismételni tudom magam: az ország egyik oldalán a legalapvetőbb ellátástól, törődéstől is elesnek az emberek. Ha odamegyek és segítek, attól lesz teljes az életem.

– Te hogyan képzeled el a jó orvost?
– Egyrészt a kellően megalapozott szakmai háttér legyen biztosított, másrészt a jó orvos empatikus, humánus, a másikat személyként, nem esetként kezeli. Nem ártana a szakmai képességek felmérése mellett a személyiséget is megvizsgálni, akár egy elbeszélgetés formájában. Bármilyen mentalitású ember nem való erre a pályára.

– Korábban már kivetted a részed a gyógyításból.
– Igen, amikor fél évre passziváltattam magam. Nagyon hálás vagyok a Református Cigány Szakkollégiumnak, mert akkortájt megengedték, hogy jogviszony nélkül is ott maradhassak. Az egyik ortopédián kaptam állást, és sokat érintkeztem az ott kezelt emberekkel. Feltűnt, hogy több orvosjelölt képtelen a betegekkel, a páciensek nyelvén kommunikálni, emiatt többen zárkózottak voltak, az orvos nem férkőzhetett a bizalmukba. Én egy másik módszert választottam: mosolyogtam, érdeklődtem, figyeltem a betegekre, ezért hamar elnyertem a tetszésüket, könnyebben jutottam velük közös nevezőre.

Jó érzéssel töltött el, hogy egyikük véleménye szerint az én közeledésem elütött a többiek gépies, hideg hozzáállásától. A beteget holisztikusan nézze az orvos, egész lényével figyeljen rá, tudomásul véve, hogy valamilyen szinten pszichológusnak, lelki terapeutának is lennie kell a munkájában! Számos mentálisan beteg ember él köztünk, akik igénylik a beszélgetést, akiknek több odafigyelés járna. A pénzorientált világ az ilyen típusú intimitást háttérbe szorítja, elveti, a tárgyi és anyagi örömökkel azonosult az érték fogalma.

– Sokan szkeptikusan fogadják, hogy istenhit és tudomány említhető egy lapon.
– Istenben mindig hittem, soha nem kérdőjeleztem meg a létezését. A legtöbb nagy tudós úgy véli, hogy Isten létezése nem zárható ki. Én is úgy látom, hogy valamilyen segítő kéz nélkül egyszerűen nem alakulhatott volna ki az általunk ismert világ. Szükség volt egy felsőbb teremtőre, aki ezt a csodálatos emberi testet megalkotta.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>