„A magyar nyelv zene füleimnek” – Gyuri Hollósy szobrászművész Amerikában is ápolja a gyökereit

Magyarok közösségben

Soha nem élt Magyarországon, mégis akcentus nélkül beszéli a nyelvünket, s áthatja az életét a magyarságtudat. Gyuri Hollósy a második világháború után Németországban született magyar szülőktől, akikkel kilencéves korában telepedett le az USA-ban. Szobrászművész lett, folytatva a családi hagyományt, amely dédnagybátyjait – Csontváry Kosztka Tivadar és Hollósy Simon festőket – híressé tette. Sok más mellett ötvenhatos témájú magyar szobrokat készít, a műtermét magyar zászló és a Kosztka család címere díszíti, s még a pulikutyája neve is Bartók Csillag Tibor. A New Jersey-ben élő Gyurival az ősei és az ő regényes életéről, valamint a művei üzenetéről is beszélgettünk. 

Gyuri Hollósy
Gyuri Hollósy

– Kezdjük a múlttal! Mit érdemes tudnunk a családja korábbi generációiról?
– Édesapám, Ervin Simon Hollósy ágáról Hollósy Simon, míg édesanyám, Kosztka Ilona Erzsébet ágáról Csontváry Kosztka Tivadar festők a dédnagybátyáim. Ők művészi életformában is a rokonaim. A Kosztka család Lengyelországból érkezett még Rákócziék idején Magyarországra, a Hollósyak pedig erdélyiek. Édesapám Petrova községben született, ahonnan az első világháború után kiüldözték a magyarokat. Nagyapám bíró volt, a románok bebörtönözték, de később az áttelepült család után engedték Magyarországra, Egerbe. Édesanyám Recsken született, volt ott egy tekintélyes gyümölcsös tanyájuk, még díjakat is kaptak a gyümölcseikért. Találtam egyszer egy nagy bizonyítványt erről, nagyobbat, mint a festményeim. Mert festek is. És mindent őrzök, ami felidézi nekem, milyen volt a régi magyar világ. Az apai nagyapám állítólag csodás beszédeket mondott, s le is írta egy régi írógéppel az élete történeteit.

Mindenki azt hitte, ezek az írások elvesztek, ám én megtaláltam őket a szülői házban. Emlékeztem rájuk, mert gyerekként az apám felolvasta nekem.

Most is nálam vannak, képet lehet kapni belőlük nemcsak nagyapám regényes életéről, hanem a 20. század eleji történelmi változásokról is. El is vittem a másolatukat édesapám testvéreinek Magyarországra.

– Mikor és hol házasodtak össze a szülei, s hogyhogy ön már Németországban született?
– Magyarországon keltek egybe a második világháború alatt. A bátyám, László 1944-ben született, de sajnos csak hat hónapot élt. Én ’46-ban jöttem a világra már Németországban, ahová politikai okból a szüleim kivándoroltak, s ahol édesapám a Szabad Európa Rádió vezető producere és bemondója lett. Mivel a nagyszüleim otthon maradtak, nagyapám mindig levélben jelezte édesapámnak, hogy hallották-e őt a rádióban. Ezt persze kódolva üzente meg, mert nem tudták, ki látja a levelezésüket. Amikor gyerekhangot kerestek színdarabhoz, én is szerepet kaptam. Apám jól beszélt németül, majd tökéletes angol kiejtése is lett, csak a mondatokat nem tudta helyesen összerakni. Anyám azokat jól rakta össze, de neki meg a kiejtése volt furcsa, úgyhogy sokszor kisgyerekként én fordítottam, mit mondanak. Münchenben tartózkodtunk, amíg ’55-ben nem kaptunk egy jelentést az amerikai konzulátusról, hogy lezárják tíz évre a határt, úgyhogy, ha emigrálni akarunk, még abban az évben menjünk. És mentünk. Majd ’56-ban még közel 300 ezer magyar jött utánunk, szerencsére őket is befogadták.

