„Ez egy dupla házasság” – Egy tűzről pattant és egy befelé forduló üvegművész, szent és zsigeri szövetségben

– Hogyan kezdődött a kapcsolatotok?
László: Ugyanazon a főiskolán – a mai MOME-n – tanultunk, csak időeltolódással. Miután végeztem, még visszajárogattam az üvegműhelybe, ekkor figyeltem fel Dorkára.
Dorka: Én már gimnazistaként, ismeretlenül is rajongtam Laci munkásságáért. Mivel tudtam, hogy az Iparművészeti Főiskolára szeretnék felvételizni, ezért megnéztem a végzett hallgatók diplomamunkáját, köztük az övét is.

– Ellentétes személyiségek vagytok: Laci csendes, meditatív, Dorka pörgős, tűzrőlpattant. Ez hogyan befolyásolja a kapcsolatotokat?
Dorka: Jól kiegészítjük egymást, szakmailag is. Az adminisztratív feladatok, a kapcsolattartás a galériákkal, a pályázatírás Lacinak kevésbé fekszenek, így ezeket én végzem. Neki megírni egy levelet egy nap, nekem 10-15 perc. Én viszont kevésbé vagyok precíz és türelmes.

– Akkor nem véletlen, hogy te vagy Laci menedzsere. Mennyire nehéz szétválasztani a munkát és a magánéletet?
László: Mivel én nem az az alkat vagyok, aki „tolja” magát, ez így szerencsés. Főképp nem lenne ideális, ha egy külső menedzserrel dolgoznék, mert naponta kell komoly döntéseket hozni, Dorkával pedig már félszavakból is értjük egymást.
Dorka: A nap nálunk megbeszélésekkel indul. Míg Laci reggelizik, én már nézem a naptárat és az e-maileket, aztán megvitatjuk a feladatokat: ami utánajárást igényel – mint az anyagbeszerzés, telefonok, levelek –, azt én csinálom, ő pedig nekiáll alkotni.

Más párokkal ellentétben, akik napi nyolc órát külön töltenek, mi nagyrészt együtt vagyunk. Ez egy dupla házasság.

A mi esetünkben ezért másképp, egymástól külön kell töltődnünk. Lacinak ezt a kert adja, nekem pedig az olvasás, és ha kimozdulok otthonról. Közös alkotói projektünk sincs. A közös munkával inkább saját magamnak okoznék belső konfliktust. Előfordul, hogy túlpörgök és túlvállalom magam, mert nemcsak az ő ügyeit intézem, hanem a saját megbízásaimmal is foglalkoznom kell. Mivel kettőnk közül ő a világhírű, a menedzselése prioritást élvez.

– Laci nemzetközi szinten elismert üvegművész, többek között az USA-ban, Japánban, Németországban is nyert már szakmai díjakat, és külföldi galériáknak, múzeumoknak és gyűjtőknek készít üvegszobrokat. Dorka, te hazai megbízóknak tervezel üvegdíjakat, építészeti üveget, köztéri szobrokat.  Hogyan éled meg mindezt?
Dorka: Szerénytelenül hangozhat, de Laci sikere nekem is köszönhető, ezért az közös siker. Ahogy ő is mondja, nagyon introvertált személyiség, a csendes műhelyből egymaga sosem jutott volna el a nemzetközi porondra. Az idő előrehaladtával ugyanakkor egyre erősebb bennem a türelmetlenség, hogy én is megmutassam, mire vagyok képes. De most, hogy fiunk, Boldizsár egyre több feladatomat átvállalja, több energiát tudok a saját magam menedzselésére fordítani.

