„Mondtam, hogy ma lesz a zongorakoncert!” – Mit tanulhatunk az ilyen konfliktusokból?
Van bennünk, emberekben egy alapvető vágy arra, hogy megosszuk az életünket, terünket, időnket, élményeinket másokkal. Hiszen eleve ebbe születünk csecsemőként: az egység élményébe, az összetartozás alapvető tapasztalatába. És ebből növünk ki lassan, ahogy elkezdünk vágyni saját önállóságunk, egyedi érvényességünk megtapasztalására is. Azóta birkózik bennünk a közelség és a távolság vágya: mindkettő jogos, mégis ritkán tudnak békét kötni. A lelkünk mélyén folyton jelez egy hang. Ez most kevés! Ez most sok! A közelség is lehet fenyegető, a távolság is lehet kívánatos. A mindennapok számos találkozásában, kapcsolatában ott zajlik a belső és külső egyezkedés: milyen közel legyünk egymáshoz, milyen távol lehetünk egymástól.
A párbeszéd
– Elmész?
– Igen. Hiszen mondtam tegnap!
– Nem emlékszem…
– A zongorakoncert lesz, ahova téged is hívtalak, de húztad a szádat.
– Tudod, hogy nem az én műfajom.
– Ja, persze. Legutóbb is elaludtál, elég ciki volt. Aztán meg egész úton hallgatnom kellett, hogy mennyire álmosító volt.
– Még csak öt óra. Nem hétkor kezdődik?
– Igen, de előtte beülünk valahová Annával. Gondolom, nem fogok hiányozni, úgyis mindjárt kezdődik a meccs.
– Még van fél óra…
– Nem veszed észre, hogy feltartasz? El fogok késni. Tegnap nem érdekelt ennyire. Azt mondtad, meccs lesz.
– Ha mondtad volna, hogy ez neked ennyire fontos, megtettem volna érted, hogy elmegyek.
– Nincs szükség ekkora áldozatra. Van, aki eljöjjön velem, és beszélgessen velem. Nemcsak fél órát, amíg épp nem kezdődik a meccs.
– Nem értem, most mi a baj? És mikor jössz haza?
– Nem tudom. Na szia!
A szituáció
Lilla készülődik, Viktor a tévét nézi. Egyszer csak a férfi felpillant, és csodálkozva kérdezi:
– Elmész?
Viktor vajon hol volt eddig? Mintha csak szendergésből ébredne … (Lehet, hogy tényleg aludt a tévé előtt?) De nem,
valószínűleg már egy ideje nagyon is jól érzékeli Lilla készülődését, és akkor szólal meg, amikor belül sok lesz számára a távolságból. Abból a távolságból, melyet talán éppen ő maga is teremtett a tévé előtti ücsörgéssel, a szótlansággal, azzal, hogy megközelíthetetlennek mutatta magát.
Igen ám, de az még mindig közelség volt ahhoz a lehetőséghez képest, hogy Lilla elmegy otthonról. Az már esetleg lehet sok Viktornak annyira, hogy megszólaljon belül egy kis csengő (Elmegy!), és felébressze őt a lelki szendergésből, felriassza a begubózásból. Apró rémület, a szeparáció lehetősége – csecsemőkorunk réme, felnőtt kapcsolataink kettős alapkérdése: mennyire engedhetjük közel a másikat (Viktor éppen egy kis távolságot vett), mennyire engedhetjük el?
Lilla szerepe ebben a kapcsolati összjátékban (mert mindig összjáték folyik, ebben biztosak lehetünk) az, hogy ő teszi kettőjük számára nyílttá a helyzetet, ő fedi fel mindkettőjük rejtett lapjait. Míg Viktor belül, kevéssé észrevehetően távolodik el, addig Lilla jól láthatóan készülődik ugyanerre. Készülődésének ebben az esetben nem csak gyakorlati értéke van, de bizonyára üzenetet is rejt Viktor számára: Ébresztő, megyek el! Viktor csodálkozása ezért tettetettnek tűnik, inkább elbújik mögötte. Lilla némi éllel mondhatja ezért:
– Igen. Hiszen mondtam tegnap!
– Nem emlékszem…
Ugyanaz a mintázat ismétlődik meg, most már időben kicsit kiterjesztve: Lilláé az állítás, a kimondás szerepe, hiszen ő már mondta – Viktoré a tagadás, az észre nem vevés és meg nem hallás oldala.
Az összjáték elve értelmében ne siessük el az elemzést, ne húzzuk rá Viktorra a vizes lepedőt!
Ő is megteszi a magáét kétségtelenül, de feledékenysége, oda nem figyelése nem egyszerűen jellemhiba. Lehet, hogy Lillának is van ebben szerepe. Mondta, mondta, de vajon igazából mit fejezett ezzel ki?
