„Megszületett bennem a szabadság” – Szakács Mária csíkszeredai triatlonbajnok szerint egy edzés sokszor ima is

Mikor és hogyan alakult ki a szenvedélyed a sport iránt?

A sport már egész kiskorom óta érdekelt. A fiútestvérem gyorskorcsolyabajnok volt, országos és nemzetközi szinten is szép eredményeket ért el, és nekem tetszett ez az életforma. Tusnádfürdőn csak gyorskorcsolyázni lehetett, és bár ott nagyon jó edző volt, én nem bírtam azt a kiképzést, amit ő elvárt, úgyhogy csak sóvárogva néztem az edzéseket.

Hogyan kötöttél ki a triatlonnál, miért választottad éppen ezt a sportágat?

Ez egy folyamat volt. Gyerekként sok mindent megtanultam autodidakta módon: biciklit, úszást, futást, de kézilabdáztam is. Ahogy Csíkszeredába kerültem, kerestem, hogy mit sportolhatnék. Egyedül sífutásra vettek fel, de mellette kosaraztam, és az, hogy mozoghattam, engem kielégített. Versenyekre akkoriban még nem nagyon mentem. Miután elvégeztem az iskolát, kezdtem egyedül szaladni, csak a magam örömére, és akkor fedeztem fel ennek a nagyon jó hatását, ami még ma is tart.

A triatlonnal elég későn találkoztam. Sepsiszentgyörgyön minden évben szerveztek triatlonversenyt, és csapatban beneveztünk. Én akkor csak úsztam, a két fiú csapattársam biciklizett és szaladt. Akkor az utolsók között szálltam ki a vízből. Aztán lassan-lassan alakult: sokat szaladtam a pályán, ahol egy barátom felfigyelt rám, és hívott terepfutásra, amiről én nem is tudtam, ám így kicsábultam az erdőbe. Ezzel a barátommal kezdtem járni terepbiciklizni is. Mivel mindig vonzottak a kihívások, a fejembe vettem, hogy átúszom a Balatont, az volt az első nagyobb úszóteljesítményem. Amikor elkezdtem rendszeresen versenyezni, úgy 33 éves korom körül, már a kisebbik gyerekünk is megszületett, aki most 18 éves.

Egy versenyen a férjem azt mondta: „Ha esik, ha havazik, neked a jövőben indulnod kell, nem akarom a szomorú arcodat látni”.

Van kedvenc sportágad a három közül?

Mind a hármat szeretem, így nem is tudnék kedvencet kiválasztani. Nagyon jól állították össze ezt a sorrendet, hogy úszás, bicikli és futás, így a szervezet jól hozzá tud idomulni, az úszással nem kezdünk olyan gyorsan, van idő belerázódni a versenybe. Az is jó ebben, hogy változatos, és nem unod meg egyiket sem.

Van erősséged? Teljesítményben valamelyik csak kiemelkedik a többi közül, nem?

Nem érzem azt magamon, hogy valamelyikben jobb volnék. A vízben magabiztosabb voltam az elején a csapattársakhoz viszonyítva, és az a mai napig igaz, hogy nincs bennem félsz vagy víziszony, jó barátságban vagyok a vízzel. Ez ad egyfajta biztonságot.

Hogyan képzeljünk el egy heti edzéstervet?

Az elején ahogy esett, úgy huppant, nagyon amatőr szinten edzettem, mikor mire volt időm vagy kedvem, szóval nem volt tudatos a készülés. Az utóbbi két évben dolgoztam edzővel, ami nagyon jót tett. Megállapította, hogy nagyon fegyelmezett és szófogadó vagyok, de ez nekem nem esett nehezemre. Jóval könnyebb úgy edzeni, hogy valaki irányít, ráadásul sokkal könnyebben regenerálódom is. Pulzusalapú edzéseket végeztünk, az őszi-téli az alapozó időszak. Ilyenkor alacsony pulzuson történnek az edzések. Általában minden napra jutott egy edzés, kb. egy óra, hétvégén kicsit hosszabb: úszás, bicikli (ilyenkor bent is), szaladás (az persze kint), erőnléti meg nyújtások is. Tavasztól más intenzitású edzések vannak, ami attól is függ, milyen versenyre készülök.

Van olyan eredmény, amelyre különösen büszke vagy?

Az összes versenyemre azt mondhatom, hogy siker volt, mert nagyjából mindegyiket úgy fejeztem be, hogy elégtételt jelentettek. Az első két év, amikor belecsöppentem ebbe a sportágba, a versenyzésbe, nagyon kemény volt, komoly ellenfelekkel.

Örülök is neki, hogy ott voltak, és annak is, hogy nem lettem első, mert így nem szálltam el a sikertől.