– Melyik közös sikerre emlékeztek vissza legszívesebben?
Dorka: A kezdetekre, amikor elindultunk meghódítani az ismeretlen külföldi szcénát. A rendszerváltás idején ez korántsem volt zökkenőmentes. Nekem francia nyelvvizsgám volt, Laci németül beszélt, felnőtt fejjel tanultunk meg angolul. Később aztán számos európai ország kiállításaira, galériáiba eljutottunk, és Amerikában is jártunk.
László:

A németországi Coburgban, a GLASS Prize kiállításon két elismerésben is részesültem, mivel a zsűri díja mellett a közönségdíjat is megkaptam. A díjátadót egy hatalmas színházban tartották, ami megtelt művészekkel… Talán ez az egyik legnagyobb élményem.

Dorka: Nagyon büszkék vagyunk Laci japán díjaira is, amelyeket ezer művész közül ítéltek oda neki a Kanazawai Nemzetközi Üvegkiállításon. Fantasztikus érzés egy ilyen örömhírt közlő levelet kézbe venni!

Kép

Borbás Dorka

– Személyiségetek különbözősége a munkáitokban és az általatok használt technológiákban is tükröződik.
László: Az üvegművészetet technológiailag két nagy ágra lehet osztani: hideg- és melegüveg technikára. Az általam használt hidegüveg technikánál síküvegek hidegragasztása történik, amelyeket mérnöki pontossággal csiszolok meg. Nagyon kevesen csinálják a világban, mivel rengeteg munkaórát igényel, egy tárgy hónapokig készül. Utóbbinál pedig hutában, pipával fújják a meleg üveget, emellett kemencében is formába önthetik. Egyéb technológiák is léteznek még: van, aki vésővel faragja az üveget, más homokfújással dolgozik.
Dorka: Lacival ellentétben én sokféle technológiát használok, mivel teljesen más a célközönségem. A mozaiktól, homokfúváson, vizesvágáson, rogyasztáson át a legmodernebb technikai kísérletekig és különböző társanyagokig rengeteg mindent kipróbáltam már. Persze gyakran ér kudarc is, de ettől függetlenül szeretek kísérletezni.

– Mindezek tükrében különösen izgalmas lenne, ha együttműködnétek. Mennyire vonjátok be a másikat, amikor alkottok?
Dorka: Külön dolgozunk, és nincs közös műtermünk se. Csak szóban, tanácsokkal segítjük egymást. Szerintem nem jellemző a képzőművészekre, hogy közös szobrot készítenének. Esetleg csak akkor, ha azonos technikával, azonos stílusban dolgoznak, de ez nagyon ritka. Szobrászművész öcsémmel, Borbás Mártonnal viszont szoktam együtt dolgozni, mint most is, Az utolsó vacsora reliefen.

– Dorka, egy ismerősöd szerint a tizenkét apostolt ábrázoló üvegdomborműved egyik férfialakja nagyon hasonlít Lacira. A kapcsolatotok, a közösen megélt pillanatok milyen gyakran jelennek meg a munkáitokban?
Dorka: A hasonlóság nem volt szándékos. Más az édesapámat fedezte fel a kompozícióban, de nyilván bennem él minden vonásuk; ez egy tudatalatti dolog lehetett. A személyes utalások elrejtése inkább a festőkre, írókra jellemző. Nálunk az anyag és a megrendelések nagyon megkötik a témát.

– Min dolgoztok jelenleg?
Dorka:

Egy 120 cm átmérőjű Covid-emlékművet készítek, amely a koronavírus-járványhoz kapcsolódó heroikus küzdelemnek állít emléket.

Ezt az ijesztő, futurista „eseményt” modern eszközökkel és 21. századi anyagokkal, üveg és rozsdamentes acél ötvözésével próbálom megidézni.
László: A floridai Imagine Glass Museum, Saint Petersburg üvegmúzeum tulajdonosa hét tárgyat rendelt tőlem, köztük a világ legnagyobb legyezőszobrát, aminek az elkészítésében Boldizsár fiunk is segít. Már két éve tart a munkafolyamat. A legyezőforma nagyon megragadott: egyszerű elemek sorozata, kiterítve viszont a finomság, szépség kibontakozása. Számtalan változatot készítettem már; talán épp ezért egyszer egy művészettörténész „Homo Flabellum”-nak (Legyező Ember) nevezett engem.
Dorka: A természetben is sok szabályosnak látszó geometrikus formát látni, mint például a szirmok, a levelek, a csepp – Laci gyakran fotózza, leskicceli ezeket. A hullámok, gyűrődések szigorú rendszer szerint ismétlődnek, de közelről megvizsgálva felfedezni bennük a játékosságot.

