A második gyerek varázsa – amikor rájössz, hogy mégsem tudsz eleget a gyereknevelésről

Első gyermekünk igencsak embert próbáló kis manócska volt, olyan, akit a szakirodalom „többemberes gyereknek” hív, ámde ezen igényét mind rajtam szerette volna behajtani.  Ha annyi időre elengedett, hogy a sírása nélkül meg tudtam fürödni és fogat mosni, már jó nap volt, de egy idő után szabad bejárása volt a fürdőszobánkba is, mivel a harmonikaajtót addigra már szétszedte. A születésének emléke sem töltött el vágyakozással az ismétlésre. Nagyon felkészületlen voltam, és sokkhatásként ért a hosszú vajúdás. 

Amikor egy kis idő múlva mégis feléledt bennem az egyre erősödő vágy a második gyerek után, elhatároztam, hogy most jobban fogom csinálni, mint először. Így amikor megfogant, elkezdtem szakembereket és könyveket (bölcsész vagyok) keresni és felkészülni minél jobban a szülésre és az első időszakra a babával. A férjem nevetett ezen, hogy ugyan, most már mindent tudsz, minek ez?  De én azt éreztem, hogy nem tudok semmit.

Inkább csak „átvészeltem” fiatal anyaságom első heteit-hónapjait, mintsem átéltem azokat az időket. 

A szerencse mellém szegődött, mert a szüléssel minden simán ment. Nem lett gyorsabb vagy könnyebb, de az a biztonság, hogy tudom, mi történik, hol tartok, és jó kezekben vagyok, elmondhatatlanul könnyebbé tette az egészet. Gyakorlatilag a fellegek felett jártam, amikor megszületett a kisbabánk.

Kiderült, hogy ezúttal „tankönyvi babát” kaptunk. Nem sírt sokat, szabályos időközönként étkezett, és maga volt a kiegyensúlyozott harmónia. Mondtuk is, hogy terápiás babának is lehetne alkalmazni, mert bárki az ölébe vette, rögtön megnyugodott ő maga is. Ráadásul nem igényelte az állandó fizikai közelségemet. Csodálattal vegyes szerelemmel tekintett a bátyjára, aki mindezt nem nagyon viszonozta, de azért nem is küldte vissza a kórházba az új jövevényt. Szóval, gondoltam, jók vagyunk! Íme a nevelés Szent Grálja: felkészült és immár nyugodt és kiegyensúlyozott szülők, igény szerinti szoptatás, hordozott gyerek. Nem is csoda, hogy ilyen nyugodt a baba, hiszen annyira válaszkészek vagyunk, hogy csoda.

Na, az lett volna a csoda, ha ez így marad! Persze nem maradt. Mert az élet meg a gyereknevelés sem ilyen. Nincs Szent Grál benne, csak a keresése örök.

Beléptünk a dackorszakba. Vagyis csak a fiunk lépett bele, mi meg átéltük vele. Az első kisfiunk se volt piskóta, de abszolút kispályás kezdőnek minősült az öccse mellett. Olyan volt, mintha az összes feszültség egyszerre robbanna ki belőle a nap szinte minden egyes percében. Nem akart enni, nem akart aludni, sétálni és sétából hazajönni sem. Emlékszem, egyszer 45 percen keresztül üvöltött, amíg én hazavonszoltam – szó szerint – a tőlünk 15 percre levő játszótérről. Hiába volt a szép szó, a figyelemelterelés, a kiabálás, az ígéret – szóval a teljes nevelési paletta az alternatívtól a klasszikusig –, semmi nem használt. Így hát hazamentünk. Az utca alján egyébként, amikor rájött, hogy innét már tényleg nincs más hátra, mint előre, abbahagyta. Nagyon nehéz és nagyon tanulságos időszak volt. A „nagyfiamra” elég volt csak határozottabban rászólnom, és már nagy könnybe lábadt szemekkel nézett rám, a kicsit pedig az sem érdekelte, ha épp robbanni készült a fejem. Alapvetően nyugodt és konfliktuskerülő embernek tartom magam, de rájöttem, hogy egy kétéves simán ki tud hozni a sodromból kb. 10 perc alatt. Hosszú idő volt, amíg beláttam, hogy én is lehetek dühös, és ezt ki is fejezhetem – igazából még most is tanulom ennek a magam számára elfogadható és mások számára értelmezhető módját. Azóta eltelt pár év, és a fiam szerintem jelenleg sokkal jobban áll ezzel a kérdéssel, mint én.

A gyerekeimet is tanulom mindennap, és ők is engem. Tesztelik a határokat, van, amikor kedvesen hízelegve, van, amikor a kiskapukat keresve, és van, hogy simán csak fejjel mennek a falnak.

Bármennyire nem egyszerű, jól van ez így. Legalább újra és újra átgondolom, hogy jó helyen vannak-e azok a határok, vagy elég egyértelműen vannak-e kijelölve. Ha pedig a válasz igen, akkor nyugodt szívvel tudom képviselni ezeket. Szerencsére elég gyakran hibázom ahhoz, hogy tudjam, még mindig nem tudok mindent. Ez azért nagyon felszabadító érzés tud lenni a mindennapokban!