Más-kép 10.: A Képmás

Nyáron vágyunk az árnyékba. De vajon mi árnyékai vagyunk-e az isteni lénynek, ahogy Platón gondolta? Ha igen, a rossz (árny)oldala vagyunk, amelyben megtestesülnek az Ő nem létező hibái? A Fény és Árnyékai…

Máshonnan nézve inkább úgy tűnik, hogy Isten homályos imázsai, azaz képmásai, tehát végső soron mégis csak jók vagyunk – ha nem is tökéletesek… Vagy magunk ülünk árnyékban, vaksi szemünket nem is meresztgetve a napra, a Napba?

A végső kérdés mégiscsak ez: Isten képmásai vagyunk, teremtésünknél és alaptermészetünknél fogva jók, vagy pedig jin-jang emberek, akikben a jó csak a rossz másik oldala, s fordítva? Esetleg jók voltunk, akiket azonban Lucifer, Éva vagy a tiltott gyümölcs kárhozatra vitt, esetleg maga a trükkös Isten mindjárt teremtésünk után hagyott elkárhozni? Erről – az alapvetően világnézeti alapkérdésről – elmélkedünk Edmund Blair Leighton: Az árnyék című festménye kapcsán.

A kevéssé ismert ógörög legenda szerint a rajz és a festészet az árnyékok körülrajzolásával kezdődött.

A rajz születésének legendája szerint a Korinthoszban élő Butádész görög fazekas leánya, Kora tudomást szerzett róla, hogy kedvese el akarja hagyni az országot, és meg akarta tartani legalább a képét – ezért egy mozdulattal körülrajzolta kedvese arcának falra vetődő árnyékát, s így kontúrvonalát megőrizhette.

A történetet az idősebb Plinius jegyezte le Historia Naturalis című művében, Krisztus előtt 600 körül. A folytatásból kiderül, hogy a mimetikus képet, amelynek eredeti célja az volt, hogy vigaszul szolgáljon Kora eljövendő magányos óráiban, Butádész továbbfejlesztette. A körvonalat agyaggal töltötte ki, majd többi cserépedényével együtt kiégette. Ezt az esetet számtalan művész örökítette meg századokon át, Joachim von Sandarttól Alexander Runcimanen át Bartolomé Esteban Murillóig, az ábrázolások megtekinthetők Bukaresttől Versailles-ig.

Leighton az ókori jelenetet középkori környezetbe helyezte: Kora itt szinte angyali szépségű királylány, aki a keresztes hadjáratba induló szerelmét örökíti meg a vár mellvédjén, ahol hosszú órákat, talán éveket fog eltölteni várakozással. S az Ember talán sosem tér vissza… A királylány abban is angyali, hogy bár a kép előterében áll, részben mégis rejtve marad, ruhaujjai fehér szárnyakat idéznek, gyönyörű arca hátsó félprofilból alig látszik, légiesen bő ruhájából ezen kívül csak jobb keze nyúlik ki.

Ezzel pedig az Angyal az Ember képmását rajzolja, minden rajzok legelsőbbjeként.

E. B. Leighton: Az árnyék - Kép: Wikimédia

Néhányan elgondolkoztak azon, miért lázadt fel Lucifer, a legelső az angyali karban, a fény hozója. Egyes elméletek szerint azért, mert az Atya kinyilatkoztatta neki, hogy egy nála „alsóbbrendű” testbe zárt lényben, az Ember fiában is kell majd imádnia Istent. Ez a magyarázat ugyan középkori skolasztika-ízű, ám jobbat nem könnyű találni. Mi motiválhatja ugyanis a lázadást az anyagi világ megteremtése előtt, amikor még nincs földi gazdagság, hatalom, nép, amelyen uralkodni lehet? Hogy lázadhat fel egy sereg olyan szellemi lény, akik színről-színre láthatják az Urat, s akik számára világos, hogy végső nyertesek sosem lehetnek? Hogy dönthet egy szellem a seditio (lázadás) mellett, amikor ő testen és időn kívül él halhatatlanul, tehát ha egyszer fellázad, számára nincs többé megtérés?

A bukott angyalok számára talán éppoly botrányos volt az ember teremtése Isten képmására és hasonlatosságára (imago et similitudo Dei), mint az ortodox zsidók számára a Messiás viselkedése, tanítása, de főleg kereszthalála.

A görög filozófusok már a jézusi kinyilatkoztatás előtt négy évszázaddal „megérezték”, hogy a földi világ formái csak halvány leképezései az isteninek. Platón az ún. barlanghasonlattal érzékeltette ugyanezt: a barlang bejáratát nem látó, megkötözött emberek csak a falra vetítődő, homályos árnyképeken keresztül érzékelik a valóságot, nem ismerve a valódi, kinti világot.

A filozófiai és festői leképezés után végül érdemes szót ejtenünk a lyukkameráról, amely a fényképészetet a kezdetektől meghatározta. A camera ugyanis eredetileg nem fényképezőgépet vagy filmfelvevőt jelentett, hanem kamrát. A lyukkamera (latinul camera obscura) sötét szobát jelent, amely lencse, elektronika és egyáltalán gépi alkatrész nélküli optikai eszköz a környezet vizuális leképezésére.

A camera obscura egy minden oldalról fénytől védett kamra, szoba vagy doboz, amelybe a fény kizárólag egy apró lyukon keresztül hatol be, így fordított állású képet rajzol ki a lyukkamerán belül, a lyukkal ellentétes oldalon.

Az eszköz nemcsak a fényképezőgép őse, hanem egyes teóriák szerint már a 32 000(!) évvel ezelőtti barlangrajzokat is valami hasonló, véletlenszerűen létrejövő kép inspirálta. (Ha ez igaz, a festészet, rajz, sőt a primitív fényképészet ősibb foglalkozás, mint az a bizonyos, amelynek TEÁOR száma 960404 :-).

Akárhogy is, az ember-, főleg az arcábrázolások egyfajta emberhelyettesítőként szolgáltak hosszú történelmünk során. Talán már az ősemberek is alkalmazták, a görög monda szerelmes hőse, Kora viszont új művészeti ágat alapított, amelyet később a modern fényképészet tökélyre fejlesztett, a szelfik pedig tömegessé tették. A preraffaeliták romantikus idealizmusa még a valóságot is tovább tökéletesítette, mutatva Afelé, akinek képmásai vagyunk. Az internet is tele van tökéletesen szép képmásokkal, akik a valóságnál is szebbek. De vajon a „fake” képeken túl, a lelkünkkel tudjuk-e mi is ilyen szépnek és jónak látni magunkat? Tudunk-e még hinni az Emberben?

Először csak az árnyképeket látná,
aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét,
később magukat a dolgokat;
aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget,
persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg,
mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
(Platón: Állam, 7. könyv)