Mérnökből kemenceépítő – A kétkezi munkától nemesedik az ember

Járja az országot, kemencét épít és süt, és ahová csak tudja, elviszi a kemencék és a gasztronómia szeretetét. Póta István története nem mindennapi. A ma Vándorkemencésként ismert mesterember gépészmérnöknek tanult, sokáig az informatika területén dolgozott, később a kemencék építésében teljesedett ki az élete.

„Valójában a váltás nem is volt akkora, mint amilyennek elsőre tűnik. Korábban számítógépeket szereltem össze, hálózatokat építettem, javítottam. Vagyis az informatika hardver részével foglalkoztam, elsősorban mindig is a manualitás érdekelt. Mérnökként végiggondolja az ember, hogy mi miért történik. Tapasztaltam, hogy mindennek megvan a maga logikája, még a kemencéknek is.

 Vagyis, ha az ember megtalálja a miérteket, akkor működik; igaz ez a számítógépekre, a kemencékre és az egész életre is.

Más szempontból viszont nagy ugrást jelentett a váltás, hiszen a számítástechnika inkább helyhez kötött, a kemenceépítés viszont jóval több fizikai munkát is igényel. A két pálya azonban sok szempontból hasonló, az építés gyökere valószínűleg ott van bennem.”

Egyedi stílus

Póta István eredetileg nem kutatott új hivatás után, csak kíváncsiságának köszönhetően sok mindent kipróbált, a kemenceépítés pedig szinte véletlennek köszönhetően kúszott be az életébe: „Főiskola után kerestem a helyem, párhuzamosan autókat is javítottam, egy nagy multinacionális cégnél is dolgoztam, közben pedig elkezdtem felújítani a házamat, utána segítettem az öcsém házát felépíteni, majd miután azt is befejeztük, kivitelezőként maradtam az építőiparban.”

A váltás nem egyik pillanatról a másikra történt, a kemenceépítés fokozatosan vált a hivatásává.  „A kétezres évek közepén, a válság környékén az informatika területén az egyre szűkülő piac miatt nehéz volt a megélhetés. Közben pedig elkezdtem kemencéket építeni, amit nagyon élveztem, tetszett, hogy szabad levegőn lehetek. Azóta a házak elmaradtak, csak a kemencék épülnek.”

Póta István

„A kemenceépítés alapjait két székely embertől tanultam, azonban mára kialakult a rám jellemző stílus, például az ívek, a kovácsoltvas ajtó és az enyhén lapított félgömb tűztér, aminek köszönhetően süt igazán jól egy kemence.”

A kemencék közösségépítő hatása

Egy kemence nemcsak arra alkalmas, hogy ételt készítsünk benne, hanem a közösségépítő ereje is nagy, hiszen mindig köré gyűlnek az emberek. István már több mint 200 kemencét készített el az elmúlt tizenkét évben. „Megéreztem, hogy az építés folyamata csak az enyém, az alkotás közben tudok igazán a jelenben lenni. Ráadásul pozitív visszajelzéseket kapok azzal kapcsolatban, amit csinálok. Tetszenek a kemencéim, és ízlik az étel, amit készítek bennük. A két terület elkezdett együtt működni, egymást erősítették. A kemencéket a tapasztalataim alapján alakítottam, hogy minél jobban lehessen bennük sütni, a rendszeres használat során pedig egyre ízletesebb ételek születtek.”

Póta István mobilkemencével is szívesen megy, ahová hívják, fesztiválokra, születésnapokra, céges rendezvényekre, ahol kenyérlángost, pizzát, csülköt, oldalast készít. Szívesen engedi szabadjára fantáziáját, így sütött már például hízott kacsamájat mangóval, fehér boros struccot vagy lazacos kenyérlángost is.

Diploma utáni szakma

István életében a gasztronómia már gyerekkorától jelen volt. Kicsiként sokat állt édesanyja mellett a konyhában, aztán a főiskolai vizsgaidőszak alatt az jelentette számára a pihenést, hogy csoporttársaival főztek valamit. Később családot alapított, és természetessé vált, hogy ő főzött otthon, mert ez kapcsolta ki.

Úgy véli, a kétkezi munkától nemesedik az ember, mert alázatot tanul.

Szerinte sokan azért nem választanak szakmát, mert korábban nem becsülték meg azokat, akiknek nem volt diplomája. A diploma megszerzése nem más, mint bizonyíték; a tanulás képességét bizonyítja. „Aki elvégzett egy egyetemet vagy főiskolát, később ki kellene tanulnia egy szakmát, ha úgy adódik. Sokan nem olyan munkát végeznek, amiben igazán jól érzik magukat, még azt sem ismerik fel, hogy boldogtalanok.” István szerint ez azért van, mert könnyebb beledugni a fejünket a homokba, mint szembenézni valamivel, ami csak rajtunk múlik.