Neked elmesélem – Nemcsak álma, hanem élete és sorsa volt Afrika

Létezik egy ország, amelynek 65 százaléka sivatag, ahol a poros talajt forgószélként sodorja a forró, keleti szél. Az egyik legszegényebb ország a világon, ahol a születéskor várható élettartam alig haladja meg az ötven évet, ahol a lakosság fele nem jut tiszta ivóvízhez, és élelem sincs elég. Ahol a gyerekek jó része nem járhat iskolába, mert a szüleiknek nem telik oktatásra, és ahol a nők 86 százaléka nemiszerv-csonkításon esik át. Ez Mali, az ország, amelyet én mégis rajongásig szeretek. 

Huszonkét éves egyetemista voltam, amikor a kezembe akadt Kuki Gallmann I dream of Africa című könyve. Ezt a világhírű önéletrajzi regényt olvasva képzeletben én is ott voltam Gallmann-nal Afrika vad, ősi világában. Legalábbis lüktető vágyat éreztem, hogy ott legyek vele, annak ellenére, hogy nemcsak örömöt, hanem mérhetetlen fájdalmat, veszteséget is okozott neki Kenya.

Hamarosan két bizonyosság fogalmazódott meg bennem: szeretném, ha a születendő gyermekeim Afrikában nőnének fel, és ha valaha úgy érezném, kilátástalan az életem, mindent magam mögött hagyva Afrikába mennék.

Valaki egyszer azt írta erről az olasz származású, kenyai írónőről, hogy „úgy érzi, nem tehetett mást, mint amit kislányként elhatározott, mert neki nemcsak álma, de élete és sorsa is Afrika”. Azt remélem, ha valaki egyszer majd rólam mesél, ugyanezeket fogja elmondani. 

2019 nyarán, amikor létrehoztuk a Közel Afrikához Alapítványt, már túl voltam életem felén. Addigra már tudtam, mit akarok: visszaadni a világnak abból, amit kaptam. És rájöttem, sokkal többet is tudok adni, mint amit valaha reméltem. Megtanultam, hogy adni a legfeltöltőbb élmény, amivel mindketten nyerünk. Amikor megértjük, hogy nem az a fontos, mit kapunk, hanem hogy mit adunk, felszabadulunk, mert ez az, amire van ráhatásunk.

1995-ben jártam először Afrikában. Az angliai kollégiumi postaládámba bedobtak egy prospektust egy afrikai overland útról. Szinte felforrósodott a papírlap a kezeim között. Olyan volt, mint a szerelem elején, amikor először simul bele a kezed a szeretett ember kezébe. Megszállottan gyűjtöttem a pénzt, az ösztöndíjamból fizettem be az utazásra. Ausztrál és új-zélandi emberekkel vágtam neki ennek a nomád, hátizsákos túrának, akikkel hat hétig utaztunk együtt Malawitól Zimbabwéig. A szavannákat nyitott platós kocsin szeltük át, onnan néztük, ahogy a végtelennek tűnő horizonton vérvörösen bukik le a nap, miközben állatok hangjának szimfóniája szól mögöttünk. Ha esténként megálltunk egy-egy falunál, futni indultam. Emlékszem: futok a falvak között, félelem nélkül, sportcipőben, egy olyan környéken, ahol a fehér ember ritkaságnak számít, és elkezdenek rohanni utánam a falusi gyerekek mezítláb, nevetve. A túra során igyekeztem minél közelebb kerülni a helyiekhez. Hajtott a kíváncsiság feléjük, a szabad létük felé.

Egyetlen értékük az életük, és azt hiszem, így könnyebb szabadnak lenni. Először megismerni, majd megérteni akartam őket. Az alapítványunk szlogenje is ez: „Megismerni, megérteni, segíteni.”

Ebben különösen fontos a „megérteni” rész: megérteni az embert, a kultúrát, a miérteket. És a megértés nem akkor jön el, amikor megértjük a különbségeket, hanem amikor megismerjük a hasonlóságokat. Amikor felismerjük, hogy bár válasszon el egy fél világ, az emberben mindenhol ugyanaz a szív dobog.

Tudat alatt a párválasztásomban is benne volt: olyan férfihoz megyek majd feleségül, akivel Afrikában élhetek. Harminckét évesen egy multicégnél voltam pénzügyi vezető, amikor megismerkedtem egy világlátott, ambiciózus angol üzletemberrel. A könyvvizsgálónk mutatott be minket egymásnak egy koktélpartin, amely után hamar megérkezett az anyaság is az életembe, amire akkorra már készen is álltam. Az állásomat könnyedén magam mögött hagytam, úgy éreztem, addigra már bebizonyítottam magamnak azt, amit szerettem volna, hogy nyugaton is megállom a helyem kelet-európaiként.

