Egy nő a történelem árnyékában – „Magyarok és németek testvérnek tudták egymást tekinteni”

Dr. Rákóczi Katalin élete kész regény, a személyessé vált történelem, amely tönkretehette volna, de ő nem hagyta magát legyűrni. Nemcsak ezért példaképem, hanem műveltségéért, intelligenciájáért, a tudományos kutatómunkában tanúsított igényességért is. Időskori szépsége nemcsak külsejéből, hanem bölcsességéből is adódik, ami gazdag élettapasztalatából fakad. A magyarországi németek II. világháború utáni meghurcolásának utolsó élő tanúi közé tartozik – de beszélgettünk Tolna megyei gyerekkoráról, a sváb–magyar együttélésről, az újrakezdésről, a sebek begyógyulásáról is.

Dr. Rákóczi Katalin - Kép: Kölnei Lívia, 2011.

– Tizenegy éves volt, amikor addig nyugalomban zajló gyerekkora felbolydult. 1944 szeptemberében édesapját besorozták a német hadseregbe, decemberben a szovjetek elvitték édesanyját „málenkij robotra”, 1945 elején pedig elvették az otthonukat. Mindez azért érte a családját, mert az 1941-es népszámláláskor németajkúnak vallották magukat. Milyen jelei voltak ennek korábban? Milyen kapcsolatban éltek egymás mellett falujában a németek és a magyarok?
– Tolna megye évszázadok óta vegyes népességű volt. Én Váralján születtem 1933-ban, egy kis faluban, Bonyhád közelében. Nem volt semmi nagyobb probléma a nemzetiségek között 1943-ig, a magyarok és a németek békében megvoltak egymással. Ez olyan nagy eredmény, hogy nem győzöm hangsúlyozni: a váraljai és környékbeli emberek másfélszáz évig egymás mellett élve eljutottak odáig, hogy testvérnek tudták egymást tekinteni. Ez nem csak egy szólam, mert a testvériesség megmutatkozott 1945-46-ban is, amikor egymást kellett segíteniük.

– Milyen falu volt Váralja, hogyan képzeljük el?
– A Mecsek lábánál, két hosszú házsorból állt egy patak két partján. A németek és a magyarok meghatározó része földet művelt, vagyoni helyzetük alapján középparasztnak mondanám őket. A szegényebbek bányában dolgoztak, Váralja és környéke ugyanis bővében volt a feketeszénnek. Az iparosok is jól éltek a faluban, szükség volt mindenféle szakmára. Az én őseim is iparosok vagy földművesek voltak, Váralján volt az apai családom ősi fészke. Rákóczi volt a nevünk; ameddig csak vissza tudom vezetni a családfát, régi magyar családból származott édesapám, de nem volt közünk a főnemes Rákóczi családhoz.

Apám felmenői közül többen is helybéli német lányt vettek feleségül, így a német nyelv természetes volt a családban.

Édesanyám felmenői Németországból települtek át a XVIII. század végén. A Tolnai megyei nemzetiségek között volt keveredés, ahogy a szüleim házassága is példázza.

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

Arndt Katalin és Rákóczi János esküvője 1933. február 2-án
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– A felekezeti megoszlás sem választotta el az embereket? 
– A németajkú lakosok evangélikusok, a magyarajkúak reformátusok voltak, de egymás között is házasodtak, ha a birtokviszonyok miatt úgy volt előnyös. Mindent felülírt a vagyon. A szüleim házasságában is – mondjuk úgy – az ész járt elöl, nem az érzések, akkoriban így ment ez.

– Otthon milyen nyelven beszélgettek?
– Vegyesen. Előfordult, hogy mi a húgommal magyarul kérdeztünk, a szüleink németül válaszoltak, vagy fordítva. Magyar szavakat néha németül ragoztunk, és viszont: „Der hat mir geudvarolt.” – Udvarolt nekem. (nevet) A családunkban nemzedékeken át Katalinnak nevezték az elsőszülött lányt, az első fiút pedig Jánosnak. A falubeli névválasztásokra egyébként nagy befolyással voltak a református papnék. Amikor például Évának hívták a református lelkész feleségét, akkor a faluban sok Évike született.

