Milyen eszközei vannak egy szülőnek a drogdílerekkel szemben?

Egyszer majd biztos fogok arról is írni, hogy milyen jótékony, ha az ember, közel a negyvenhez kicsit utazik az időben visszafelé, és bulizik egy fergetegeset a férjével, de most sokkal komolyabb dologról szeretném, ha „beszélgetnénk”.

A kisfiam még csak hatéves, de múlt szombaton komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon meg fogom-e tudni majd őt védeni a drogoktól, ha nagyobb lesz.

Sok szempontból fordult nagyot a világ az elmúlt 20 évben. Lehetne vitatkozni arról, hogy vajon kinek a felelőssége, hogy túl fiatalon, túl ittasan és túl kevés ruhában szórakoznak a tinik az éjszakában, és ez nem afféle „ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben” kesergés.

Semmivel nem rosszabbak a mai gyerekek annál, mint amilyenek mi voltunk, csak a világ lett veszélyesebb, ezért a szülők felelőssége nagyobb, mint valaha volt. Szerintem.

Szombat éjszaka olyasmi történt velünk, amit 20 évvel ezelőtt soha nem tapasztaltunk, pedig akkoriban mi is az összes nyári hétvégét átbuliztuk. A férjemet szó szerint sokkolta, amit a férfi mosdóban látott: huszonéves fiatalok, fiúk, lányok(!) vegyesen, fehér port – nem nehéz kitalálni, mi lehetett – szívtak az orrukba bankkártyáról. Annyira fesztelenül, hogy teljesen hidegen hagyta őket, hogy mellettük épp férfiak végzik folyó ügyeiket a piszoárnál.

„Láttad, mit csináltak ezek? Nem normálisak!” – szólt a férjemhez kifelé menet egy ismeretlen, szintén ledöbbent pasas.

Bár örültünk, hogy ez a jelenség még nem mindenki számára természetes, és nem csak mi „jöttünk a Marsról”, az esténket ez az incidens azonnal taccsra tette. Hazafelé a taxiban azon tanakodtunk, hogy vajon szólnunk kellett volna-e valakinek. A kapuban belépőjegyet szedő biztonságiőrnek? A fiataloknak, hogy ne szívják fel a következő csíkot, mert az életükkel játszanak? Hívnunk kellett volna a rendőrséget? Mentségünkre szóljon, hogy tényleg sokkot kaptunk, ezek a lehetőségek akkor és ott eszünkbe sem jutottak, csak azt éreztük, hogy azonnal haza akarunk jutni.

Kép: Unsplash

Azóta is sokat gondolok az esetre, engem is megviselt, bár én csak közvetve, a férjem által elmondottakat éltem át. Filmen sem bírom az ilyesmit nézni, vagy eltakarom a szemem, vagy simán elkapcsolok. Bele sem merek gondolni, hogyan hatna rám, ha a valóságban kellene szembesülnöm azzal, ahogy valaki, mondjuk, éppen lövi magát.

Az ügy kapcsán rengeteg kérdés kavarog a fejemben: értesítsem utólag a rendőrséget?

Vajon milyen kapcsolatuk lehet a drogozó fiataloknak a szüleikkel? Ha a családban ez nem volt téma, kaptak-e felvilágosítást az iskolában? Hallottak-e bárkitől, tanároktól, rokonoktól információt ezeknek a szereknek a hatásáról? Látták-e, hallották-e Zacher Gábort a tévében vagy bárhol beszélni arról, hogyan veszi el vagy teszi tönkre a fiatalok eszét, életét a dizájner drogok mellett bizony már a füvezés is?

A férjemmel mi vajon képesek leszünk-e majd megóvni a fiunkat ettől az ocsmányságtól?

Bő tíz évvel ezelőtt az unokatestvérem szülei, akiknek csodálatos kapcsolatuk volt a gyerekükkel, nyugodt szívvel engedték el az akkor húszéves fiukat szilveszterezni. Drogot tettek az italába, röviddel a kórházba kerülése után meghalt. Húszéves volt. A szűk család –érthető módon – azóta is képtelen feldolgozni a tragédiát, belebetegedtek. Emlékszem, a temetésen mindenki zokogott, a szülők, a rokonok, a barátok, az osztálytársak. Onnantól kezdve nem volt olyan buli, ahol ne jutott volna eszembe unokatestvérem értelmetlen halála.

