„Megtalálta a legdrágább mindenségemet”
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csipke Gyurka nevű tanítványom. Gyurkának olyan, de olyan csillogó szeme volt, mint annak a bizonyos juhásznak a mesében. És úgy, de úgy tudott vele nézni, hogy az ember szíve ellágyult. Persze résen kellett lennem, mert az ellágyítás valami számomra hátrányos huncutság kezdetét jelentette.
Gyurka gyerek nagyon szeretett iskolába járni. Ez a vonzalom szokatlan volt az osztályban, amelynek tanulói mesteri szintre fejlesztették az iskolakerülést. Egyedül én ismertem a titkot. Most csak azért osztom meg mindenkivel, mert ez nagyon régen történt, és azóta Gyurka sora is jobbra fordult. Olyan helyen éltek ugyanis, ahol nem lehetett fűteni. Budapest közepén fordult elő ez a dolog, ezerkilencszázkilencvenvalahányban.
Nos, Gyurka volt az első, aki megérkezett az osztályba, és az utolsó, aki hazament.
A tanuláson kívül mindent szeretett: játszani, táncolni, rajzolgatni, szörnyű slágereket dalolni, a lányokat bosszantani. Meg engem is. Ezt be kell vallanom, de ennyi év távlatából már nem számít.
Az ebédet, bármi volt is az, olyan lelkesedéssel fogadta, hogy öröm volt nézni. „Ez a kedvencem!” – kiáltotta, akár tökfőzelék, akár rántott hús volt soron.
Az ingyenes ebéden túl mást is szerettünk volna Gyurkának nyújtani. A kerület rászoruló és igyekvő cigány gyermekeknek szervezett egy segítő programot. Gyurkát is javasoltuk a csapatba. Első alkalommal egy beszélgetésre gyűltünk össze az igazgatói irodában. Gyurka hírből már ismerte az irodát, rengeteget riogatták vele a nagyok: „Ha te odakerülsz, neked annyi!” Megszeppenve ült a széken, meg sem mert szólalni. Egy kedves, helyes hölgy, Éva kezdte a beszélgetést.
– Mit gondolsz, Gyurka, miért vagyunk itt?
Semmi válasz. Gyurka körbenézett, beszívta alsó ajkát, szemöldökét fel és le mozgatta, szemét csillogtatta.
– Gyurka, én cigány vagyok, Éva néni a nevem. Anyukád is cigány, ugye?
– Én nem vagyok az – rázta fejét Gyurka.
– Hát apukád is az! – simogatta meg Éva.
Gyurka nagyon rázta a fejét.
– Ejnye hát, ne félj, most majdnem mindenki cigány itt az irodában! – húzta magához Éva a kisfiút.
– Én nem – dacoskodott tovább Gyurka.
Végül bekerült a programba, és lassacskán a sorsa is rendeződött.
Minden huncutsága mellett ragaszkodó gyerek volt. Ráérzett arra, milyen jó, ha szeretik őt. Nagyon készséges lett, szinte a jobbkezemmé vált. A táblát borzasztóan szerette törölni, masszírozni a szivaccsal, a füzeteket osztani és összeszedni, és általában mindent szeretett, csak ülni és tanulni nem.
Egyik nap számomra kellemetlen dolog történt. Véletlenül kidobtam egy papírral összefogva a BKV bérletemet. Nagy szomorúság ez egy fiatal és kevés pénzű tanító néninek. Másnap nagyon szomorúan kezdődött a napom, mert a takarító néni kiürítette a kukát.
Kettesben voltunk a teremben, vártuk a többieket. Gyurka egy pszichológus finomságával kérdezte meg:
– Elvesztetted a legdrágább mindenséged?
Szomorúan bólogattam, hogy igen. Egy kis papírszelvényt, amivel a buszon utazhatok. Fájdalmam enyhítendő, megmutattam neki egy régit.
Gyurka átérezte a bánatomat, bólogatott.
Délután már az iskola kapuján készültem kilépni, amikor a portásfülkénél várt Gyurka. Olyan piszkos volt a keze, ruhája, mintha a játszótérről jönne. A bérletemet szorongatta a kezében, amit a szemetes konténerből bányászott elő. El sem tudom képzelni, hogyan találta meg a tengernyi kidobált szemét közt. Elbőgtem magam, mint egy gyerek. Megölelgettem Gyurkát, kit érdekelt a ruháján csüngő almahéj meg a ragacs. Hiszen Gyurka megtalálta a „legdrágább mindenségemet”, egy papírdarabot, amely egy csillogó szemű kisfiúban végződött.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>