– A kényszermunkára hurcolást és a németek vagyonának elkobzását megelőzte a zsidók deportálása 1944 májusa és júliusa között. Ön tapasztalt abból valamit?
– Bonyhádon jelentős zsidó közösség élt, velük is békességben megvolt minden népcsoport, de a zsidók és a keresztények nem keveredtek. Zsidók Váralján nem laktak, ezért én az ő elhurcolásukból semmit nem láttam. Viszont a mi bonyhádi háziorvosunk, Litzmann doktor zsidó volt. Ő vette ki a mandulámat a házában berendezett rendelőben, az operációihoz a felesége asszisztált. A műtét után lefektettek a hallban, ott aludtam. Miután fölébredtem, az egyik lánya hozott nekem fagylaltot, ami finom volt és enyhítette a fájdalmat. Amikor a doktor látta, hogy már rendben vagyok, felültetett a motorjára, és hazavitt. Egészen élesen emlékszem rájuk.

Amikor kezdték összeszedni a zsidókat, ő méreginjekcióval végzett a családjával és magával is. Egyik reggel nem nyitotta ki a rendelőt, akkor találtak rájuk.

– A német és magyar lakosok közötti békességet csak felülről, hatalmi szóval tudták megbontani?
– Igen. Az 1940-es évek elején, és még 1943-ban is, amikor a frontokon még eredményeket értek el a németek, akadtak szimpatizánsai a német politikának, ők voltak a vezetői és aktív tagjai a Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) nevű szervezetnek, amelyet Németországból pénzeltek. 1944 májusában gyűlésre hívták össze a váraljai német lakosokat is, de csak egyszer lehetett őket megmozdítani, mert a többséget nem lehetett politikailag hatásosan befolyásolni. A kényszersorozás viszont apámat is sújtotta: elvitték katonának a német hadseregbe, amikor már világos volt, hogy a keleti front összeroppant, az oroszok a határnál voltak.

– De az ön édesapja magyar volt, nem? 
– Az én édesapám Németországban született, mert a családjának két-három generációja is arra kényszerült az itthoni szegénység miatt, hogy Németországban dolgozzanak vendégmunkásként. A Ruhr-vidék bányái, gyárai akkor épültek fel, és hihetetlen számú munkásra volt igény. A magyarok és a hazai németek is szívesen mentek vendégmunkásnak Németországba azért, hogy meggazdagodjanak. Hazatérve házat építettek, egzisztenciát alapítottak, majd a felnövő fiúgyerekek szintén kimentek dolgozni, így tudott boldogulni egymás után több generációja a sokgyermekes családoknak. Apám tehát kint született, és gyerek volt még, amikor az 1920-as években a családja hazatelepült Váraljára.

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

Váraljai fúvósok a búcsúban, 1929-ben (bal szélen ül Rákóczi János, aki klarinétos volt a zenekarban)
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– Tehát mégiscsak németnek számított?
– Ennél bonyolultabb volt a helyzet. 1941-ben volt népszámlálás, akkor a mi családunk úgy nyilatkozott, hogy mi német anyanyelvű magyarok vagyunk. Ez elég volt hozzá, hogy apámat sújtsa minden németekre vonatkozó rendelet. 1944 szeptember közepén tehát szinte kiürült a falu, mert a német férfiakat összegyűjtötték, és útra kellett kelniük. Lengyelországba vitték őket kiképzésre, majd a nyugati frontra kerültek. Az ilyen módon kiürített házakat pár hónappal később a menekültként érkező székely családok hivatalosan igényelhették.

– De hát csak a férfiakat hajtották el, nem? 
– Első hullámban igen, de november 30-án Váralját elfoglalták az orosz csapatok. Decemberben összeállítottak egy listát, hogy azok a német nevű nők, akik 18 és 30 év között vannak, kötelesek jelentkezni közmunkára, vagyis málenkij robotra. Ez volt a második hullám. Akkor édesapám már hónapok óta távol volt, és nem is tudtunk róla semmit.

Hiába tiltakozott édesanyám, hogy a húgom még nagyon kicsi, nem számított, elhajtották.

