Mentsük meg Zolit, a négygyermekes apukát, akinek utolsó esélye a 250 milliós külföldi kezelés!

Feleségével, Nikivel tárnoki házukban beszélgettünk. Amikor beléptem hozzájuk, Fruzsi épp mesét nézett és a plüssfiguráival játszott. Endrét és Miksát épp a nagyi és Niki etette. Endre épp végzett, így Niki karjában a babával nyitott ajtót. A kicsi széles mosollyal, valószínűtlenül nagy kék szemekkel fogadott. „Igazi sármőr már most!” – mondta Niki, kedvesen mosolyogva.

Leültünk beszélgetni, és Niki elkezdte mesélni a történetüket:

– Amikor nálad jártunk, Szilvi, hogy segíts nekünk a párkapcsolati problémáink megoldásában, még nem sejtettük, hogy ennél még súlyosabb gondjaink lesznek. Pedig élhetnénk most már boldogan a gyerekekkel. Zolinak jó állása van, én az ápoló végzettségem mellett hamarosan végzek humán közgazdászként, nemsokára nagyobb házba költözünk, hogy ne egy szobában aludjon a három kicsi. A gyerekek szépen fejlődnek, egészségesek.

– Ha jól tudom, nem idén kezdődött Zoli betegsége…
– 2017. decemberében síelni voltunk. Már ott, majd hazaérkezésünk után is többször hőemelkedéssel küzdött Zoli, ami minden jiu jitsu-edzés után előjött. Hetekig nem akart múlni, aztán köhécselés is társult hozzá. Addig ijesztgettem, míg végül elment orvoshoz. Az első röntgenen úgy tűnt, hogy aorta aneurysmája (a főverőér kóros tágulata) van, de a röntgent egy CT is követte. A CT felvétel után az orvos azzal fogadott, hogy van egy jó és egy rossz híre: jó hír, hogy nem aortatágulat, a rossz hír, hogy tumor látható Zoli mellkasában.

Kép

– Mik voltak akkor a kilátások?
– Ez 2018. márciusában volt. Hamar elkezdték a kezelést, kapott kemoterápiás és immunterápiás kezeléseket. Úgy tűnt, reagál a szervezete, így bár nehéz hónapok voltak, de bizakodtunk. Zoli nagyon jó beteg volt. Összeesett, persze, minden kezelés után, nagy fájdalmai voltak, de néhány nap után visszatért a mindennapi kerékvágásba. Dolgozott, segített az akkor még alig egyéves Fruzsi körül. A kontrollvizsgálatok sorra azt mutatták, hogy legyőzte a betegséget.

– Sajnos azonban mégsem sikerült maradandó győzelmet elérnetek…
– Az egyéves kontrollra készültünk, bizakodóan, hiszen minden arra mutatott, hogy Zoli meggyógyult. Én akkor már hathónapos terhes voltam. Szerettünk volna még kistestvért Fruzsinak is. 2018. második felében kiderült egy nőgyógyászati problémám, s az orvos azt mondta: vagy lombikprogramra megyünk, vagy megműtenek. A lombikra szavaztunk, és megfogantak a fiúk. 2019. júliusára vártuk őket. 2019. áprilisában ment tehát Zoli a kontrollra. Izgatottan vártam a telefonhívását, hogy minden rendben van. Megcsörrent a telefon, és Zoli annyit kérdezett: éppen ülök-e. Én csak annyit tudtam mondani, hogy „Nem-nem-nem, ez nem lehet, ugye nem…?!” A vizsgálat azt mutatta, hogy kiújult a tumor, ráadásul testszerte áttétek jelentkeztek Zoli testében. Néhány hónapot jósoltak neki.

Niki, aki eddig mosolygott, nyüzsgött, beszélt, most elhalkul, és könnybe lábad a szeme. Néhány másodpercben átérzem azt a felmérhetetlen szomorúságot, amit ekkor érezhettek mindketten.

– Hogy teltek a következő hónapok?
– Újra elkezdődtek a vizsgálatok, a kemoterápiák, az immunterápiák, a kórházban töltött napok, hetek. Az ikreket a 37. héten, a rendkívüli helyzetre való tekintettel, császármetszéssel segítették a világra, hogy azelőtt megszülethessenek, hogy Zoli a következő kezelése miatt ismét hetekre kórházba vonuljon. Mára négy különböző kemoterápián és immunterápián van túl, amelyek egyike sem volt eredményes.

