Mintha egy mosómedvével élnék – Takarításmániás a családban

Rékát és szüleit gyerekkora óta ismerem. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, ugyanabba a gimnáziumba és szakkörökre, majd főiskolára jártunk. Heti rendszerességgel találkoztunk, néha buliztunk, vagy csak úgy hevertünk a kanapén filmet nézve, csipszet majszolva. Az esetek többségében Réka jött át hozzánk, mert édesanyja – ha épp nem a munkahelyén dolgozott – folyton takarított, vagy pedig… takarított. Az állatkerti mosómedvékről azóta is mindig ő jut eszembe, hiszen bármikor átmentem hozzájuk, ő elszántan súrolt és sikált sárga gumikesztyűben, tipegett idegesen jobbra-balra, tisztogatnivaló után kutatva. Én is tudom, kell hogy legyen egy alapvető rend, de Réka anyukája szerintem túlzásba vitte a dolgot. Hiába ragyogott a csempe és hiába volt tiszta minden kis zug, s hiába illatoztak az ágyneműhuzatok a levendulaillatú öblítőtől, sose lehetett olyan fokú rendet tenni, hogy azt mondja: Na, most már aztán tényleg rend van, végre egy-két napig nem kell takarítanom!

Mindig volt valami kis apróság, amit még meg kellett csinálni, például egyenként el kellett törölgetni mind a negyven poharat és tányért, a szekrény tejéről rendszeresen le kellett szedni, s akkurátusan meg kellett tisztogatni a harminc éve ajándékba kapott, sose használt, még dobozban lévő késkészletet, vagy hófehérre súrolni a padlólap közti réseket. Hiába próbáltunk segíteni neki régebben – Réka apukájával egyetemben –, ő kiabálva elzavart bennünket, majd egy órával később fennhangon panaszkodott a Jóistennek, hogy neki senki nem segít, és minden házimunkában magára van utalva.

Mindig azt mondogatta, hogy az egész lakást megenné a kosz, ha ő nem lenne.

Egyszer nekiálltunk mosogatni, amíg ő teregetett, erre odajött és ránk rivallt, hogy jó, most már innen átveszi ő, és köszöni szépen, de a mi mosogatásnak nevezett maszatolásunkból nem kér. Ha Réka felmosni készült, anyja jött utána, és szidta, hogy ezt nem így kell, mert a felmosás nem csak abból áll ám, hogy jobbra-balra tologatjuk a felmosórongyot, és különben is, menjen inkább be velem együtt a szobába, nehogy elrontsuk még azt a tisztaságot is, amiért ő délután óta gürcölt. Ha kiporszívóztunk, ő megcsinálta újra, ha letöröltük a polcokról a port, letörölte újra. Rékának huszonévesen nem volt szabad egyedül mosnia vagy virágokat öntöznie, mert „ha ő kezeli a mosógépet, az biztosan elromlik, ha ő öntözi a virágokat, kirohadnak.” Ha például egy-két szem keksz kiesett a kezéből, vagy ha egy tejjel teli bögrét tálca nélkül mert bevinni a konyhából a nappaliba, anyja olyan kétségbeesetten kiabált rá, mintha épp a ház gyulladt volna ki: „Mit csinálsz, megőrültél?! Ki fogod önteni, és akkor majd moshatok fel újra!”

Ha kenyérmorzsát hagytunk a mosogatóban, vagy kávé löttyent a terítőre, az maga volt az apokalipszis. Folyton panaszkodott a rossz szagok miatt, sokszor Rékát is büdösnek, állott szagúnak titulálta (Réka mindig jó illatú, ápolt volt). „Szellőztessél már ki! Ha ez így megy tovább, megfertőződünk, és majd nézhetsz, ha ágyi poloskát találsz a szobádban!” Réka apukája is megkapta persze a magáét a fülünk hallatára: „Azt hiszed, hogy csak az munka, ha eljársz dolgozni?! Nem, Pista, ne hidd! Ha ki van takarítva, és ha nem esz meg a kosz, na, az munka, igen! Könnyű úgy eljárogatni a munkahelyre, hogy én gányolom ki a lakást utánatok!” A kettejük közti viták alkalmával sokat tanultam. Megtudtam például, hogy minden egyes felmosás alkalmával el kell húzni a hűtőt, és alóla is száműzni kell a koszt, meg hogy nem mindegy, hogy a ruhákat hogyan akasztjuk a fogasra, s hogy a tiszta törülközőket milyen sorrendbe tesszük a szekrénybe, valamint hogy a poharat, amiből Réka ivott pár kortyot, azonnal és alaposan el kell mosogatni. A családi autó tisztaságáért is Réka édesanyja felelt: hetente gondosan áttakarította mikroszálas kendővel az ablakokat és az ablakkeretek szegélyeit, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy félóra múlva esni fog.