Három és fél évig dolgozott a Donyec-medence egyik szénbányájában, mindaddig, amíg meg nem sérült nagyon a lába, és mivel hosszú idő kellett volna a gyógyulásához, elengedték. Fél évbe telt, mire hazaérkezett.

– A családja ezt hogyan élte át?
– A húgom, aki csak hároméves volt akkor, nagyon megszenvedte a családunk szétszakítását és az otthonunk elvételét. Bácskából ugyanis bukovinai székely menekültek érkeztek az országba szekereken, nagy tömegben, és a megyei vezetőségnek meg kellett oldania a letelepítésüket. A németek kilakoltatása kínálta a megoldást. Előállt egy kétlovas szekér, arra fel kellett pakolni a legfontosabb holmikat, minden mást ott kellett hagyni. Az ilyen módon gazdátlanná vált háziállatokat megkapták, pontosabban összeszedték a helyi magyar lakosok – ez ésszerű volt, hiszen gondoskodás híján az állatok elpusztultak volna. És persze kellett ehhez egy igénylő, akinek épp a mi házunkra, apám jól felszerelt asztalosműhelyére és szerszámaira fájt a foga. A családunk ugyanis viszonylag tehetősnek számított akkoriban, az asztalosmunka jól jövedelmezett, így nem csoda, hogy a portánkat megkívánták az újonnan jöttek.

– Mindezt arra hivatkozva vitték véghez, hogy a magyarországi németek háborús bűnösök, míg a menekültként érkezők viszont magyarok?
– Erre hivatkoztak, de a fő ok az volt, hogy a határon túli magyarlakta területekről menekülőket, kitelepítetteket el kellett helyezniük valahová. Ez kínálkozott megoldásnak.

Ott álltunk nincstelenül egy szekér holmival, a szekér tetején ültem én meg a húgom. Szállást kellett keresnünk.

Az egyik szomszéd család befogadott minket az udvarukban álló nyári konyhájukba, az lett a lakásunk. Két ágy fért be, egyikben aludt a nagymama a húgommal, másikban a nagypapa, nekem pedig nem jutott hely. Emlékszem, mennyire nem értettem, mi történik. Három-négy éjszakán át ott aludtam, ahol éppen befogadtak.

– Hogyan élte túl ezeket az éveket?
– A bonyhádi irgalmas nővérek befogadtak a kollégiumukba körülbelül huszonöt lánnyal együtt, akiknek hozzám hasonlóan nem volt hol lakniuk. Azért is fogadtak be minket, mert elterjed a híre, hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket. Náluk fejeztem be a polgári leányiskolát, a bonyhádiak közül többen élelmiszeradományokkal, ágyneműkkel, ruhaanyagokkal segítettek minket.

– Milyen volt az élet az irgalmas nővérek kollégiumában?
– Nagyon hálás vagyok, amiért fedelet, élelmet és tanítást biztosítottak nekem, ám nehezen találták meg a kamasz lányokkal a hangot, a testi fejlődésünkhöz sem tudtak segítő tanácsokat adni. A mai eszemmel már tudom, hogy idős szerzetesnővérek voltak, csak két fiatal volt közöttük, hát mi mást várhattunk volna tőlük? A maguk lehetőségei szerint mindent megtettek értünk, nagylelkűek voltak a segítségnyújtásban. Mi, lányok, egy kicsit szenvedtünk attól a nagy fegyelemtől, ami a kollégiumi életünket jellemezte, de az ottani oktatás tette lehetővé, hogy utána továbbtanuljak.

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

A bonyhádi polgári iskola osztálya 1947-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Kitelepített édesapja sorsa hogyan alakult?
– Francia fogságba esett, akik átadták az amerikaiaknak, azok meg elengedték. Elindult haza, az útjába eső településeken munkákat vállalt, keresett annyi pénzt, hogy továbbutazhatott. Később elmesélte, arra vigyázott, hogy mindig a Duna mentén haladjon, nehogy eltévedjen. Amikor hazaért, megpróbáltatásai nem értek véget: számíthatott rá, hogy katonaszökevénynek bélyegzik és büntetésül elviszik a Szovjetunióba.

Ezért elbújt a bonyhádi szőlőhegyen egy présházban, titokban tartotta velünk a kapcsolatot.

