„Míg élek, remélek” – Prohászka Ottokár életútja

Nyitrától Esztergomig

Prohászka Ottokár 1858. október 10-én látta meg a napvilágot a felvidéki Nyitrán. Édesapja, Domonkos német ajkú morva katonatiszt, majd pénzügyi tisztviselő, anyja német polgárlány volt. Az apa hivatali beosztásai miatt gyakran költöztek, így Ottokár a gimnáziumot a nyitrai piaristáknál és a kalocsai jezsuitáknál végezte, és ekkor tanult meg kiválóan magyarul. Eredetileg jezsuita szeretett volna lenni, ám apja kérésére 1873-ban Esztergomban lett papnövendék, és ott is érettségizett. Az érsek Rómába küldte, hogy a jezsuiták vezette római Német-Magyar Kollégiumban tanuljon bölcseletet és teológiát, ahol 1875 és 1882 között a kor legkiválóbb jezsuita professzorai voltak a mesterei. Felszentelése és hazatérése után rövid ideig káplán volt, majd morális-, később dogmatikatanár. Ebben az időben indult írói, hitszónoki és publicista pályája, szerkesztője és állandó szerzője lett a Magyar Sionnak, a modern katolikus gondolkodás hazai szócsövének, és országos ismertségre tett szert.

Fő célja a hazai katolicizmus szellemi és lelki állóvizének felkavarása, egy nyitott, modern, a külvilággal párbeszédbe elegyedő egyházi élet megteremtése volt. 

Kép

A formabontó püspök

1904-ben a pesti egyetem teológiai fakultásának dogmatika professzora lett, a következő esztendőben pedig kinevezték a székesfehérvári egyházmegye püspökévé. Püspöki jelmondatává a következőt választotta: „Dum spiro, spero – Míg élek, remélek”. A püspöki karban radikálisnak, már-már lázadónak számított, hiszen sokat foglalkozott társadalmi kérdésekkel, és élesen bírálta az egyház ódon levegőjét, szorgalmazta az egyházi birtokok felosztását. Publicisztikájában hevesen támadta a liberalizmust, az ateizmust, a szocialistákat, a hazai zsidóság túlzott gazdasági és szellemi térfoglalását, egyes képviselőinek bolsevik elkötelezettségét, óvatosan támogatta a felekezetek egymáshoz közeledését. 
Közéleti emberként alapítója volt a Katolikus Néppártnak, az első világháború után a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának.

Feladatának tekintette a társadalmi igazságosság és a nemzeti felemelkedés ügyének szolgálatát, 1919-ben élesen szembeszállt a kommunista diktatúrával.

A kommün és Trianon után – amikor szándéka ellenére még miniszterelnöki kinevezése is felmerült –, közvetlen politikai szerepet vállalt mint nemzetgyűlési képviselő, így látta leginkább a lehetőségét, hogy segítse a nemzet és az egyház anyagi, szellemi, lelki talpra állítását a háború, a kommunista diktatúra és a trianoni békediktátum után. 

Teológus, hitszónok, lelki vezető

Sorra jelentek meg fontos művei: A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat ókeresztény dogmatörténet, a Föld és ég a teológia és a természettudományok összhangját kereste, A diadalmas világnézet pedig a modern katolikus szemlélet programirata. Korszerű gondolatokat fogalmazott meg olyan témákról is, mint az evolúció, a tudományok és a hit viszonya, az egyház és a külvilág párbeszéde. Ellenségei feljelentették Rómában, ezért néhány írása 1911-ben felkerült az Indexre, a Tiltott könyvek jegyzékére. Később ez lett a fő akadálya, hogy személye szóba kerüljön az esztergomi érseki szék betöltésénél.

Alakja köré az 1920-as évektől a nyitott gondolkodású katolikus értelmiségiek mozgalmat szerveztek, nyilvános fellépései tömegeket megmozgató szellemi-lelki eseménynek számítottak.

A Magyar Tudományos Akadémia 1920-ban rendes tagjai sorába hívta. Kiváló spirituális vezetőnek bizonyult, és bábáskodott olyan lelkiségi mozgalmak születésénél is, mint a Regnum Marianum vagy a Szociális Testvérek Társasága. Új, nyitott szemléletet hozott a „magyar ugar” egyházába. Mestere volt a magyar nyelvnek, irodalomkritikusként pedig szembe helyezkedett a libertinus eszmékkel, az urbánus és avantgárd szellemiséggel – mások között Ady Endre haragját is magára vonta ezzel. 
Élete utolsó éveiben a megfeszített munka miatt egészsége megromlott, ám pihenni képtelen volt. 1927. április 1-jén, a budapesti Egyetemi templom szószékén agyvérzés érte, és másnap a papi szeminárium épületében, hatvankilenc évesen meghalt. Temetése nemzeti gyásznap volt, a következő években valóságos kultusza alakult ki. Emlékére püspöki székvárosában templom épült, Pesten köztéri szobrot állítottak neki, összegyűjtött művei díszes kiadásban láttak napvilágot. A második világégés után a kommunista hatalom reakciósnak, az ellenforradalmi keresztény kurzus és az antiszemitizmus képviselőjének bélyegezte. Szellemi, lelki rehabilitációjára így csak 1989 után kerülhetett sor.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>