Takarítás után mindig nyugodtabb és kedvesebb lett. Mintha egy jó edzésen vagy szexen lenne túl.

Kezében egy csésze kávéval, keresztbe tett lábbal ücsörgött a konyhaszéken, mély levegőket vett, pásztázta a „birtokot” és a „művét”, közben pedig elégedetten bólogatott. „Na, ugye, hogy sokkal jobb így a lakás? Ugye, hogy érezni, hogy tisztaság van? Őrizzétek is meg! Ezt mindig így kell csinálni. Muszáj mindig rendet tenni, gyerekek!” – mondogatta.

Ami engem illet, sose értettem, miért kell minden tárgyat milliméter pontossággal elhelyezni, s miért kell a szőnyegrojtoknak mindig egyirányba állniuk. Nem olyan családban nőttem fel, ahol rendetlenség és kosz van, de nem is olyanban, ahol minden egyes nap takarítunk. Igen, néha van pár hajszál a padlón, marad egy kis fogkrém a mosdókagylón, akadnak vasalatlan ruháink. Nem csináltunk problémát abból, ha csak úgy ledobtuk a székre a ruháinkat, s nem éreztük szükségét annak, hogy folyton mosómedvéset játsszunk, és aggodalmaskodjunk amiatt, ha a párnák nem szimmetrikusan helyezkedtek el az ágyon. De minden héten szentelünk időt arra, hogy helyreállítsuk a rendet, a tisztaságot.

Önbizalomhiány, agresszió, régi trauma a takarításmánia hátterében?

Pszichológusok állítják, hogy a tisztaság és a rend megteremti a feltételt a belső harmónia eléréséhez, de nem oldja meg a mélyen gyökerező gondokat. A rend- és tisztaságmánia hátterében valamilyen mélyen elnyomott szorongás (lelkiismeret-furdalás, önbizalomhiány, bűntudat, megfelelni akarás) és agresszió áll.

Az illető a maga lelki rendetlenségét vetíti ki a lakásra, a feszültséget a takarításban vezeti le, a békét, a kapaszkodót, az állandóságot, a megnyugvást is a rendtől, a vegyszer és öblítő illatú otthontól várja.

Ha valaki folyton súrol, rendezget, és nagyon ügyel arra, hogy még egy morzsa, egy hajszál se kerüljön a padlóra, az arra utal, hogy nem tudja megvalósítani a lelkében a rendet és a harmóniát, éppen ezért próbálja maga körül megteremteni azt. Szakértők szerint nem szabad csodálkozni azon, hogy a takarításmániás ember nem enged senkit bevonódni a „játékába”, hiszen a tisztítás–mosás–súrolás csakis az ő „rituáléja” lehet, senki másé.

Van kiút a mosómedveségből!

Ha a takarítás mániává, azaz kényszercselekvéssé válik, szóba kerülhet a pszichoterápia, magatartás- vagy viselkedésterápia, amelyek során a pszichológus felkutatja azokat a – feltehetőleg gyermekkorban elszenvedett – sérelmeket, félelmeket, amelyek ezeket a kényszeres szokásokat előidézték. Enyhébb estekben maga a takarításmániában szenvedő is sokat tehet önmagáért néhány perces relaxációval, egy rövid pihentető alvással, kapcsolatai harmonikusabbá tételével, és olyan figyelemelterelő tevékenységekkel, mint amilyen például a sport vagy egy baráti találkozó.