„Az ország legnyomorultabb fegyencének” börtönében jártunk
A Conti utcát hiába keressük a térképen, nem találjuk, pedig létezik. Oda tartunk, ahol Mindszenty József bíboros, hercegprímás raboskodott majdnem öt éven át. Velkei Tamás a bíboros Az én fegyházam című emlékiratainak börtönfejezeteit idéző, vezetett túrán járta végig a pokoli ávós börtön stációit, épp úgy, mint egykor a hercegprímás.
Nagy Brigittával, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány irodavezetőjével a nyolcadik kerületi Mindszenty téren találkozunk. Szigorú létszámellenőrzés, igazolványok előkészítése után kezdjük csak meg sétánkat, hiszen az egykori börtönépületet ma is a rendőrség használja.
Mindszenty József a reá kiszabott életfogytiglani fegyházbüntetés leghosszabb szakaszát töltötte az épületben, 1949. szeptember 27-től 1954. május 13-ig.
Így vetődött fel, hogy az épület előtti névtelen terecskét 2015-ben az alapítvány kezdeményezésére a bíborosról nevezzék el.
Az alapítvány vezetője, Kovács Gergely kereste meg az önkormányzatot azzal a javaslattal, hogy méltó lenne a helyszínen történelmi mementóként egy szobor állítani. Kiírtak egy pályázatot, amelyen Hermann Zsolt alkotása nyert, és 2017-ben állították fel a bronzból készült Mindszenty-szobrot.
A szobor mögött magasodik az egykori Conti utcai fegyház épülete, amelyet a Mindszenty-életút beható vizsgálata segítségével sikerült csak azonosítani. Csakhogy egyrészt az utcát már régen nem Continak hívják, másrészt a büntetés-végrehajtási intézet sem látszik az utcáról. Legalábbis, ha szembe állunk vele – de erre még visszatérünk.
A program létrejöttéről történelmi sétánk vezetője elmondja, hogy 2018-ban Egy nap Mindszenty bíborossal címmel konferenciát szervezett az alapítvány, amelyre meghívták a Tolnai Lajos (korábban Conti) utcai rendőrkapitányság vezetőjét is. Felvetődött, milyen jó lenne látni, hol raboskodott a hercegprímás, így tekinthették meg a konferenciára meghívottak – első alkalommal – azt a cellafolyosót, ahol egykor a főpásztor járt.
„Döbbenetes élményt jelentett, mert rögtön szembetűnt, hogy az elmúlt hatvan év alatt alig változhatott az épületnek az a szárnya.
„Ugyanazt a padlót tapostuk, amelyen Mindszenty bíboros és sorstársai jártak egykor” – idézi fel Nagy Brigitta.
A látogatás nyomán született meg a gondolat, hogy az alapítvány munkatársai vezetett sétákat tartsanak az egykori börtönben; 2019 szeptemberében, az Ars Sacra Fesztivál keretében indult az első csoport a Rácsos kapu, rácsos ablak című sétán.
Az ország legnyomorultabb fegyence
Az őszi napsütésben a szobor előtt állva meghallgatjuk, milyen történelmi körülmények vezettek oda, hogy a magyar katolikus egyház vezetője az ávós börtönbe került. Mindszenty érsekségének időszaka a katolikus egyház életében azokat az éveket öleli fel, amikor az ateista hatalom sorra kezdte kidönteni az ezer év alatt kiépült struktúra legszilárdabb tartóelemeit.
Államosították az egyházi földeket, megszűnt az egyház létalapja, amelyből a kórházakat, iskolákat, valamint a karitatív, szociális, kulturális intézményrendszert fenn tudták tartani. A következő nagy csapás Rajk László belügyminisztersége idején érte az egyházat, Rajk ugyanis megszüntette az egyházi civil szervezeteket.
Mindszentyt is támadás alá vették: előbb a sajtó kezdte ki, majd megfosztották a véleménynyilvánítás szabadságától, 1948. december 26-án koholt vádak alapján le is tartóztatták, és az Andrássy út 60-ba szállították (ez ma a Terror Háza Múzeum). Kegyetlen vallatási eljárásnak vetették alá, hogy kicsikarják tőle az előre legyártott vallomások aláírását, majd 1949 februárjában egy kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A másodfokú ítélet megszületéséig a Kozma utcai Gyűjtőfogházban raboskodott, innen szállították a Conti utcába.