Ott élt egy évig, a téli hidegben is. Tüzet rakott, egyszerű ételt tudott magának főzni.

– Nem félt, hogy valaki feljelenti?
– Nem ő volt az egyetlen, aki így élt. Később kiderült, hogy tele volt az egész Mecsek bujkálókkal, akik az életüket féltették. Mi szerencsésen megúsztuk a kitelepítést Németországba, mert apánk akkor még fogságban volt, anyánk pedig a Szovjetunióban. Amikor végre apa hazajöhetett, lényegesen jobb helyzetbe került a családunk, mert legálisan dolgozhatott. Végképp kicsinek bizonyult a nyári konyha a szomszéd telkén, ezért bement a községházára, ahol engedélyt kapott, hogy kivehessünk egy albérleti szobát valamelyik házban. Így a nagyszüleink maradtak a nyári konyha épületében, apám, a húgom és én pedig egy bérelt szobába költöztünk. Anyukám akkor még nem volt otthon.

– Ki viselte gondjukat a családból, és hogyan teremtették elő az ennivalót?
– Apai nagymamám nevelte a húgomat, állandó gondja volt, hogy honnan szerezzen a családnak ennivalót. Saját tyúkot nem tarthattunk a szomszéd udvarában. Nagypapa megkapálta a háziak földjét, és ott dolgozott, ahol tudott, hogy egy kis fizetséget kapjon. Nem haltunk éhen. Nagymama befűtött a vaskályhába, azon főzött babot. Amíg az sokáig főtt, kimosta a ruháinkat és minket megmosdatott, hiszen csak ilyenkor volt meleg víz. Mielőtt anyánk hazaért, apai nagypapám meghalt.

Csoda volt, hogy ilyen nagy nyomorúságban egyikünk se vesztette el a hitét abban, hogy ennek egyszer meg kell változnia, jobbra kell fordulnia. És így is lett.

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

Asszonyok a disznótorban 1942-ben (középen a gyermek Rákóczi Katalin édesanyja ölében)
- Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Édesanyja hogyan került haza?
– 1948 nyarán már azt hittük, hogy nem él, de azért a többi asszonnyal és gyerekkel együtt minden reggel a falu végére mentünk, a vasútállomáshoz, és vártuk a vonatot. A vonatablakokból ugyanis gyakran kidobtak cédulákat, leveleket, ezeket begyűjtötték, és tovább is küldték annak, akinek szólt. Minden reggel ez történt, utána ment mindenki valami ennivalót szerezni vagy vásárolni. Akinek volt egy tehene, annál sorban álltak a többiek tejért – húgomnak mint kisgyereknek előnye volt a tejosztásnál. Aztán jött a hír, hogy az oroszok felől érkezett egy emberszállítmány a magyar határra, de nem engedik beljebb, mert valaki tébécés volt a vonaton, karanténban kellett várakozniuk. Aztán valaki azzal a hírrel jött egy reggel, hogy „most érkeznek a váraljaiak, bonyhádiak”. Ott lestük és vártuk, és egyszer csak tényleg megérkezett. Anyám sántított, mert a vádlijáról a hús nagy részét letépte egy csille. Emiatt engedték haza.

– Csoda, hogy túlélte a nagy sebesülését.
– És a baleset is egy csoda, mert ha az nem történik meg vele, ott tartották volna, és akkor talán tényleg ott hal meg. A fájdalmai árán megszabadult. Azt mesélte, hogy az orosz orvos, aki őt kezelte és ápolta, nagyon rendes ember volt.

Ott sem volt tehát gazember mindenki, sőt, talán minden nemzet katonája és civilje őrzött valami kis emberséget még a nehéz körülmények között is.

Nagyon le volt romolva egészségileg. Hozott magával egy darab kenyeret, de olyan sötét színű kenyeret, amilyet addig még sosem láttunk mi, akik fehér kenyérhez szoktunk. Ragadósnak, nyúlósnak és szörnyen rossznak találtuk, ezért még jobban sajnáltuk, hogy ilyet kellett ennie. Milyen érdekes, hogy mára viszont éppen az ilyen lett divat, ezt esszük. 1948 nyarán tehát együtt volt újra a család, mindannyian megjártuk a magunk kálváriáját.