– Dorka, te nemrég egy interjúkötet írásába is belefogtál.
Dorka: A „Pár-pár” című majdani könyv tíz ismert alkotó házaspárt mutat be: képző- és iparművész, színész-, táncos-, zenész-, író- és építészpárokat. Kíváncsi voltam, másoknál mi a titok, van-e recept, dominancia, egyensúly. Hihetetlenül izgalmas és tanulságos, ahogy működünk.

– A ti házasságotoknak mi a titka?
Dorka:

Egy házasságnak különböző korszakai vannak, így nincs állandó recept, az új élethelyzetek gyakran új kihívások elé állítanak.

László: Amikor hullámvölgyben vagyunk, tudjuk, hogy jönni fog az emelkedés, ezért fontos a türelem. Az egész életem erről szól, az üvegszobrok csiszolásával járó hosszú munka megtanított rá.

Kép

Borbás Dorka és Lukácsi László

– Nálatok mik voltak ezek a hullámvölgyek?
Dorka: A gyerekeink születése után a nevelésükkel járó feladatok rám hárultak, hogy Laci továbbra is a pályájára tudjon koncentrálni. Emiatt a saját karrieremet, a műhelymunkát is háttérbe szorítottam. Laci nem a hétköznapok igáját húzta, hanem „projekteket” csinált.
László: Én úgy hívom, boldogság-projektek. Egyszer például a kertben korcsolyapályát, máskor hóból iglut, de téli medencét is készítettem Lizának és Boldizsárnak.

– Hogyan fogadtátok, hogy a fiatok is erre a pályára lépett?
Dorka: Kellemes meglepetésként hatott a döntése. Boldizsár hosszú évekig élsportolóként a floorballban kamatoztatta a tehetségét, aztán a figyelme egyszer csak az üvegművészet felé fordult, amit azóta is alázattal tanul az édesapjától. Liza lányunk viszont mindig is kiválóan rajzolt, evidens volt, hogy művészettel fog foglalkozni.

– Huszonöt évig éltetek a fővárosban, nemrég azonban Piliscsaba mellé költöztetek. Mi az oka?
László: Budapesten is zöldövezetben laktunk, de nagyobb térre, nyugalomra és szabadságra vágytunk. Jelenleg nem kell naponta beutaznunk, önmagunk főnökei és „rabszolgái” vagyunk egyben, de legalább álomszép környezetben. A csend, a természet közelsége, a nyugalom nagyon fontos számunkra.
Dorka: Ez a vidék mindig is vonzó volt számunkra: huszonhét éve a közelben, a pilisi erdőben, szabad ég alatt tartottuk az esküvőnket, amikor a szabadtéri menyegző még nem is volt divat. Saját varrású fehér ruhában és szalmakalapban, mezei csokrot tartva, szűk körben mondtuk ki az igent –nagyon meghitt volt. Nem a külsőségekre helyeztük a hangsúlyt: számunkra két életet összekötni egy sokkal személyesebb, szimbolikusabb dolog. A házasság egy szent, egy zsigeri szövetség. A nagybetűs Természet volt a tanúnk.

Ahogyan a tavasz, a nyár, az ősz és a tél váltják egymást, a boldogság sem folyamatos; vannak napsütötte és borús, hideg és meleg időszakok. Bolond, aki ezt letagadja.

Egy számunkra igazán fontos kapcsolat mindig képes megújulni. Ebben hiszünk, és ezért jóban-rosszban kitartunk egymás mellett.