Érdekesség, hogy a Conti utcai épület csak 1949 augusztusában került az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) birtokába, Péter Gábor külön kérvényére azzal a céllal, hogy itt tarthassanak fogva „titkos” rabokat. Mintha csak Mindszentynek „találták volna ki” a Conti utcai intézetet.
Áldást mondott a kivégzettért
1949. szeptember 27-én Mindszentyt a Kozma utcában egy lefüggönyözött gépkocsiba ültették, és olyan kanyargós útvonalon szállították át a Conti utcába, hogy visszaemlékezéseiben a bíboros azt írta: meggyőződése volt, hogy elhagyták Budapestet. Azt hitte, Hartára (Bács-Kiskun vármegye) vitték – fogvatartói pedig meghagyták ebben a tévedésében. A börtön udvarán kiszállva alighanem ugyanaz a kép fogadta, mint most bennünket: szürke téglafalak, rácsos ablakok, betonplacc.
Az udvari hangulatnál csak a lépcsőház és a cellasor nyomasztóbb. Az úgynevezett befogadási eljárás során a prímást belökték egy raktárba, ahol egy ávós őrmester letépte róla a papi ruhát, megfosztva identitásának maradékától is. Minden személyes tárgyát elvették, az óráját is, hogy ne tudja követni az idő múlását. Csak a hajnali ébresztő és az esti takarodó maradt támpontul. Kapott egy megsárgult alsóneműt, valamint egy daróckabátot és darócnadrágot. (A daróc nehéz, szúrós, durva gyapjú felhasználásával készült anyag.)
A Mindszentynek (is) átadott börtönruházat 8–10 kilogrammot nyomott, ehhez járt egy nehéz, szöges bakancs és egy zsebkendő.
Felmegyünk az első emeletre, ahol a cellák sorakoznak. A szűk, dohos lépcsőházban félhomály, omlik a vakolat, ehhez képest a folyosón fényár fogad bennünket, mivel a végében egy ablakon át beszűrődnek a napsugarak. „Első cellám sarokcella volt” – írta Mindszenty emlékiratainak Az én fegyházam című fejezetében. Megemlíti azt is, hogy az ablaka az udvarra nézett, e leírás alapján a folyosó utolsó cellájába belépve magunk elé képzelhetjük a darócruhás bíborost.
Rekonstruálták azt is, hogyan festhetett a cella az ő rabsága idején: a sarokban egy priccs, rajta szalmazsák, azon a darócruha. Mellette egy durva deszkaasztal, rajta egyszerű alumíniumedények. Az egyik csajkának különleges története van: Nagy Brigitta nagyapja hozta haza az orosz hadifogságából. A bútorok oda voltak erősítve a padlóhoz. Szék nincs.
Reggelente egy alumíniumból készült kancsóval hozhattak maguknak vizet a rabok a folyosóról, mert a cellákba nem volt bevezetve a víz. A „tátikán” – vagyis a vasalt faajtón található, lenyitható ablakocskán keresztül – az őrök még álmában is figyelték a rabot, szabályosan alszik-e. Ugyanis úgy kellett feküdnie, hogy az arca mindig látható legyen a kis kémlelőn át, kezét pedig a pokróc felett kellett tartania.
1949. október 15-én hajnalban az ablakából Mindszenty egy kivégzést nézett végig. Nem tudta, hogy az elítéltnek mi volt a bűne, azt sem, hogy kicsoda. Hogy fontos személy lehetett, az különös módon derült ki számára. A kivégzést szintén végignéző párt- és ávós vezetés átvonult az épület egyik szárnyába, levezetni a feszültséget. Farkas Mihály honvédelmi miniszter a mulatozás tetőpontján kitalálta, hozassák fel a cellájából Mindszentyt. Amikor meglátták a bíborost, irgalmatlan röhögésben törtek ki. Gúnyolták és heccelték, milyen jól áll neki a darócruha.
Miután visszakísérték a cellájába, a főpásztor imádkozott az elhunyt lelki üdvéért.
Nem is sejtette, hogy a kivégzett Rajk László belügyminiszter volt, akinek lényegében a teljes Conti utcai raboskodását „köszönhette”.
„Az áldás mindig visszahull: tulajdonképpen Rajk 1956. október eleji temetése volt az egyik katalizátora a pár héttel későbbi forradalomnak, és így Mindszenty bíboros szabadulásának is” – kapunk elgondolkodtató útravalót a történet zárásaként.
