„Megrendítő hatásúak az elhagyatott utcák és terek, de tisztább a levegő” - Gondolatok járvány idején
Tegnap ki kellett mozdulnom, hogy eljuttassak pár iratot az egyik ismerősömnek. Tömegközlekedéssel utaztam keresztül a várost, összesen öten voltunk a villamoskocsiban. Egyikünk sem sietett, csak bámultunk ki a sárfoltos ablakon. Egy teljes éve a pandémia határozza meg a mindennapjainkat.
A lezárásokhoz és korlátozásokhoz szinte már hozzászoktunk, a maszkviselés is beleégett a köztudatba. Lehetséges, hogy felnő egy olyan generáció, amely a szájat intim területként fogja értelmezni. A korábban nyüzsgő városok elnéptelenedtek, Budapest is csak nyomokban emlékeztet arra a pezsgő multikulturális közegre, amelyre külföldiek ezrei voltak eddig kíváncsiak.
Az elmúlt hónapokban rezisztens lettem a koronavírussal kapcsolatos hírekre, most mégis lúdbőrzik a hátam attól, hogy elnéptelenedve látnom a mindig csicsergő, zajos fővárost.
Nem hittem volna, hogy ennyire megrendítő hatással lesznek rám az üres utcák és az elhagyott terek. Mintha háború sújtotta területen járnék. A nemrég még forgalmas Móricz Zsigmond körtéren és Deák téren alig vannak turisták. Az egyetem környéke kihalt, egyetlen diák sem siet könyvvel és kávéval a kezében a Gólyavár felé, az épület előtt nem pletykálnak a bölcsészlányok, és a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sem ücsörögnek. A múzeum kertjében lévő padokat hajléktalanok foglalják el, a Deák téren egyetlen kebabos van csupán nyitva. Aki kint sétál, az valószínűleg unatkozik, levegőre vágyik, vagy kínjában vásárol némi élelmiszert. Az általam oly nagyon kedvelt Mecset utcában sem sétálnak szerelmespárok, a sarki kávézó pedig feladta a harcot, és örökre bezárt. Hogy volt benne élet, arra csak egy ütött-kopott terasz emlékeztet, amelyet beterítenek a kiszáradt levelek. A péntek-hangulat egyáltalán nem érződik. Bezzeg bő egy évvel ezelőtt még mindenki izgatottan készült a hétvégére, nassokat és italt vásárolt a baráti összejövetelekre, a nők szépen felöltözve, illatfelhőbe burkolózva igyekeztek színházba. A buszmegállókban gyanakvóan méricskéljük egymást, egy köhintésre, egy tüsszentésre is összerezzenünk. Gesztusokból tájékozódunk, mert az arcokat nem látjuk, és a félelem mozgat bennünket.
Szívszorító ez a mindent átható élettelenség, noha én magam nem viselem különösebben nehezen a bezártságot, pontosabban már megszoktam, hogy újságíróként home office-ban kell dolgoznom. Vagyis félig-meddig eddig is karanténban éltem. Régóta nem vagyok már nagy társasági ember. Szívesen ülök otthon a családommal, olvasok, filmet nézek. Azt persze sajnálom, hogy nem ülhetek be egy jó filmre a moziba, de ez az ésszerű ilyen körülmények között.
Általános az elmagányosodás. De ez is elkezdődött már a karanténtól függetlenül. Amikor én gyerek voltam, csak pár tévécsatorna volt: mindenki azt nézte, és másnap mindenki arról beszélt. Közösséget teremtett a tévé, a mozi, a koncert, a kocsma, a társaság. Ma mindenki a saját telefonját nyomkodja, csetel, saját Netflix- sorozatát nézi, magányosan. Erre jött a karantén, ahol némely család negyven négyzetméteren összezsúfolódva él, esetleg elveszítették a munkájukat, anyagi nehézséggel küzdenek, nő az indulat, az elkeseredés, magukra maradtak a traumáikkal. Vannak, akik önmagukat rombolják, megnőtt az antidepresszánsok, a feszültségoldók és az altatók forgalma.
Mindennek ellenére régóta nem éreztem ilyen frissnek a levegőt (hála a kevesebb autósnak), másrészt tiszta az ég, kisebb a szmog, és a Budai Várból ellátni egészen a Megyeri-hídon túlra, ami azért valljuk be, szintén nem túl gyakran fordul elő.
Az utóbbi pár évben már agyamra ment a zaj, a nyüzsgés és a sok turista, aki áttrappolt rajtam a Váci utcán. Most nem tolakszik senki, nem kell attól tartanom, hogy ellök a tömeg a metróaluljáróban. Sok szempontból élhetőbb most így a város és barátságosabb a közlekedés. A boltban a pénztárosok ráérnek mosolyogni, egy-két kedves szót szólni a vevőkhöz. Az emberek többsége előzékenyebb lett, és mintha a szemkontaktust se restellnék annyira. Ha jobban belegondolok, gyerekkoromban ilyen volt a város hétvégenként. Szombaton a szüleimmel felkerekedtünk, és nézegettük a zárt boltok kirakatait. Nagy szó volt, ha elmentünk kirándulni is, vagy ha vehettünk néhány friss francia krémest a cukrászdában. Nem mentünk wellness-ezni minden negyedévben, nem követtünk influenszereket, mi újságot olvastunk. A boltok polcain nem tolongott a sok külföldi áru, csupán egy, maximum kétféle tej és kenyér volt. A modern világban persze már idegennek érezzük azt, ami lassú, ami egyszerű, meghitt és ami csendes. Pedig csendes lesz az idei húsvét is, megint. Jó volna befelé fordulni, és a szeretet, az egymásra figyelés jegyében megélni az ünnep üzenetét. Fontos, hogy ne a veszteségekre koncentráljunk, hanem a túlélésre. A járvány az egész világnak megmutatja, hogy a jólét mennyire viszonylagos, és mennyire egymásra vagyunk utalva. Megtanulhatjuk azt is, hogy hálásnak kellene lennünk mindenért, amit „békeidőben” természetesnek, sőt, megérdemeltnek tartunk.
Megtanulhatjuk elválasztani a lényegest a lényegtelentől, az értéktelent az értékestől.
Most erősnek kell maradni és bízni abban, hogy minden rendben lesz, és a megfelelő óvintézkedésekkel mérsékelhetők az anyagi és egészségügyi károk. Abban bízhatunk, hogy kisegítjük egymást a slamasztikából; ebbe beletartozik az is, hogy másokra legalább annyira vigyázunk, mint magunkra. Muszáj megérteni, hogy ha a saját egészségünkkel játszunk, azzal másokét is kockára tehetjük. Veszteségei már most vannak sokunknak, de reményt adhat a tudat, hogy hamarosan felébred álmából az ország, a világ, és újratervezhetjük az életünket.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>