– Szülei kapcsolata túlélte mindezt, ki tudták heverni ezeket az élményeket? 
– Kemény emberek voltak. Az érzelmesség sem a kettőjük kapcsolatát, sem a gyereknevelésüket nem jellemezte. Anyánk szinte soha nem mesélt a megpróbáltatásairól. Meg is tiltották talán a munkatáborokból hazatérőknek, de nem is akart róla beszélni, mondta, hogy ne kérdezzük őt. Emlékszem, anyám korábban haragban volt az egyik unokatestvérével, nem beszéltek egymással. Együtt hurcolták el őket Oroszországba, és akkor kényszerűen egy takaró alatt kellett aludniuk. Amikor hazatértek, volt egy nagy veszekedésük, jól megmondták egymásnak a magukét, aztán lassan megnyugodtak. (nevet) Egyébként apám sem mesélt szinte soha a fogságáról és a hazatéréséről, bár ő anyámhoz képest sokkal jobb helyzetben volt.

Amikor tömegesen érkeztek haza a környékből elhurcoltak, akkor az egyik pap nagy találkozót hirdetett a környező települések lakóinak. Mindenki elment és megkereste a málenkij robotból visszatért ismerősét. A templomi búcsúkat is arra használták, hogy meglátogatták egymást a rokonok, ismerősök. Ezeken a találkozókon hallottunk mi, gyerekek egy-egy elejtett megjegyzést arról, mi is történt a munkatáborokban. Egyik szomszédasszony mondta például: „Levetkőztettek bennünket, és futnunk kellett meztelenül az oroszok előtt.” Mire a másik: „Hát nem tudod, hogy ez miért volt? Azt akarták tudni, hogy ki terhes. Aki terhes volt, azt hazaengedték.” De a hallottakat nem tudtuk igazán összerakni…

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

Szüreti mulatság Váralján 1924-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Hogyan alakult a pályaválasztása? A családjában nem volt hagyománya a lányok továbbtanulásának.
– Sokat köszönhetek elemi iskolai tanítóimnak, akik felkészítettek minket a magánvizsgákra akkor is, amikor nem tudtunk iskolába járni. Amint nyolcadikban levizsgáztam, Dombóvárra küldtek tanítóképzőbe, vagyis a Pedagógiai Gimnáziumba, amelynek később Magyar Állami Tanítóképző lett a neve. Ott zömmel svábok tanultak. Ettől kezdve az én életem már egyenesben volt.

A tanítóképző elvégzésének nagyon örültek a szüleim, úgy látták, hogy megvan a helyem a világban, mehettem volna egy faluba tanítani.

De a kisördög belém fészkelte magát, úgy döntöttem, hogy továbbtanulok Pesten. Ez megdöbbentette a szüleimet. Nagyon meg kellett harcolnom azért, hogy egyetemre mehessek. Attól kezdve szemben álltam a családdal, a dombóvári tanáraim viszont kivétel nélkül támogattak és egyengették az utamat. Ők javasolták, hogy kihasználva némettudásomat felvételizzek az ELTE német szakára, amelyet akkor magyar szakpárosítással lehetett választani. Azonban nem oda, hanem újságíró szakra vettek fel. Konok utánajárásom eredményeként később mégis átvettek német szakra. Úgy éltem egyetemistaként a korábbi nyomorúsághoz képest, mint egy császár. Akkor már nem érdekelte a szocialista vezetést a sváb származásom, csak az, hogy egy szegény bányász gyereke voltam, ezért a legkedvezményezettebb helyzetbe kerültem: a tanulmányi mellé szociális ösztöndíjat is kaptam, kollégiumi elhelyezést, ingyenes étkezést.