A sötét cella legszebb fénysugara
A szemközti cella mottója az lehetne: a hercegprímás „a börtönben vált szentté”. Mindszenty bíboros a börtönévek alatt kikerült a folyamatos cselekvésből, aktivizmusból, döntési helyzetekből, ám elfogadta állapotát, miközben a lelkisége kibontakozott, magyarázza az alapítvány irodavezetője. Ennek a mély lelki folyamatnak egyik mementója a cellában elhelyezett és kifejezetten ide készült bronz Krisztus-plasztika, ami annak a szentképnek a háromdimenziós változata, amit – egyetlen, véletlenül nála maradt személyes holmiként – a bíboros magánál tarthatott.
A kép – amelyet egy ismeretlen hívőtől kapott ezzel a felirattal: „Devictus vincit”, azaz legyőzetve győz – egy normandiai szerzeteskolostorban álló szobrot ábrázol. A szobor ma már nincs meg, de megtalálták az eredeti mintáját, és az alapítvány felkérésére készült róla egy gipszmásolat, ennek alapján alkotta meg Rieger Tibor Kossuth-díjas szobrászművész a cellában látható plasztikát.
Az installáció érzékelteti, hogy bár a bíboros magánzárkás fegyenc volt, egy rabtársa mégis akadt: Jézus Krisztus.
Ugyanez a cella állít emléket Mindszenty bíboros és Pietrelcinai Szent Pio atya csodálatos találkozásának is a gazdagréti Szent Angyalok-templom Örökimádó kápolnájában látható secco megidézésével. Börtönéveinek kezdetén a szabadságtól való megfosztás szenvedését az is tetézte a bíboros számára, hogy nem engedték misézni. Életének ezt a végtelen kiüresítését oldotta fel Pio atya misztikus módon, bilokáció útján történt látogatása a bíboros börtöncellájában, ahol a szentmise bemutatásához szükséges kellékekkel felszerelve jelent meg. Ily módon lehetővé tette a bíborosnak a mise bemutatását, és ez erőforrást jelentett számára a túléléshez.
Újra a nyomasztó lépcsőházba sétálunk át, hogy lemenjünk a ráccsal fedett keskeny udvarra, amely a rabséták helyszíne volt, onnan pedig a sötét alagsorba. A börtön mélyén három helyiséget nézhetünk meg: a fegyvertárürítőt, egy büntetőcellát és a hajdani fürdőt. Utóbbihoz kapcsolódik Mindszenty bíboros kevés, „szép, megkönnyezni való emlékeinek” egyike. Ehhez tudnunk kell, hogy meglevő betegségét, Basedow-kórját a börtönben nem kezelték, és ehhez még súlyos tbc-fertőzést is kapott. Fizikai állapota nagyon leromlott; 1954 tavaszára nyolcvankét kilogrammról negyvennégyre fogyott.
Ekkor történt meg vele, hogy a fürdőben egy alacsony, kövér őrmester egyszerre csak felé fordult és azt mondta: „én is keresztény vagyok”.
A kazamata-börtönben, egy mindenből kivetkőztetett, csonttá és bőrré vált főpásztor előtt történt ez az önkéntes hitvallás. Bár csak ketten álltak a helyiségben, a vallomás nem volt veszélytelen, hiszen a börtönben a „falaknak is füle volt”. És mégis elhangzott a mondat egy Rákosi-rendőr ajkáról. „Nem halt meg a hit és a szeretet az egekig csapkodó gyűlöletben sem. Ami megmaradt belőlük, az sötét zárkám legszebb vigasztaló fénysugaraivá lett” – írta a bíboros visszaemlékezésében.
A „börtön himnuszaként” aposztrofált idézet elhangzása után sétavezetőnk a koromsötét folyosó végére invitál bennünket. A lefalazott lépcsőházban Alberto Ceppi olasz szobrászművész A 20. század keresztjeire feszített Mindszenty bíboros című szobrának másolata segítségével egy emlékhelyet alakítottak ki az alapítvány munkatársai, amelyet a lépcsőfokokon elhelyezett mécsesek világítanak meg. Az áporodott szagú csöndben megrendülve suttoghatunk imát a boldoggá avatandó bíborosért, illetve közbenjárását kérve.
A nagykörút felé távozóban a Víg utcán sétálunk, ahol egy grund kerítésén áttekintve felfedezzük a börtön egyetlen, a külvilág számára látható ablakát. Innen, a napsütötte józsefvárosi utcáról egy kicsit talán kevésbé ijesztő látvány – nekünk mostantól a bíborost juttatja eszünkbe.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Tizenöt év menedékben – Ismeretlen fejezetek Mindszenty József bíboros életéből
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
