„Mutatok nektek csodákat” – egy máltais munkatárs gondolatai Kozma Imre atyáról
Elment, akiről azt gondoltuk, hogy mindig itt lesz. Aki nélkül elképzelni sem tudom a Máltai Szeretetszolgálatot, mert ő maga a Máltai Szeretetszolgálat. Hadvezér. Fegyvere a hite, a szava, a hitelessége. Ránk hagyta. A feltámadás reményébe vetett hittel búcsúz... De ezt nem lehet leírni, mert nem lehet búcsúzni. Nem tudok rá múlt időben gondolni.
Imre atya. A sorsfordító. Az én sorsomé is... Talán meg sem köszöntem neki. De tudta. Ugye, tudta...?!
2014. február 10. A Máltai Szeretetszolgálat alapításának huszonötödik évfordulója. A híradó riportereként érkeztem a zugligeti központba. Késve. A Befogadás Háza előtt találkoztam Imre atyával, bemutatkoztam és szabadkozni kezdtem. Megszorította a kezem, a vártnál hosszabban, és csak annyit mondott: „Eszterke, mondja a kérdéseit”. Akkor először beszélgettünk, akkor először hívott így, akkor először voltam a máltaiak központjában, akkor először éreztem, hogy jó nekem itt lenni.
„Vagy értelmet adunk egymás életének azzal, hogy akár áldozatok árán is egymásért élünk, vagy kár volt megszületni” – mondta akkor az interjúban. Ezt követően rendszeresen találkoztunk. A néhány mondatos híradós interjútól a másfél órás beszélgetésig sokféleképp kérdeztem. „Eszterke, nyolcra várom” – nem tudom elhinni, hogy nem mondja többet…
A 2015-ös menekültválság idején én kérdezhettem őt a Máltai Szeretetszolgálat szerepvállalásáról, és válasza számomra sorsfordító volt. „Nekünk küldetésünk van, nem álláspontunk.
Azt üzenem mindenkinek, hogy vegye észre az emberek gondját-baját, és forduljon feléjük.
Ami aztán ebből az odafordulásból még cselekedetté is lesz, az, azt hiszem, kötelező, mert egymásra bízott minket az Isten.” Ettől kezdve már nem volt elég számomra csak tudósítani, tenni akartam valamit. Alig pár hónappal később, ha távolról is, de a munkatársává váltam.
A máltaiak azon generációjához tartozom, aki a hőskorszak idején még kölyök volt, a növekedést kívülről figyelte, viszont még időben csatlakozott ahhoz, hogy személyesen kapjon letolást Imre atyától. Tőle ez is kiváltság volt. Egy alkalommal bevezetőt írtam a felhívásához. Azonnal csörgött a telefonom, és emelt hangon utasított, mit hogyan javítsak ki. Kicsivel később újra hívott. Higgadtan, de szigorúan szóról szóra elmagyarázta üzenetét, hogy melyik vessző és gondolatjel miért ott van, ahol. Elszorult a torkom, talán el is sírtam magam. Ekkor egy idősebb kolléga azt mondta: akit Imre atya ledorongol, az már igazi máltai. Alighogy megnyugodtam, ismét telefonált. Szelíden csak ennyit mondott: „Eszterke, nagyon jó lett, köszönöm szépen.”
Nála szabadabb embert nem ismerek.
Amíg csak távolról hallgattam, azt gondoltam, ez a sokat megélt idős ember szabadsága. De ahogy személyesen megismertem, egészen világossá vált, hogy ez a rendíthetetlen hit szabadsága.
Tudta, hogy Jézus Krisztus nevében teszi a jót, az Isten dicsőségére a legkisebbekért. Nem érdekelték a narratívák, nem foglalkozott a trendekkel, ő egy álláspontot ismert, Jézusét. Beszédeiben nem finomkodott, de a mindennapokban nem prédikált. Nem volt rá szükség, tettei konferenciabeszédekkel értek fel. Sosem tért ki a feladatok elől, nem hatottak az észérvek, ha úgy érezte, Isten terve szerint való, hogy vállaljuk a kockázatot. Egyszer az irgalmasságról kérdeztem egy interjúban. Nem akart beszélni róla. Menjek el egy önkéntesünkkel, és mutassam be, mit csinál. Végül a vonakodásból tanítás lett – és az egyik legjobb műsorom…
Rómában voltunk, hajléktalan embereket kísértünk el Ferenc pápához. Azt hittem, a csoport élére áll majd, és vezet, tanít, irányít. De ő hátul maradt, és néhány sántikáló hajléktalan társunkkal beszélgetve ment arra, amerre a szervezők mondták, akkor is, amikor rossz volt az irány. A szabad program idején kértem, tartson a mi csoportunkkal. Hogy merre megyünk? Nem tudom. „Eszterke, mutatok nektek csodákat.”