Igazán büszke azokra vagyok, amikor nagyobb fába vágtam a fejszémet. Ilyen volt például az egyik Királykő maraton, amely 41 kilométer hosszú, 2500 méter szintkülönbséggel. Jóleső érzés volt, hogy be tudtam fejezni, és még jól is éreztem magam. A másik nagyobb falat egy országúti fél-Ironman volt, amelyben a távok hosszabbak, mint általában a triatlonnál, és a versenyt a Transzfogarasban rendezik. 1,9 kilométer úszás, 90 kilométer bicikli, utána félmaraton, és a végén még fel kell szaladni a csúcsra egy hosszú lépcsőn. Azon második helyezett lettem 2019-ben. És még korábban, 2017-ben nyertem egy országos tereptriatlon-bajnokságot, amely hat vagy hét versenyből áll, és azok eredményeit összeadják.

Mi jelent neked sikert?

Az, ha befejezek egy versenyt, és főleg, ha jól is érzem magam közben.

Ez a legfontosabb, az, hogy a pódiumon állok, csak a bónusz. Nem is emlékszem, hogy feladtam volna egyet is, habár erre is van esély, mert tőled független okból is rákényszerülhetsz, például, ha defektet kap a biciklid, és nem tudod megjavítani. Nekem is volt egy ilyen esetem, amikor nem volt időm javítgatni, nem is volt szerszámom. Viszont szerencsémre kb. 2 kilométer volt még a biciklis versenyszámból, és leszaladtam. Ott is összejött a második vagy harmadik hely.

Kép

Szakács Mária

Milyen pluszt nyújt számodra a sport?

Kikapcsolódást, feltöltődést. Fizikai és lelki szükségletem is a sport. A mozgás örömet ad, ez éltet. Egy nehéz nap után feltölt, ha sikerül sportolnom, ha ki tudom tisztítani a gondolataimat, ez nagyon jó hatással van rám. Úgy gondolom, a sportkarrierem nem alakult volna így, ha a férjem és a családom nem támogat és bátorít. Ezenkívül jó ismerőseink minden szezonban ingyen és elvárások nélkül biztosítják az országúti és terepbicikliket. Enélkül nem tartanék itt.

Mi ad erőt a nehézségek leküzdésére, milyen belső tűz hajt?

Annyira erős az elhatározásom és az akaratom, hogy nagyon rossz dolognak kell történnie, hogy a negatív gondolatokat beengedjem. Az első maratonon volt bennem kétely, hogy vajon meg tudom-e csinálni, hogy nem túl nagy falat-e. Az első 15 kilométeren a gondolatok nagyon futottak a fejemben, és olyan szép élmény volt a holtpont utáni élet, amikor már mentálisan el tudtam engedni ezt a görcsösséget, és nem érdekelt, hogy mi van, ha…

Megértettem, hogy nem történik semmi akkor sem, ha nem tudom végigcsinálni – és ezzel a gondolattal együtt megszületett bennem a szabadság.

Ezt a gondolkodásmódot aztán át tudtam hozni a hétköznapi életembe, más területekre is. Hozzátenném: egyik versenynek sem indultam neki úgy, hogy lássuk, mi lesz, hanem mindig felkészültem, amennyire csak tudtam, akár önerőből, akár segítséggel.

Összeér valahol az életedben a sport és az istenkapcsolat vagy a spiritualitás?

Abszolút! Sokszor egy edzés ima is, annyira jó kint lenni a természetben. Ugyanúgy van, mint az imával, hogy nehezen veszed rá magad, van egy ellenállásod az edzéssel szemben, és meg kell győzni magad, hogy „nekem ez jót tesz”.

És ha van az embernek ideje verseny közben, hogy a természetet csodálja, akkor ez bizony egy szép ima vagy meditáció lehet.

Bár biztos, hogy nem marad sok időd, van még valami, ami lelkesít?

Nagy a kíváncsiság bennem, kimondottan nyitott vagyok, olvasok, különösen érdekelnek az élettörténetek, olyan emberek történetei, akik nehéz helyzetekből állnak fel. Szeretem a színházat is, és egy jó beszélgetésre, egy minőségi kávézásra bármikor vevő vagyok.

Gyermekeidnek sikerült valamit átadnod a sport iránti szenvedélyedből?

Bár úgy látom, büszkék rám, a rendszeresség náluk még nem alakult ki, de én reménykedem benne. Kiskoruk óta sportolnak, főként síelnek, nyitottak a mozgásra. Lehet, hogy ők is, akárcsak én, majd érettebb korukban kezdik rendszeresebben végezni. Meg kell érnie bennük a döntésnek.

Idén milyen versenyek vannak kilátásban?

Na, ez az! Nem is néztem a versenynaptárt, úgyhogy lehet, hogy már kifutottam magam. Nem tudom, akarok-e még versenyezni, már nincs a prioritások között. Viszont a sportot nem hagyom abba semmiképpen.