Műlábbal is nőiesen – Hajmási Éva másképp járja az útját, emberi és sportolói sikereken át

– Kislányként mi szeretett volna lenni?
– Nem volt egy konkrét álmom, de a sport mindig foglalkoztatott. Dzsesszbalettoztam, karatéztam, tanulásban pedig a Testnevelési Egyetem és az idegenforgalom felé indultam el, és sok mindent át tudtam hozni már a gyermekkori élményeimből is a mostani életembe. A sport megtanított beosztani az időmet, felelősségtudatot kialakítani, veszíteni, abból építkezni, felállni és nyerni.

– A terveit nagyon hamar alapjaiban írta át az a bizonyos görögországi robogóbaleset…
– Az idegenforgalmi tanulmányaim kapcsán jutottam ki szezonális gyakorlatra egy ötcsillagos szállodába. Nagy dolog volt az akkoriban! Pont a szezon vége előtt, szeptemberben történt a baleset. Nyilván ahány ember, annyiféleképpen dolgozta volna fel, nekem sokat jelentettek a család és a barátok látogatásai. Persze volt, aki lemorzsolódott, mással viszont megerősödött a kapcsolatom. Egy több hónapos rehabilitáció alatt ez normális, ahogy minden nehéz élethelyzetben jönnek-mennek a kapcsolatok, be is vonzunk újakat.

A legtöbbet viszont én tehettem magamért, főleg annak feldolgozásáért, hogy ez egy maradandó állapot. Előtte párnapos sérülésem sem volt soha.

– Hogyan kell elképzelnünk az újraépítkezést: nagyon mélyről fokozatosan felívelő folyamatként vagy hullámvölgyek sorozataként élte meg? Mi volt benne a legnehezebb?
– Az elején, amikor még műlábam sem volt, előfordult, hogy csak zokogtam a mosdóban. Meg kellett barátkoznom azzal, hogy életem végéig, ha tükörbe nézek, az énképem úgy kacsint vissza, hogy nincs meg teljesen az egyik lábam. Az viszont nagyon izgatott, milyen lesz műlábbal járni. Mennyire fogok bicegni, mennyire rombol bele a nőiességembe? Az elején úgy fogtam fel, hogy nagyon. Most, 12 évvel később azt mondom, nem annyira. Ahogy sétálok, a férfiak is a szemembe néznek, nem az állapotomat figyelik, ami jólesik. Az elején úgy éreztem, nem vehetek fel miniszoknyát, rejtegetnem kell valamit. Ma sem fedem fel bárhol az állapotom, de vállalom magam.

Onnantól vagyok rendben, amikortól a végtaghiány nem az első vagy a második dolog az életemben, hanem félre tudom tenni sokadiknak.

– Mi mindenben kellett teljesen átformálnia az életvitelét?
– Sosem voltam nagy túrázó, de arra azért időbe telt készen állni, hogy például egy visegrádi programot végigbírjak délelőtti bobozással, délután sétával az erdőben, pisztrángozással. A műlábat nem feltétlenül arra találták ki, hogy 24 órában rajtam legyen. Ez visszavett az aktivitásomból, de alkalmazkodom hozzá. Gyerekként a busz után sem futottam, úgyhogy a futást nem hiányolom, inkább azt volt nehéz elfogadni, hogy korlátok közé vagyok szorítva. Van, hogy a műláb másnapra feltör itt-ott, mint egy cipő. A mankó viszont nagyon látványos, és a kezem sem szabad tőle, az nem én vagyok. Az elején két bottal mentem, aztán eggyel, bele kellett jönnöm, mint a biciklizésbe. Nem az én térdízületem hajlik, hanem egy művégtag, máshogy terhelek és égetem az energiát, kezdetben két utcasarok után leizzadtam és sírtam, fájt mindenem, legszívesebben a sarokba dobtam volna. Meg kellett szoknom a tempót. Ma viszont már, ha elmegyek Párizsba várost nézni, 15–20 kilométert is le tudok gyalogolni. Nem bírnám minden nap, de amikor az mozgat, hogy felfedezzek egy helyet – imádok világot látni –, akkor örömmel figyelem a lépésszámlálót, hogy „úristen, ennyit mentünk?”

Kép

Hajmási Éva 

– Mennyire lehet hozzászokni, hogy az emberek megfigyelik az utcán?
– Ha látok valakit, aki valamitől más, én is odapillantok.

Szerintem a furcsa a mai világban még jó is, mert kilöki az embereket a komfortzónájukból, megrökönyíti, kíváncsivá teszi őket. Egy kicsit a jó értelemben vett másságra tanít.

És aki rákérdez, az általában azt mondja a történetemre, hogy le a kalappal, ő nem lett volna rá képes. Nem sajnál, hanem jót közvetítek felé, ami nekem is öröm.