Kép
Gyuri Hollósy
Gyuri Hollósy: Amaryllis - Táncszobor

– Németországban élve hogyan került a terveik közé Amerika?
– Úgy, hogy az édesanyám édesapja akkor már kint élt Chicagóban. A Kosztka családból ugyanis a dédnagyapám huszártiszt volt még az 1848-as forradalomban. Amikor veszítettek, Amerikában telepedett le. Állampolgár lett, s ékszerészként új pályát kezdett, majd négy évig harcolt ott is a polgárháborúban az északiak oldalán. Megviselte, hogy testvér a testvér ellen megy, Lincoln elnök megölése is felzaklatta, meg az, ahogy a feketékkel bántak. Nem értette, miért tesznek különbséget ember és ember között, végül a Habsburg-amnesztia idején, 1868-ban hazatért. A nagyapám már Magyarországon született, de az apja révén amerikai állampolgár is lett, így a második világháború után őt azonnal fogadta Amerika. Mi Németországban még reménykedtünk, hogy változik otthon a politikai helyzet, s hazatérhetünk, de nem így lett. Jobb is, hogy ’55-ben mentünk, mert édesapámat ismerve ’56-ban ő Németországból is hazament volna harcolni. Így viszont együtt maradtunk. Apu a Vitézi Rend tagja volt, velük tartotta a kapcsolatot, de a lelkemre kötötte, hogy ezzel a névvel eszembe ne jusson hazamenni, mert féltette az egyetlen megmaradt gyermekét.

1989 után utazhattam először, azóta háromszor jártam Magyarországon.

– Az Egyesült Államokban miként alakult az életük?
– Apu munkásként kezdte, aztán kitanulta a mérnökszakmát, pedig Budapesten még ő is jogász volt. Lifteket tervezett épületekbe, aztán szénbányákba, még nyugdíj után is marasztalták. Ráadásul zenélt is: főleg hegedült, de szerette a zongorát, sőt kiváló énekes is volt, ő segített összeállítani Clevelandben a Mindszenty-kórust. Amikor Mindszenty személyesen eljött 1974-ben, ő is énekelt neki. Anyu pedig nagyon szeretett varrni, sok hímzést készített. Ma is megvannak a munkái, persze nem tesszük ki az asztalra, csak csodáljuk őket. Neki egy üzletben volt munkája, kabátokra készítettek feliratokat, hímzéseket.

– Mit szólt a család ahhoz, hogy ön művészi pályára készül?
– Amikor szakmát kellett választanom, nagyapa, nagymama, anyu és apu elbeszélgettek velem. Nagyapa javasolta, hogy mérnök legyek, apu pedig azt, hogy orvos vagy jogász, ami jó életet biztosít. Na, melyiket szeretnéd, kérdezte. Mondom, egyiket sem, én művész akarok lenni! Egyedül anyu mondta, hogy mivel a családban voltak művészek, fogadjuk el, próbáljuk segíteni ezen az úton, ha úgy érzi, hogy ez benne is megvan. Apu négy napig gondolkodott. Alapból vicces, jópofa ember volt, de akkor négy napig komor maradt. A negyedik napon mondtam: jó, megadom magam, melyiket csináljam? Akkor leültetett. „Ha így döntesz, nehéz életed lesz, nincs ebben sok lehetőség, csak ha nagyon jó vagy. De ha hiszel benne, mi is hiszünk benned.” És ezzel 14–15 éves koromban eldőlt a sorsom.

Kép

– Mi adott ilyen erős inspirációt a művészethez?
– Az, hogy két évvel korábban elküldtek a szüleim egy piarista szemináriumra más magyar emigráns gyerekekkel, Buffalo környékére.

Éppen egy új kápolnát építettek, s egy pap vasat hevített, majd a forró vassal szenteket rajzolt faoszlopokba.