Kép

A kép Morris Andrea tulajdona

A Külkereskedelmi Főiskolán tanultam meg franciául. Innen mentem Angliába önkénteskedni sclerosis multiplexes betegekhez. Az itt töltött idő segített abban, hogy később édesapámat – akit ugyanez a kór ragadott el – támogatni tudjam. Majd adódott egy lehetőség, és bejelentettem anyának, hogy halasztok az egyetemen, s Angliában maradok. Nem számítottam rá, hogy mennyire rosszul éli majd meg a hírt. Pedig a szüleim sosem próbáltak visszatartani, sőt biztattak, hogy induljak neki a nagyvilágnak. Az ismeretlen iránti vonzódásom később sem csillapodott, tanultam ösztöndíjasként Franciaországban, majd a mesterképzést Angliában végeztem el. A kislányunk érkezése után a családanyai szerepemben teljesedtem ki. A nagylányom másfél éves volt, a fiam pedig akkor született, amikor a férjemet a munkája Angliába szólította. Mindig követtük őt az útjai során. Négy évet töltöttünk Angliában, utána rövid időre hazajöttünk, majd elkezdődött életünk legnagyobb kalandja: először Dél-Afrikába, Maliba, végül pedig Tanzániába költöztünk családostul. A gyerekeink már itt, Afrikában jártak iskolába. A vágyam valóra vált. 

Mali fővárosában, Bamakóban éltünk, ahol a házunk mellett volt a Sanfil nyomornegyed. Iszonyatos volt a kontraszt a mi hatalmas otthonunk és a mellettünk élők rozoga kunyhói között. Pokoli volt kinézni a kisszoba ablakán, látni, ahogy a sárban és a szemétdombon játszanak a gyerekek. Ők mégsem néztek ránk irigykedve, ellenségeskedve. Nem voltak elzárva tőlünk elektromos kerítésekkel, mint Dél-Afrikában.  Ezt látva, tapasztalva másra se tudtam gondolni, mint hogy hogyan tudnám jobban megismerni és segíteni őket. Sokkoló volt, hogy az emberek, akik nálunk dolgoztak a házban, soha még egy tollat sem fogtak a kezükben. Maliban 76 százalékos az analfabetizmus. A kiszolgáltatottság mértéke dermesztő volt.

Egy alkalommal, amikor jöttünk hazafelé, megláttam, hogy egy csontsovány kisgyerek egy fából tákolt padot cipel magával. Kiderült, hogy a gyerekek otthonról hozzák még a padot is, amelyre napközben leülhetnek a zsúfolt osztályteremben, és haza is viszik, mert másnapra könnyen lába kél.

Szerettem volna látni egy tanintézményt, el is jutottunk egy magániskolába, amely lesújtó állapotban volt, egy építési területhez hasonlított. Volt pár téglából épült terem, de ablak, ajtó sehol. Az osztálytermet egy koszos rongydarab választotta el az utcától. 

Éreztem, itt és most tenni akarok értük. Megkérdeztem, taníthatnék-e angolt, és megengedték. Az iskolába vezető úthoz szó szerint egy szemétdombon kellett keresztülverekednem magam. A tanítást viszont élveztem, és amikor délutánonként hazamentem, olyan volt, mintha felhőkön járnék, mert igazi endorfinlöketet kaptam. Az órákra lelkiismeretesen készültem, de volt, hogy nem angolt tanultunk, hanem a körülöttük lévő világról meséltem nekik. A helyi oktatás poroszosabb a poroszosnál, mert hát, hogy tanítasz egyszerre 200 gyereket, de akár 70-et is? A tanár ott egy karmester, elmondja az anyagot, majd visszaismétlik. Magolás az egész. Vittem be nekik zenét, képeskönyveket. Akkoriban még nem voltak tankönyveik sem. Gyakran rajzoltunk, meséltem nekik a hóesésről, amiről még sosem hallottak, ahogy a Kilimandzsáróról sem, hiába van Afrikában.

Kép

A kép Morris Andrea tulajdona

Amikor tanítottam, feltűnt, hogy vannak gyerekek, akik az egyik hónapban járnak iskolába, a másikban nem, mert a szüleik nem tudják kifizetni a tandíjat, így ők kiesnek az oktatásból. Ezeknek a gyerekeknek kezdtem el magyarországi támogatókat keresni, olyanokat, akik kifizetik nekik a tandíjat, így bennmaradhatnak az iskolában. Így indult a bamakói gyermektámogatás, erre hoztuk létre később a Közel Afrikához Alapítványt. A támogatási rendszer lényeges eleme, hogy nem vesszük át az iskolát, az a helyiek felelőssége marad. Nem akarjuk véletlenül sem, hogy azt érezzék, jön a fehér ember, és megmondja, mi és hogyan legyen. A pénzt nem az egyes családoknak, hanem az iskolának adjuk. Azzal, hogy hozzásegítjük őket a tanuláshoz, lehetőséget adunk a kezükbe, és ők élnek is vele. Mi nem adományt, hanem tanulási lehetőséget adunk.  