– Úgy tudom, beszélget friss balesetesekkel is, hogy erőt adjon nekik.
– Egyfajta révészkedés ez. Nekem is segített anno, amikor ott állt előttem egy hús-vér lány, aki hasonló utat járt be, akinek megnyílhattam, akivel könnyebben elbeszélgettem, mint mással, mert összefűzött minket egy kapocs. De az erőmerítésben a sportot is nagy lehetőségnek tartom, pedig az elején elleneztem. Azt gondoltam, még bemelegíteni sem tudnék, hiszen a sport azt üzeni, mozogj, használd maximálisan a tested. Nem tudtam elképzelni, egy lábbal mire lennék képes, nem akartam csúnya szóval élve „bohóckodni”, tévesen alulértékeltem a dolgot. A nagymamám járt utána, mit lehet kihozni ebből az életformából, ő ajánlgatta a speciális sportokat is. Amikor felépültem, és elkezdtem dolgozni egy budai szállodában recepciósként, felhívtam a későbbi edzőmet, Beliczay Sanyi bácsit, akinek a számát Szekeres Pál paralimpiai bajnoktól kaptam meg, mert a mamám még őt is behívta hozzám a rehabilitációs központba. Sanyi bácsi annyit mondott: olyan mosolygós hangom van, hogy ha tetszene nekem a kerekesszékes vívás, a tanítványává fogadna, ami nála nagy dolog.

– És ezek szerint tetszett…
– Mivel rögzített kerekesszékben ülünk, igen, mert a szaladgálást a páston nem tudtam volna elképzelni. Amennyire negatívan álltam hozzá, annyira százszorosan pozitívba fordult. Ahogy beültem székbe, és éreztem a lábmunka helyett a felsőtestből mozgást, az teljesen átadta a sport örömét: úgy mentem haza, hogy ezt szeretném csinálni!

Mert itt nem arról van szó, hogy „szegénynek nincs lába, hadd mozgassa a kezét, és majd sportnak nevezzük”, hanem tényleg kőkemény élsportról.

Nemhogy könnyebb volna, mint az épeké, hanem nehezebb, hiszen plusz egy nehézséggel próbálunk maradandót alkotni. Az első versenyemre úgy mentem oda, hogy fiatal vagyok, van más sportágból versenyrutinom – aztán örültem, ha az utolsók között kullogtam…

Kép

Hajmási Éva

– Mennyi időbe telt felzárkóznia a világelithez?
– 2010 elején kezdtem, s két és fél évet kellett várni az első érmemre. Az élsport nem fél év alatt hoz eredményt, de szorgalmas vagyok, úgyhogy ha nem jött volna össze, még pár évig biztosan csinálom.

– Nagyon más ember lett mindattól, amin végigment?
– Teljesen. Sok mindent elvett a baleset, de adott is bőven; ha nem lett volna, most nem ülnénk itt. Sok sorstársam úgy véli, őket megmentette a balesetük valami későbbi rossztól, bár én szerintem a régi énemmel is jófelé mentem volna, szerény, átlagos lány voltam. Az elején kerestem, miért pont velem történt, de ma már nem foglalkoztat. Külföldi országokban terveztem idegenforgalmi karriert, bejárva a világot. Most meg mintha egy más dimenzióban élnék. Ha egy ép ember beül egy kerekesszékbe, és végigmegy a belvároson, ő is mindjárt másnak érzi magát. Én ezzel mindennap szembesülök, mert mindig mások jönnek szembe, akik rám csodálkoznak.

Annyi impulzus ér – figyelő szempár, kérdezősködés –, hogy néha úgy érzem, mintha én is máshonnan nézném a saját életem.

– A világot viszont így is bejárja, csak egy kicsit másképp.
– Sok helyre eljutottam versenyezni, bár nézelődni nem mindenhol volt időnk. Nyilván más lenne turistaként, nem adrenalintól fűtve mászkálni, mert izgulós vagyok, kell is, hogy verseny előtt legyen bennem versenydrukk, ami a páston aztán elmúlik. Általában szeptembertől júliusig kb. másfél havonta vannak a versenyek, nyáron háromhetes pihenővel. Most ugye úgy készülünk augusztus közepétől, hogy egy év múlva remélhetőleg lesz paralimpia Tokióban. Pont egy évvel lett halasztva, augusztus 15-én indultunk volna. Ha már versenysportolok, oda is természetesen győzni megyek! Nagy vágyam egyéniben is olimpiai érmet szerezni, persze a csapatsikerekre meg az Eb-címeimre is büszke vagyok. Ezt mind én értem el, pedig olyan sok összetevős az élet, azon belül a sport is, annyi mindennek kell egyszerre megfelelően alakulnia. Jó, hogy erre vitt a sors, de én is kellettem hozzá!

– És ki még? Kikről – és miről – szólnak a mindennapjai a vívás mellett?

– A munkáról már nem, mert amellett csak heti négy edzésre tudtam járni, ami talán a tizenhat közé jutásra lenne elég. Most heti kilenc edzésünk van…

Sokat segített a Magyar Sportcsillagok Ösztöndíj, amely az eredményeimnek köszönhetően támogatást nyújtott a turizmus szakos diplomámhoz. Emellett egy EU-s pályázat keretében elmaradott településeken terjesztettük az elmúlt időszakban a szabadidősportot, átmozgató napokat tartva, ezeken bemutattam a gyerekeknek a kerekesszékes vívást. Családot is terveznék majd a megfelelő emberrel, de még várat magára. Van sok tapasztalat mögöttem, a jövőmért is teszek. Sok időt töltök a családdal és a mamámmal, aki felnevelt, mert anyukám külföldön dolgozott, apukám meg már nem él. Amióta külön költöztem, hiányzik a reggeli közös kávézgatásunk, van, hogy mostanság is bekopogok Budapest másik felében a Mamihoz, hogy jó reggelt, jöttem kávézni! Ő pszichológus volt amúgy, már 80 éves, nagyon erős személyiség. Makacs, akárcsak én, de úgy szeretjük a másikat, ahogy van. A mai napig rengeteget tanulok tőle.