Kép
magyarországi svábok története, Rákóczi Katalin

Tizenhárom évesen két osztálytárssal (Katalin bal szélen), és érettségikor készült arckép az egyetemi ​​​​​​​leckekönyvben, 1953.
- Képek tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Akkoriban tervutasításos rendszer volt, kijelölték a munkahelyeket. Hol kapott állást?
– Az egyetem elvégzése után, 1957-ben én Dombóvárra kértem magam, hiszen jól ismertem a települést, és szerencsére oda is helyeztek elsőként. Csakhogy közben férjhez mentem, és Budapesten laktunk albérletben, emiatt a fővárosba akartam kerülni – de csak Isaszegen kaptam tanári állást. Minden reggel 7-kor indult a vonatom Isaszegre, és este 8-ra értem haza. A húsz ingázó kollégámmal együtt minden iskolai munkát megcsináltunk a többórás vonatút alatt. Isaszegen különösen nehéz volt tanárnak lenni, mert nemzetiségi faluként és a birtokviszonyok miatt csak egymás között házasodtak. Az 1960-as évekre a belterjes házasságok miatt olyan mértékű lett a szellemi visszamaradottság a lakosok között, hogy szinte minden iskolai osztály mellett kellett indítani egy párhuzamos gyógypedagógiai osztályt is. Én egy ilyen osztálynak lettem az osztályfőnöke. Nagyon-nagyon fárasztó volt, csak két évig bírtam. Érdekesség, hogy ott ismertem meg Éva kolléganőmet, aki később karmelita apáca lett Amáta nővér néven Ausztriában, Mayerlingben. Ferenc József császár alakíttatta át kolostorrá azt a kastélyt, ahol fia, Rudolf és annak szeretője, Vetsera Mária öngyilkosok lettek – a nagyon szigorú aszkézisben élő apácák az ő lelki üdvükért is imádkoznak mindennap.

Isaszeg után végre Budapestre kerültem, de nem tanítani, hanem muzeológusként a Hadtörténeti Múzeumba. Ehhez elvégeztem később még az ELTE-n a könyvtár szakot is. Hosszú éveket töltöttem ott, kitüntetést is kaptam, Honvédelmi Érdemérmet.

– Itt van, látom: a Rákóczi név i helyett y-nal szerepel rajta.

– Kicsi szépséghiba ahhoz képest, hogy civil, főleg nő nagyon ritkán kaphatta meg ezt a kitüntetést. (nevet)

Később a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár lett a munkahelyem, ahol sok éven át Antall József, a későbbi miniszterelnök volt a főigazgató. Szakmai visszavonulásom után megkaptam a Zsámboky János-díjat orvostörténeti munkásságomért, különösen Semmelweis Ignác életútjának kutatásáért, művei magyarra fordításáért.

– Hogy rendeződött szülei sorsa? Maradt sérelem a bukovinai székelyek és a németek leszármazottai között?
– 1951-ben lett lehetőségük újabb ház vételére, addigra a népvándorlási hullám lecsendesedett, mindenki megtalálta az új helyét a társadalomban, a kevés Tolnában maradt német is. Én úgy tapasztaltam, ezek az ellentétek is elsimultak az évtizedek során. Bonyhádon sétálva láttam az egyik kapura kiírva: „Salát van gabható”. Ez a mondat számomra jelképezi az együttélést, a testvériséget. Ha a „Hitlerei” nem jött volna, attól a néhány évig tartó nagyon nyomorúságos korszaktól megmenekültünk volna.

Dr. Rákóczi Katalin életrajza
1933. november 4-én született Váralján, Tolna megyében. A dombóvári Tanítóképzőben szerzett tanítónői oklevelet, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán német-magyar szakon (1957) és könyvtár szakon (1969) szerzett diplomát.
Első munkahelye a dombóvári Tanítóképző, majd az isaszegi általános iskola volt. 1960-ban a Hadtörténelmi Intézet és Múzeum tudományos munkatársa lett. 1978-ban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtárba került tudományos főmunkatársi beosztásba. Német nyelvű doktori disszertációt írt orvostörténelemből, amit 1982-ben megvédett. Tudományos kutatómunkájának súlypontja a 16–18. század orvostörténelme. Fontos teendője volt még a német nyelvű szakirodalom fordítása. 1999-ben megjelentette Kerényi Károly: „Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról és kultuszhelyeiről” c. könyvének és 2012-ben Semmelweis Ignác főművének, az „Etiológiá”-nak magyar fordítását. Számos hazai és külföldön elhangzott előadás, recenzió jegyzi a nevét.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti