Mária és Jézus, akkor és most – Miért védendő kincs a magzat, aki már az anyaméhben felujjong?

A decemberi ünneplés során azonban egy valamit figyelmen kívül hagyunk. Igaz, hogy egy újszülöttet akkor látnak először az emberek, amikor világra jön, mégis minden anya tudja, hogy a gyermeke már sokkal korábban „közénk érkezik”. Bár az év legfontosabb ünnepévé nőtte ki magát a karácsony, Jézus születésnapja, ő már a fogantatása pillanatában köztünk volt, már a születése előtt kilenc hónappal összekötötte az eget és a földet. Csak hát a Szentírás írói egy olyan korban éltek, amikor még nem volt ultrahangkészülék, amikor még nem létezett magzati szívhangdetektor, amikor még nem tudták, hogy milyen az élet „odabent”. Mit sem változtat ez a körülmény azon, hogy Jézus élete, mint minden ember élete, a fogantatással kezdődött.

Micsoda gondviselés, hogy az emberi élet titokban, a szemektől elrejtve indul!

Így az anyák meg tudják védeni gyermeküket a külső behatásoktól, a világ rosszallásától, a társadalmi nyomástól.

Bizony, Mária helyzete sem volt könnyebb a mai nőkénél. Rá megkövezés várt, amint kiderült, hogy házasságon kívül gyermeke fogant, mégsem volt kétséges számára, kihordja-e a gyermekét. Ma mit hallhatunk a várandósság megállapításánál? „Megtartja?” És elindul a lavina a gyermek ellen, mert nem mostanra tervezte a „babaprojektet”, mert nem áll még úgy anyagilag, mert a párkapcsolat is bizonytalan...

Már nem titok a gyermek léte az anyaméhben, hiszen a modern technológia, az ultrahang csodájára hatalmas biznisz épült. De eltávolodtunk a templom csendjétől és a természet rendjétől. Nincs meg bennünk Mária hitben gyökerező kitartása Jézus mellett. Hiába látjuk gyermekünk dobogó szívét az ultrahangkészülék képernyőjén, mégsem hisszük el, hogy él, mégsem hisszük el, hogy gyermek van a szívünk alatt. Ahogy a karácsonyt pusztán egy munkaszüneti nappá silányítjuk, úgy a születendő életet is gondolkodás nélkül szövetcsomónak tituláljuk. Mert a tudományt képviselő orvosok is ezt mondják... És mert mit fognak szólni az emberek...

De jó, hogy Mária függetlenítette magát a társadalmi elvárásoktól, így az eredeti tervek szerint valósulhatott meg a megváltásunk!

Ma mérlegre tesszük a gyermek életét, szembeállítva az anya élethelyzetével. A gyermek megfogant, él, néhány héttel a fogantatás után már dobog a szíve, sőt, fájdalmat érez és mosolyog az anyaméhben. Él úgy, mint mindenki más, de láthatatlanul, csak az édesanyja számára érzékelhető módon. Ha a mérleg a gyermek felé billen egy váratlan krízishelyzetben, akkor tovább élhet. Ha ugyanebben a krízishelyzetben az anyának – többnyire egyedül – nem sikerül megoldania a párkapcsolati, anyagi, lakhatási, munkahelyi és egyéb összegyűlt problémáit, akkor a mérleg a másik irányba mozdul el. Amilyen titokban fogant és élt az anya szíve alatt, olyan titokban múlik el a fertőtlenítőszagú kórházi műtő vákuumgépének zúgásában.

Márpedig egy ember élete nem említhető egy lapon egy másik ember élethelyzetével.

Az előbbi vagy van, vagy nincs, míg az utóbbit megoldások sorával lehet változtatni, hogy „win-win” helyzet alakulhasson ki, hogy mindenki győztesen – és élve! – kerüljön ki a helyzetből. Ha nincs mindenkinek Máriához hasonló erős hite és meggyőződése arról, hogy minden gyermek Isten ajándéka és megilleti az élet, akkor össze kell fognunk, hogy a bizonytalan anyák köré egy támogató és megtartó hálót építsünk. Egy ilyen támogató környezetben az anyák igent mondanak a gyermekükre. Az anya és gyermeke közötti kapcsolatra építve meg lehet oldani minden olyan kilátástalannak tűnő élethelyzetet és válságot, amelyek máskülönben a gyermek életébe kerülnének. Mert az egyik ember élete nem mérlegelhető a másik ember élethelyzetével.

Mária is zavarba jött, teljesen összekuszálódtak a gondolatai, amikor megtudta, hogy mekkora feladatot bízott rá az Isten.

Hiszen férfit még nem ismert. Hogyan érezhette magát ebben a helyzetben? Biztos vagyok benne, hogy jó néhány nőben hasonló zavar támad a nőgyógyászati rendelőkben, más-más okból. De nem adnak maguknak időt a gondolkodásra, nem mérlegelik a valós megoldásokat, hanem anyáink generációinak tudatlanságába burkolózva az általuk bejárt utat követik. Ideje véget vetni a társadalomban generációról generációra továbbgyűrűző életellenes kultúrának, és minden gyermekre kincsként kell tekintenünk. Elsősorban az anyákért, apákért és születendő gyermekekért kell áldozatot hoznia a társadalomnak önzetlenül, és csak másodsorban érdemes saját önzőbb érdekeinkről, azaz nyugdíjas éveink erőforrásainak biztosításáról gondoskodnunk.

Minden születendő gyermek hazánk kincse, jövőnk reménye. Ne felejtsük el ezt a szénaszagú betlehemi jászol előtt állva sem!