Kép

Oda jutottunk, hogy a magyarországi gyógyítási lehetőségek elfogytak, itthon már nem tudják megmenteni. De nem akartunk ebbe beletörődni, hiszen Zoli nem halhat meg. Nem hagyhat itt minket…

Elkezdtük bújni a netet, hátha találunk valamit, ami reményt adhat. Véletlenül találtunk rá egy előadásra, melyben Carl June, egy amerikai immunológus professzor beszél egy újfajta immunterápiáról, a CAR-T Cell terápiáról, amely Európa több országában már elérhető. Mint egy utolsó szalmaszálba kapaszkodtunk ebbe, és kapaszkodunk most is, amikor Zoli épp ismét heteket tölt a kórházban, várva az őssejt-transzplantációra, ami előkészítheti a külföldi kezelést. Gőzerővel kezdtünk kutatásba, hogy hol tudná Zoli ezt a terápiát elkezdeni. Éjszakákon át leveleztünk orvosokkal, kórházakkal, míg rátaláltunk a müncheni lehetőségre. Aztán következett a szükséges dokumentáció beszerzése, fordítása.

Végre ott tartottunk, hogy megkaphatja Zoli a kezelést, de ennek teljes költségét előre ki kell fizetnünk: 250 millió forintra van szükségünk. Újabb sokkhatás ért minket. Honnan szedhetnénk össze ennyi pénzt? Nem láttunk más megoldást, mint hogy az ismerős és ismeretlen emberek jóindulatára hagyatkozva adakozásra kérjük fel őket. Idén már többször tettek csodát az emberek. Ott volt Zente, aztán Levi esete.

– Hogy élitek meg ezt a helyzetet, hogy mások jóindulatán múlik Zoli élete?

– Rettenetesen megalázónak érzem a helyzetet. Ki kell állnunk egy ország elé, be kell engednünk az életünkbe mindenkit, hogy láthassák, érthessék, mi zajlik velünk, és csak reménykedhetünk abban, hogy úgy döntenek sokan, hogy segítenek nekünk.

Kép

Szomorú, hogy nincs további kezelési lehetőség itt, Magyarországon, és a külföldi kezeléseket nem támogatja automatikusan a magyar társadalombiztosítás. Az is megdöbbentő, hogy nincs sem nekünk, sem a hozzánk hasonlóknak egy olyan szervezet, amely tud segíteni a dokumentációban, az orvosi lehetőségek feltárásában, a pénz összegyűjtésében, sőt, az összegyűjtött adomány után még adót is kell majd fizetnünk. Többször elgondolkodtam, hogy aki nem ért az orvosi kifejezésekhez, aki nem olyan rámenős, mint én, aki nem tud idegen nyelveket, ő hogyan tud hasonló kezeléshez hozzájutni?

– Rengeteg munkád van abban, hogy megszervezd a kezeléseket és mellette gondoskodj a gyerekekről. Hogy bírod ezt te és a gyerekek?
– Az ikrek csak annyit tapasztalhatnak, hogy nem tudom annyit felvenni, babusgatni őket, mint szeretném, hiszen egyik kezemben mindig a telefon, hogy válaszolhassak Zolinak a kórházból jött üzeneteire, vagy épp a segítő embereknek, barátoknak, rokonoknak, alapítványoknak, a külföldi orvosoknak… Fruzsi, a két és fél éves lányunk biztosan érzi a feszültséget. Rosszabbul alszik, többször felkel éjszaka, bújósabb, dacosabb idén április óta. Hanna, Zoli nagylánya nehezen mutatja az érzéseit, ő mindig is ilyen volt. De néha kitör belőle a zokogás, a kétségbeesés, hogy miért az ő apukájával történik mindez. Ezek után én hogy lehetnék? Megengedhetem-e én magamnak, hogy összetörjek, hogy szomorú legyek? A gyerekek előtt semmiképp, sosem. Magamban vagy Zolival kettesben persze sok éjszakát átsírtam már. Rendszeresen vannak rémálmaim, hogy Zoli itt hagy minket. Azt is álmodtam már többször, hogy én meghalok. Pedig ezt nem tehetem. Mi lesz akkor Zolival, a gyerekekkel?

Annyit tehetek, hogy erős maradok, és szívből hiszem, hogy Zoli meggyógyul. Meg kell hogy gyógyuljon.

Elképzelem, hogy együtt motorozik a három fiú, hogy Zoli várja, milyen csinos barátnőket hoznak haza a fiai, és milyen pasikat kell a lányai mellől elzavarni, mert nem méltóak az ő pici lányaihoz. Látom, ahogy együtt síelünk, nyaralunk kettesben és mindannyian.

– Aki szeretne, hogyan tud segíteni nektek?

Zoli blogot is ír a betegségéről, ami itt érhető el. Facebook csoportunkhoz is lehet csatlakozni: Itt mindig megosztom a gyűjtés aktuális állását és friss híreket.

A legkisebb segítséget is köszönjük mindenkinek! Minden perc és minden forint számít!