Én egy nyugodt helyet kerestem magamnak, hát őt figyeltem a kápolnában. Az a füst, azok a szentek, az a sistergő hang és a kemence együtt… Annyira el voltam ájulva tőlük, hogy azt mondtam: én ez akarok lenni! Most, hogy erről mesélek, ráébredtem valamire. Azóta nem rajzoltam, de a járvány kezdete óta arcrajzokat készítek. Ehhez is csak onnan, a paptól és a szentektől jöhet az inspiráció! A mai napig, ha nehéz az életem, visszagondolok 12 éves koromra, s máris tudom, hogy miért akartam művész lenni. Ez az emlék erőt ad, hogy tovább járjam az utam.

– Valóban olyan nehéz út ez, amilyennek az édesapja jósolta?
– Igen, főleg, mert időbe telt megtalálni a saját művészi nyelvemet. Nemcsak festő vagy szobrász akartam lenni ugyanis, hanem megtalálni a lelkemet is a munkában. Sokáig nem éreztem, hogy én és a műveim társak lennénk, hiányzott a kapcsolódás. De amikor 1975-ben, Mindszenty József halála után elkészítettem a szobrát, meghallottam a saját hangomat. Rájöttem, hogy azért szeretem jobban a szobrászatot, mint a festészetet, mert festőként az utolsó vonalam a végszó. A szobraimnak viszont nincsen lezárása, azokba mindig bele lehet látni valami újat. Attól függ, honnan nézem, közeledem hozzá vagy távolodom, egy szintből vagy épp felnézek rá. És ezeket a nézőpontbeli különbségeket kezdtem előhozni. Játszani a formákkal, a mozgással. A szobraimnak nincs alapja, ha megfordítod őket, úgy is élnek, de már más alakzatot adnak ki. Nincs jobb, bal, fent vagy lent. Ezért inspirálnak a táncok, innen erednek a mozgatható táncszobraim. Csinálok három különböző figurát, aztán minden verzióban összekapcsolom őket, s így még több alakzatot formálnak meg, több érzelmet fejeznek ki.

– Ezek a szobrok adják a munkássága egy részét, egy másikat pedig a magyar tematikájú alkotások.
– Főleg olyan magyar témákon dolgozom, amelyek kapcsolódnak ’56-hoz. A legnagyobbat, a magyar forradalom bostoni emlékművét 1989-ben állítottuk fel, pedig már előtte kész volt, csak technikai okból csúszott az átadás. Így viszont megtörtént az a fura egybeesés, hogy 1989 nyarán átadtuk Bostonban a magyarok szabadságát jelképező szobrot, s pár hónappal később Magyarország valóban felszabadult. Nem pusztán fegyveres embereket akartam megjeleníteni rajta, hanem a magyarok törekvését. Egy harcost ábrázol, aki szinte már a földre rogyott, az egyik karja hiányzik, de a másikkal fogja a lyukas zászlót, s felnéz egy asszonyra. Az asszony Magyarország, a magasba tartott gyermeke pedig a remény. Az emlékművön megjelenő legények arcait a tanítványaimról mintáztam, akikkel együtt dolgoztunk a szobron. De Mindszenty, sőt még Napóleon arcát is belecsempésztem, persze nem árultam el senkinek. Ahogy egyszer egy Szent István- és egy Árpád fejedelem-szobromnak meg én voltam a modellje. (nevet) Egy másik szobromat a forradalom 50. évfordulójára készítettem, s az amerikai magyarok Budapestnek akarták ajándékozni, de otthon nem találták elég modernnek a stílusát.

Én nem éreztem idejétmúltnak, bár az ihlete valóban régről jött: Márai Sándor Mennyből az angyal című verse inspirálta.

A beállításban egy angyal érkezik a mennyből a szabadságharcoshoz, és segít neki felemelni a tépett zászlót. Még kérdés, hogy hol és mikor lesz felállítva, ha nem Magyarországon, akkor Amerikában.