Tudom, hogy a rendőrség nagy erőkkel küzd a dílerek ellen, nincs nap, hogy ne érkezne hír egy-egy szállítmány lefoglalásáról, titkos ültetvények felszámolásáról, és gyakran látni hason fekvő, hátrakötözött kezű terjesztők képeit is a híradóban. Mi, szülők mégsem dőlhetünk hátra, mert korábban ismeretlen veszélyek  leselkednek a gyerekeinkre, amikre fel kell készülnünk. Ma már nemcsak a szórakozóhelyeken, hanem az interneten keresztül is ömlik a mindenféle szemét, beleértve a drogokat is, a fiatalokra.

Kép: Unsplash

Muszáj ezen a fronton is felvennünk a kesztyűt! Na de hogyan?

Mindentől nyilván nem tudjuk, és nem is szerencsés távol tartani a gyerekeinket, mégis rengeteget tehetünk azért, hogy ne váljanak ők is áldozattá. A legfontosabb, hogy a kapcsolatunk legyen bizalmas, hogy merjenek kérdezni tőlünk, legyünk nyitottak az őket érintő dolgokra. Ha „lepocsékozzuk” a zenét, amit hallgatnak, ha magas lóról próbáljuk osztani az észt nekik a „bezzeg a mi időnkben” típusú jelmondatokkal, tuti, hogy nem érünk célt vele. Ahogy önmagában a tiltással sem. A fiatalok – régen is, ma is – eleve úgy működnek, hogy ami tilos, az izgalmas, menő, és csak azért is kell! Az „azért, mert én azt mondtam, és kész” vagy, „amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit mondok” jellegű próbálkozások eleve hibásak és (tragi)komikusak is. Ledorongolás helyett célravezetőbb, ha a gyerekeket, a kamaszokat pedig különösen, partnerként kezeljük.

Nem igaz, hogy nem lehet velük beszélni, csak meg kell találni a módját, a hozzájuk vezető utat, még ha az nagyon rögös is.

A környezetemben sok szülő küszködik, hogy szót értsen a saját gyerekével, de nem szabad feladni, újra és újra meg kell próbálni előhozakodni pl. a drogtémával, ha nem így, akkor úgy, vagy amúgy. Akár közösen is le lehet ülni egy olyan weboldal elé, ami sorra veszi, hogyan védhetjük ki, hogy egy szórakozóhelyen drogot csempésszenek az italunkba. Tanuljunk meg élni a net, a közösségi média adta lehetőségekkel, hiszen a gyerekeinknek – eltérő intenzitással persze, de – a virtuális világ az egyik legfontosabb szocializációs közegük. (Szerencsére még nem az egyetlen, és hiszem, hogy egy jól működő családban soha nem is fogja teljesen átvenni az uralmat, de ez megint egy másik téma. Térjünk most vissza a drogprevencióra!) Nincs az iskolában célzott felvilágosítás? Össze kell állni a többi szülővel, és kezdeményezni kell az igazgatónál, hogy hívjanak meg előadást tartani rendőrt, addiktológust vagy egy olyan fiatalt, aki még épp időben le tudott jönni a szerről. Vannak eszközeink, muszáj felismernünk és bevetnünk ezeket, amíg még nem késő!

A szülők felelőssége ezen a téren szerintem különösen jelentős. Nyilván egy bizonyos kor után nem lehet bezárni a fiatalokat. A túlzott babusgatással, a túlféltéssel viszont könnyen áteshetünk a ló túloldalára. Ha eljön az ideje, muszáj elengednünk a gyerekeink kezét, a buliba pedig szerintem tilos elkísérni őket, bármennyire jófejnek és fiatalosnak érezzük is magunkat!

Készítsük fel őket, amire csak lehet, aztán vegyünk egy nagy levegőt, és kívánjunk nekik jó szórakozást azzal, hogy a telefonunk egész éjszaka be lesz kapcsolva, bármikor hívhatnak, ha menni kell értük.

Emlékszem, én 17 voltam, amikor először elengedtek a szüleim egy akkoriban nagyon menő Balaton-parti discóba, a nálam pár évvel idősebb barátnőimmel. Eleinte mindig éjfélre haza kellett mennem, amiért nagyon haragudtam a szüleimre, de ma már iszonyúan hálás vagyok nekik ezért, mert valószínűleg egy csomó dologtól megóvtak, amire még nem voltam felkészülve. A partnerként kezelés tehát nem azt jelenti, hogy mindent meg kell engedni a gyereknek, amit csak kitalál. A határokat ovis korban is, a kamaszoknál pedig még inkább meg kell húzni, bármennyire is nehéz, a saját érdekükben. Ha jól csináljuk, egyszer talán még meg is fogják köszönni. Ha mégsem, a lelkiismeretünk legalább nyugodt lesz, hogy mi minden tőlünk telhetőt igyekeztünk megtenni értük.