Megőrizni a női teremtő erőt – varró, hímző, koszorúkészítő asszonyok munka közben

Különösen érdekelni kezdett a női teremtő erő, hiszen legtöbbször asszonyok vesznek körül, és az ő sorsuk, azok a történetek, amelyeket kevesen mesélnek el, mindig mély hatással vannak rám.  

Nemrégiben a Vajdaságban, a sokácok lakta Monostorszegen láttam, ahogyan egy asszony a régi szövőszékén talán az utolsó méter fonalat használta el. Bár nem beszéltünk közös nyelvet, mégis a tekintetében éreztem a női teremtő erőt. 

Ahogyan a ráncos kezek a munkához fogtak, egyszeriben ünnepélyes csend lett úrrá rajtunk, csak a szövőszék ütemes zajait hallottam. 

Arra gondoltam, mekkorát fordult a világ: az ő korosztályában még mindenki értett a fonáshoz, a szövéshez, és ebben a faluban ráadásul nagyjából négy évtizeddel ezelőtt is még egészen élő lehetett ez a mesterség, hiszen a népviselethez tartozó kötényeket az asszonyok maguknak szőtték. Nem volt szükség tanfolyamra, továbbképzésre, természetesen családon belül, anyáról lányára szállt az ősi tudás, a minták sokszínűsége.  

Máskor a varró, hímző vagy koszorúkészítő asszonyokat látva, a tekintetükből, mozdulataikból kiolvastam, ahogyan megélik a teremtés örömét és a kapcsolódást a múltban élő asszonyokkal. Azt éreztem, hogy munka közben a monoton, de voltaképp nagy figyelmet igénylő tevékenység hatására egyszerű átmosódást képesek megélni. Emberi tempóra való lassulás ez, egyfajta belső csönd megélésére alkalmas világ, amelyben jó létezni, elrejtőzve a világ zaja elől.  

Ami érték, ami emberi, azt talán fontos volna megőrizni, de elsősorban nem múzeumokba és könyvekbe zárni, hanem megélni. Akkor teremtünk, ha igazán benne élünk valamiben.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.