Kép

– Nagyon áthatja a szavait a művészi lelkesedés. A családjában a többiek is művészek?
– A huszonöt éves lányom, Annalise Simone Hollosy is az, főleg animációval foglalkozik Kaliforniában. 19:13-kor született, ami pont édesapám születési évét, 1913-at adja ki, ezért is kapta édesapám után a Simone, nagymamám után pedig az Annalise nevet. A feleségem is szobrász, ő a Princetone Egyetem Lewis Művészeti Központjának vizuális művészeti programját vezeti. Korábban én is tanítottam egyetemen, most a saját stúdiómban dolgozom, otthon pedig én vagyok a főszakács. (nevet) A magyar és erdélyi ételeket a déli Creole és Cajun konyhaművészettel ötvözöm. Néha kínai hatásokkal is, mert Kínába gyakrabban meghívnak kiállítani, mint Magyarországra. Legutóbb Pécsen jártam magyar és philadelphiai szobrászok közös kiállításán, akkor nem jött el a tolmács, így én fordítottam, mire megkérdezték: mikor hagytam el az országot, hogy ilyen szépen beszélek. Mondom, soha, én nem is éltem itt. De Kecskeméten azt is megjegyezte egy hölgy, hogy én még a régi magyart beszélem, nem az újat. A feleségemmel ’93-ban beutaztuk az egész országot, meglátogattuk az akkor még élő rokonokat, akikkel sokáig levelezésben is tartottuk a kapcsolatot.

– Miért fontos önnek, hogy az egész életét a távolban töltve is gondosan ápolja a magyarságát?
– Egyrészt sokat köszönhetek a művész őseimnek, hálával tartozom azért, amit tőlük örököltem. Mondok egy példát. Mindkét kezemmel dolgozom, noha eredetileg balkezes voltam, csak aztán megtanultam jobbal is. Észrevettem, hogy a jobb kezem részletesebben dolgozik, a balom pedig lazább, ösztönösebb. És egyszer Hollósy Simonnál is rádöbbentem erre a különbségre a jobb és bal kézzel készített művei között. Ha mondjuk jobb kézzel eszem a levest, majd önkéntelenül balra váltok, akkor biztos, hogy valami forog a fejemben! (nevet) S ami még a magyarságomat illeti: nem csak a régi rokonok inspirálnak az ápolására.

Nagyon szerettem a szüleimet, csupa szép emlékem van róluk és Magyarországról.

Remélem, egyszer még eljutok, mert megígértem a lányomnak is, hogy elviszem. De művészként meghívás híján nehéz utazni. A magyarság tehát az életem, hiszen engem az édesapám tanított magyarul. Ő a nagyapámhoz hasonlóan jó szónok volt, tökéletes kiejtéssel. És mivel zenével is foglalkozott, azt tanította, hogy ne csak halljam a szavakat, hanem gondoljam azt, hogy azok zenehangok, s akkor könnyebben megjegyzem őket. Ezért a magyar nyelv zene füleimnek!

Lánykérő hőstett
Gyuri a beszélgetés végén szeretett volna elmesélni még egy megható történetet a szüleiről:
„A Hollósy és a Kosztka család régóta ismerték egymást, ám amikor apu, aki a Ludovika tisztképzőjét is elvégezte, anyut feleségül akarta venni, a nagyapám nem engedélyezte. Közben kitört a második világháború, s anyu testvérét, Kosztka László hadnagyot megölték az oroszok által megszállt Kijev mellett. A falut, ahol történt, többször próbálták a magyar katonák elfoglalni, sikertelenül. Apám engedélyt kért a parancsnokságtól, hogy ő is megpróbálja az egységével, majd sikeresen át is vette a terület irányítását. Megtalálta az elesett magyar katonákat, és egy templom melletti temetőben eltemettette őket. Fényképeket készített a katonai temetkezésről, s bemutatta a képeket nagyapámnak. A cselekedetéért Vitézi Renddel tüntették ki, nagyapám pedig ezek után engedélyt adott apámnak, hogy feleségül vegye édesanyámat. Rendkívül büszke vagyok erre a történetre!”

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti