Mit mond a pápáról az utca embere? – Református keresztyénként az Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjéről

Ezentúl máshogy fogok nézni a Képzőművészeti Egyetem lépcsőire. Az a nap fog róluk eszembe jutni, amikor százezrekkel együtt hallgattam az onnan pár metrómegállónyira élőben prédikáló Ferenc pápát. Mellettem egy csoport mátészalkai óvó néni, körülöttem mindenhol fegyelmezetten várakozó, imádkozó, éneklő emberek: családok pici gyerekekkel, fiatal nyugdíjasok, sokan, sokfelől.

Ferenc pápa
Kép: Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Facebook-oldala

A nyárias napsütésben látványos kulisszákként ölelték körül a tömeget az Andrássy út palotái. Semmi nem mozdult, csak egy-egy galamb szelte át felettünk az eget. Gyorsan el is felejtettem a mellékutcák nyüzsgését, ahol szalmakalapokkal, horgászszékekkel felszerelt emberek tömegei igyekeztek megtalálni a nekik kijelölt szektort, vagy azt a helyet, ahol regisztráció nélkül is beengedik őket. Utóbbiak is voltak, voltunk sokan.

Ahogy az várható volt, nagy sajtóvisszhangja volt a pápa látogatásának.

Egyes médiumok tíz-, mások százezrekről beszéltek a résztvevők létszáma kapcsán, de nem ez volt az egyetlen dolog, amelyben nem teljesen jól mérték fel a rendezvény jelentőségét. Hír lett például, milyen viccet mesélt el a pápa a magyarokról (hogy a mennyországban magyarul fognak beszélni, hiszen egy örökkévalóságig tart megtanulni), milyen órát hord (kétezer forintosat), miről beszélt a magyar állami és egyházi vezetőkkel, illetve, hogy a New York Times szerint Bukarestben járt látogatáson (utóbbi, azaz a két város összekeverése ezek szerint nem csak a Nyócker című animációs filmben történhet meg).

Nyilvánvaló, hogy egy-egy pár perces videóriport vagy egy újságcikk nem alkalmas a maga komplexitásában megfogni és visszaadni az Eucharisztikus Kongresszuson történteket. Sokaknak nincs is igényük erre az árnyaltságra, hanem beérik az általuk preferált médium szükségszerűen egyszerűsítő narratívájával, amelyben igazolva látják az előzetes feltételezéseiket.

A mai olvasó sok esetben már nem azért nyit meg egy weboldalt, hogy megtudja, mi történt, hanem azért, hogy megnyugodjon: minden úgy történt, ahogy gondolta.

Többek között ezért sem szeretem azokat a tartalmakat, amelyek az utca emberét szólaltatják meg. Nagyon ritka az, amikor az ilyen beszédhelyzetben árnyaltan lehet fogalmazni a (sokszor provokatívan feltett) kérdésekkel kapcsolatban. Sokkal gyakoribb, hogy egy-egy ilyen riport után a kiábrándult keserűség marad csak az emberben. Az egyik „utca embere”-videóban például a mise egyik ifjú résztvevője lezsidózta a felvételt készítő riportert (mennyivel szebb lett volna, ha a nevén szólítja, ahogy az Úristen is bennünket!), de olyat is találtam, amelyben a személyes, bátor hitvallások túlragyogják a megszólalókkal kimondatott, burkolt vagy burkolatlan egyház- és kormánykritikát.

Háromféle tévútra tévedhet a sajtó és az onnan tájékozódó érdeklődők a pápa látogatásával kapcsolatban.

Az első, hogy a rendezvényhez kapcsolódó hírességek felemelésével vagy sárba tiprásával a bulvár kategóriájába száműzik az eseményt. A második, hogy Ferenc pápa látogatásának kizárólag a vélt vagy valós politikai aspektusait hangsúlyozzák, ezzel a pártpolitika csatamezejére kergetnek bennünket és az egyházfő magyarországi tartózkodásáról szóló közbeszédet. A harmadik, hogy csak a római katolikus, vallásos diskurzusban szólalnak meg, ezzel az egyházi közbeszéd bivalyrezervátumába zárják ezt az igen jelentős eseményt és annak értékelését.

Mindhárom út elkerüli azt, hogy beszélhessünk Ferenc pápa ittlétének érdemi tartalmáról: arról a lelki eseményről, amelyet az 52. Eucharisztikus Kongresszust lezáró pápai mise jelentett a világ számos országából származó résztvevőknek. Azoknak, akik idesereglettek személyesen és azok számára is, akik a tévés és online közvetítéseket követték nyitott lélekkel.

Egységet, közösséget egymással abban a hitbeli, véleménybeli sokszínűségben, amelyben ma Magyarországon élnünk adatik.

Református keresztyénként álltam ott az Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén, annak ellenére, hogy a protestantizmus és a katolicizmus kapcsolata törékeny, akár csak az ostya, és pont az eucharisztia kérdésében nem képesek se lenyelni, se kiköpni egymást. Odatartozónak éreztem magam, nem idegennek. Számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy igenis létezik olyan nézőpont és erőtér, amelyben nem ellentéteket, feszültségeket látunk, hanem a teremtett világ sokszínűségét. Pacifista, szépségkirálynő-lózugnak tűnik, de rögtön meglátjuk, mennyire nem az, ha megpróbáljuk működtetni az életünkben. Például úgy, mint azok a nyilatkozók, akik teljes nyíltsággal beszéltek az egyházzal kapcsolatos kritikájukról és a hitükről az őket kérdező riporternek.

Mert igen, az elszürküléstől, az egyszínűvé fakulástól csak az véd meg, ha merjük azt gondolni, amit gondolunk. A keresztény ember is lehet kritikus az egyházával kapcsolatban, és vállalhatja nyíltan azt, amiben hisz. A bátor hitvallásnak ereje van: összeszólalkozás helyett békességet teremt. Ritka madár ez a békesség, különösen felénk, idehaza. Jó lenne a szívünkbe zárnunk, mint valamiféle énekesmadarat, hogy ne röppenjen tova a pápával és kíséretével.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti