Nagy földrajzi felfedezések, avagy első lépések a katedra felé

A lépcsőfordulóban tizenhét-tizennyolc éves fiúk csoportjába botlok, akik gyűrött fehér pólóban, fekete sortban ugrálnak fel-le a tanár vezénylésének megfelelően, mert a tornateremben egyszerre csak két osztálynak van hely. Szemben nyílik az ajtó, kinéz egy tanár, megérti ő, hogy nem lehet néma csendben futkározni, de most témazárót írnak, és zavaró a hangzavar. Csendesen lépkedek tovább.

Megérkezem a történelem-, földrajztanári elé, a harmadikon, a folyosó végén. Bekopogok. Egy középkorú tanárnő fogad, haját szigorú kontyba fésülve hordja, és óriási szeme még hatalmasabbnak néz ki a fekete keretes szemüveg mögött. Üljek csak le, mutat a sarokban egy székre, amelyen kupacokban állnak a könyvek, régi térképek. Pakolászom egy darabig, kicsit esetlennek érzem magam, mert a szigorú kontyos az íróasztala mögül nézi a tevékenységemet.

– Ha elhelyezkedett, akkor kezdjünk is neki a munkának. Az osztállyal már találkozott, lesz velük dolga. Lássuk az ütemtervet. Tizenöt órát fog nekik tartani, a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdünk.

Bátortalanul megjegyzem, hogy szívesen adnám a kolonializmus vagy a gyarmatosítás címet az órának, de az arckifejezését látva félbehagyom a mondatot.

– Pár szót még ejtenék a számonkérésekről, – folytatja –, kérem, jelezze a diákoknak, hogy a felszereléshiány vagy a leckehiány azonnali elégtelen. Igazából rögtön bemutatkozás után rátérhet ezekre az információkra. Minden órán feleltet az előző anyagából, a felelő személyét én jelzem óra előtt magának. Mindeközben négyen röpdolgozatot írnak. Lesz ezenkívül egy topográfia kisdolgozat, egy témazáró, egy tablókészítés, jegyre természetesen, valamint minden órán felad otthonra egy kis és egy nagy esszét. – Az rengeteg jegy – próbálkozom –, a tablókból lehetne osztályzás helyett egy kiállítást összeállítani – de rápillantva ismét gyorsan elhallgatok. – Lehet esetleg kooperatív tanulási technikákat kipróbálni? – vetem fel a kérdést a találkozó vége felé. – Látta már a tantermet, ugye? – horkant fel kicsit lesajnálóan. – Harmincöt gyereknek kell elférnie benne. Nincs tér a mozgatásukra. És a jobb hátsó sarok nedves egy kevéssé, tetőhiba miatt. Pármunkát esetleg alkalmazhat. De higgye el, gyorsabban lehet haladni, ha többnyire maga beszél, és nem a gyerekek. Amúgy is nehéz megfékezni a nyelvüket. A tananyag meg rengeteg.

Lefelé sétálok a lépcsőn. A fordulóban most fiatalabb fiúk ugrálnak. A portás kárörvendően elvigyorodik, ahogy elhaladok előtte. A hétfőre gondolok, és a nagy földrajzi felfedezésekre. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>