– A zongorakoncert lesz, ahova téged is hívtalak, de húztad a szádat.
– Tudod, hogy nem az én műfajom.
– Ja, persze. Legutóbb is elaludtál, elég ciki volt. Aztán meg egész úton hallgatnom kellett, hogy mennyire álmosító volt.
Hát igen, ha Lilla így hívta most ismét Viktort a koncertre, akkor kicsit érthetőbb, hogy Viktor nem emlékszik. Lilla még nem bocsátotta meg párjának, hogy a koncert nem jelentett számára nagy élményt (pedig különbségek mindig vannak).
Így Viktor számára egy koncert Lillával nem csupán a zenei ízlésről szól, hanem annak kockázatát is jelenti, hogy a közelségből leckéztetés és elégedetlenség lesz.
Az már csak a helyzet iróniája, hogy Viktor megint csak elalvással jelzi, hogy valami sok neki (vagy valami kevés) – úgy látszik, ezen a furcsa nyelven tud leginkább kommunikálni. Begubózik, nem emlékszik, elalszik. De most, hogy kicsit „felébredt”, most érzi, hogy a távolság Lillától kezd a számára az elfogadhatónál jóval nagyobbá válni. Taktikát vált.
– Még csak öt óra. Nem hétkor kezdődik?
– Igen, de előtte beülünk valahová Annával. Gondolom, nem fogok hiányozni, úgyis mindjárt kezdődik a meccs.
– Még van fél óra…
– Nem veszed észre, hogy feltartasz? El fogok késni. Tegnap nem érdekelt ennyire. Azt mondtad, meccs lesz.
– Ha mondtad volna, hogy ez neked ennyire fontos, megtettem volna érted, hogy elmegyek.
– Nincs szükség ekkora áldozatra. Van, aki eljöjjön velem, és beszélgessen velem. Nemcsak fél órát, amíg épp nem kezdődik a meccs.
– Nem értem, most mi a baj? És mikor jössz haza?
– Nem tudom. Na szia!
Viktor gesztusai, bár ezt ő nem mondja ki, arról beszélnek, hogy legbelül kezd őszintén megrémülni: akár az is lehet, hogy elveszíti Lillát. Amit Lilla mond, az belül csupa riadóztatás.
Nem fogok neked hiányozni; nincs szükségem rád; van, aki eljöjjön velem; nem tudom, mikor jövök haza. Így az beszél, aki nagyon távol van, és távol is akar lenni – sokkal távolabb, mint azt Viktor szeretné. Kérdés persze, hogy ez valójában mennyire valódi igénye Lillának.
Lehet, hogy csak a tétet emeli, ráijesztene Viktorra, hogy ezzel adjon esélyt a közelségnek, amire maga is vágyna? Ha így van, veszélyes vizeken evez – a szeparációtól való ősi félelemmel játszik Viktorban, és talán önmagában is.
Azt gondolhatnánk, hogy Viktor és Lilla beszélgetése egy rossz beszélgetés, rossz kommunikáció, egy félresikerült helyzet. Ha szebben mondta volna, ha jobban kifejezte volna, ha nem lett volna rögtön dühös, ha… akkor nem ez lett volna. Valójában azonban ez egy tökéletes beszélgetés, ami mindennél pontosabban mutatja meg, hogy „kommunikálással” itt semmire nem mennek. Ami fontos, azt így is elmondták egymásnak arról, hogy hogyan érzik magukat a kapcsolatukban, hogy „mi a baj”. Valószínűleg így tudják csak elmondani.
Persze lehetne az is, hogy Lilla egyértelműen kimondja: Kezdem magam bezárva érezni ebben a kapcsolatban, vágynék a közelségedre, és fáj az elzárkózásod. Ha nincs változás, elmegyek! Viktor pedig elmondhatná, hogy ez a lehetőség mennyire megrémíti, de egyúttal mennyire tart is Lilla közelség utáni vágyától. De ennek a beszélgetésnek itt és most nincs esélye, ahhoz szokatlanul egyértelmű, leleplező és ezért fájdalmas lenne mindkettőjük számára. Ez a rövid összekoccanás az elmenés körül ezért tökéletesen megvédi őket ettől a félelmetes lehetőségtől, de egyúttal tökéletes vészcsengő is lehet mindkettőjük számára: Ébresztő! Nézzünk szembe azzal, ami van!
Akkor pedig el lehet kezdeni beszélgetni közelségről, távolságról, igényekről és félelmekről, magáról a valóságról. Innen nézve minden elrontott beszélgetés olyan, mint egy tökéletes ébresztőóra.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>