Elvitt a Santa Maria Maggiore Bazilikába, aztán a San Pietro in Vicoli templomba, ahol Szent Péter láncait őrzik. Ha valahova nem akartak beengedni, ő csak megsimogatta az őr arcát, mondta: „Jól van, na”. És beengedtek. Csak mesélt, és mesélt. Nem erőltette, hogy imádkozzunk, de amikor kértük, vezette az imát. Nevettünk, pizzát ettünk, espressót ittunk, nehéz sorsú emberek és segítőik együtt, közösségben.
A Vatikáni Rádióba már csak hármasban mentünk.
Ahogy sétáltunk a mellékutcákon, minden második idegen csoport megállított minket. „Father Kozma!” – hangzott a lengyelektől, a németektől, még az afrikai zarándokoktól is.
Estére belázasodtam, nagyon rosszul lettem. Reggel első dolga volt megkérdezni, hogy vagyok. Mondtam, hogy voltam már jobban, erre azonnal feladatot adott. Ez a Kozma atya-féle szeretetnyelv.
Talán nem nekem kellene írni e sorokat. Talán valamely régi tanítványának vagy munkatársának, akivel együtt építkeztek, aki a Baba utcába ment vele a vastüdős gondozottakhoz, aki ott volt a hajléktalanhajón, vagy aki gyermekáldásért kérte az imáit… Ezrek emlékezhetnének meg róla, az üldöztetésben is kitartó papról, a közösségépítő plébánosról, a történelmi tetteket véghez vitt vezetőről, a szigorú tanítóról, az irgalmas segítőről, aki hatással volt hívőre és nem hívőre, politikusra és tudósra, akinek a nevét ugyanolyan tisztelettel mondja a hajléktalan ember, mint a német kancellár.
Számomra főnök volt és mester, tábornok és nagypapa. Egy időben tudott bosszantó és megnyugtató lenni. Nagymamám halálakor és édesapám elvesztésekor már nem emlékszem, mit mondott, csak arra, hogy utána jobb lett, és hogy kaptam valami tennivalót...
Tavasszal megállítottam a Batthyány téri udvaron. „Te is csak akkor jössz, ha kell valami. Most mit szeretnél?” Mondtam, semmit, csak megkérdezni, hogy hogy van Imre atya.
Elmondta, hogy felkészült, ha menni kell a Teremtőhöz, majd elsorolta a terveit a következő nagyjából tíz évre előre.
Augusztus 20-án találkoztunk utoljára személyesen. Ő bent volt a Bazilikában, a máltaiak csoportja kint. Már mindenki elment, amikor szinte futva jött. Velünk akart lenni, találkozni, beszélgetni, de elszólította a kötelesség, aztán tartóztatták a szembejövő emberek. Mindenkihez volt egy kedves mondata, egy vicces visszavágása, egy jó tanácsa vagy áldása. „Jöttem, hogy találkozzam veletek” – mondta. „Hogy van, Imre atya?” – kérdeztem, miközben kezet fogtunk. „Jól. Felkavarjuk kicsit az állóvizet, Eszterke” – mondta kaján mosollyal a terveire utalva, hosszan szorítva a kezem a kézfogásban. Ahogy mindig. Ahogy többé már nem.
Milyen könnyű kimondani: ő már ott van, ahova mi még csak vágyakozunk. De milyen nehéz búcsút venni. Nem tudok múlt időben gondolni rá. Nem búcsúzunk. Itt van velünk minden nekünk adott tanításában. Minden letolásban, simogatásban, minden kézfogásban, ránk aggatott becenévben, minden mosolyban. A segítségnyújtás szenvedélyében. Minden hajléktalan és fogyatékos emberben, minden idősben, az összes felvállalt kockázatban.
Köszönöm, Imre atya!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>