Engem erre neveltek: a tanulás kitörési lehetőség. Önmagad megváltása önmagad erejéből. Szerény körülmények között nőttem fel, így a szó anyagi értelmében adni sem tudtunk másoknak. De volt valami, aminek nem voltak híján a szüleim: a figyelem és az emberi összetartozás érzése. Gyerekkoromtól fogva nyitott volt az otthonunk, hozzánk lehetett segítségért fordulni, mi befogadtunk ismerőst, vándort egyaránt. Ez mélyen belém égett, ahogyan anyukám domináns egyénisége is.

Minden vágya volt első generációs értelmiségivé válni, diplomát szerezni, de az iskolaválasztás előtt meghalt az édesanyja, ezért tanulás helyett dolgoznia kellett, hogy fenntartsa magát és a húgát. Az édesapjára nem számíthatott, így fel kellett adnia az álmát. Engem arra nevelt, soha ne adjam fel.

Ha feladjuk, belehalunk. Bár anyám nem tudott továbbtanulni, azt nem adta fel, hogy értelmiségi családban éljen. Fontos volt neki, hogy a férje diplomás legyen, olyan valaki, aki elviszi őt a faluból a városba, akivel közösen jobb jövőt építhet a gyerekeinek. Édesapám ilyen volt számára. Hiába volt anyukám a család irányítója, mindig felnézett apámra. A szüleim kiemelten fontos értékként tekintettek a tanulásra, így se nekem, se az öcsémnek nem volt kérdés: egyetemre megyünk. Éjszakákba nyúló munkával, másodállásokkal, de megadták nekünk azokat a lehetőségeket, amikhez anyu nem jutott hozzá. Ő mindig azt szerette volna, ha kitörünk, ha feljebb lépünk, és ehhez a tanuláson keresztül vezetett az út. 

Tavaly az alapítvánnyal egy bátor lépést tettünk, és útjára indítottuk a Lányok ügye nevű programunkat is, hogy visszaszorítsuk a női nemiszerv-csonkítások számát. Noha az ENSZ 2012-ben az emberi jogok megsértésévé nyilvánította a csonkítást, és zéró toleranciát hirdetett, az FGM (FemaleGenitalMutilation) mégis rendkívül elterjedt Afrikában. A Sanfil negyedben minden lány átesik rajta, még mielőtt befejezik az általános iskolát. Próbáltam minél többet megtudni az FGM-ről, megérteni, hogy hogyan maradhatott fenn évszázadokon keresztül ez a brutális szokás. A legtöbb lányt ötéves kora körül csonkítják meg, és ha az egyikük belehal, azt mondják: feláldozta magát a többi lányért. A dogon népcsoportnál mitológiai gyökerei vannak a csonkításnak, hiedelmük szerint a gyerek, amikor világra jön, nem férfi és nem nő, hanem csak a csonkolás után válnak egyik vagy másik nemhez tartozóvá.

Az FGM már az ókortól megfigyelhető a különböző patriarchális társadalmakban. A beavatkozással azt próbálják elérni, hogy a nőknek ne legyenek szexuális vágyaik. Többekkel beszéltem, akik állítják, hogy a csonkítás önmagában nem irtja ki a női vágyat. A módszerek közül a legbrutálisabb az infibuláció, amely során kivágják a csiklót és a kisajkakat, a nagy szeméremajkakat pedig összevarrják, egy olyan kicsi rést hagyva, amin a menstruációs vér és a vizelet is nehezen távozik. Ez folyamatos melegágya a fertőzéseknek, és gyötrelmes fájdalommal jár. A helyi Sini Sanuman civil szervezet segítségével lépünk fel a női nemiszervcsonkítás ellen. Nem a szexuális oldaláról közelítjük meg a kérdést, hanem az egészségügyi vonatkozásokra irányítjuk a figyelmet. Finanszírozzuk a felvilágosító programot, mert hisszük, hogy a nem tudás és a kommunikáció hiánya okozza a legnagyobb problémát.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Számomra a siker a másik segítése. Az, hogy van ráhatásom a világra, akármilyen apró is. Hálás vagyok, amiért eljutottam oda, hogy adhatok, hogy tehetek a körülöttem élőkért.

Mérhetetlen öröm, amikor valaki a szemünk láttára tör ki a nyomornegyedből, amikor látom, hogy minden lehúzás, éhezés, megvetés, ütés ellenére nem tört meg, nem adta fel, nem fordított hátat, hanem helytállt és kitartott.

Remélem, egyszer az én szememmel látják majd saját magukat, és ha mesélnek majd rólam, azt mondják, amire mindig vágytam: „neki nemcsak álma, de élete és sorsa volt Afrika”.

A történetet Kosztin Emese írta Morris Andrea, a Közel Afrikához Alapítvány kurátorának emlékei alapján.

Ha szeretnél többet megtudni, vagy segíteni egy afrikai gyermek oktatását, itt tudsz tájékozódni:  https://kozelafrikahoz.hu/