A magányos szigetek korát éljük – Az „Egy fiúról” c. film pszichológusszemmel

Szigetek kora

Will megrögzött agglegény, akinek az élete abból áll, hogy a pihenést is kipihenje, semmiért sem kell felelősséget vállalnia, még állandó munkája sincs, hiszen kényelmesen megél az édesapja által megírt karácsonyi dal jogdíjaiból. Úgy vándorol egyik nő ágyából a másikba, mint a virágról virágra röppenő szorgos méhecske. Látszólag mindene megvan, mégis talán az egyik legfontosabb dolog hiányzik az életéből: a cél, vagyis a létezésének értelme. Egy 12 éves mindenre elszánt fiúcska azonban alaposan keresztülhúzza Will számításait, és rendesen felkavarja körülötte az állóvizet.
Marcus furcsa, különc természet. Nem találja helyét a világban, sehová nem tud beilleszkedni, kortársai közül is kilóg, mint valami eltévelyedett kirakódarabka, ami sehová sem passzol. Gondjait tovább tetézi, hogy édesapját nem ismeri, édesanyja pedig nem éppen a szilárdság, valamint a hétköznapiság mintaképe: azon túl, hogy hippi, napjai nagy részét sírással, szomorkodással tölti, míg végül kétségbeesése öngyilkossági kísérletbe torkollik. Mivel Marcus ügyel az édesanyjára, nem pedig fordítva, ezért ő maga senkire sem támaszkodhat, egészen addig, amíg meg nem látja Willben egy másfajta élet lehetőségét. Ezen a ponton kezdődik e két furcsa karakter igencsak sajátos kapcsolata.

A film 101 percbe sűrítve mutatja be nekünk, milyen is ez a 21. századi, lassan egzisztenciális válságba torkolló modern létezés. Sajátos, kissé nyomasztó hangulatú, helyenként fanyar angol humorral fűszerezve, s talán azért fészkelődünk annyit a fotelben, mert nem valamiféle hollywoodi cukormázat kapunk, hanem a kendőzetlen valóságot tárja elénk, mintha csak tükörbe néznénk, meglátva benne életünk minden fonákságát.

Talán Marcushoz hasonlóan mindannyian arra vágyunk, hogy valaki mellénk szegődjön és felkaroljon bennünket. Túl sok egyedülálló „sziget” van, ahova még a komp sem jár. Az emberek annyira eltávolodtak egymástól, hogy még a saját életükben sincsenek benne, nem élik meg a pillanatot, onnét is elvágyódnak, másfelé kacsintgatnak. Lassan nem marad már semmiféle modell, vagy kapaszkodó hogyan is kellene az életet (meg)élni.
Ahogyan azt a film is bemutatja, a család mint intézmény nagy átalakulásokon ment keresztül, a rokoni kapcsolatok felhígultak, a családtagok eltávolodtak egymástól, hiányzik a családi közösség gyógyító, megtartó ereje.

Szinte tapintható, hogy a ma embere egyre jobban fél az intimitástól, a hosszútávra szóló elköteleződéstől, vagy egyszerűen nem tud mit kezdeni a másik féllel, legyen szó akár partnerkapcsolatokról, barátságokról vagy éppen a családban betöltendő egyéni szerepekről.

Marcusban azonban van elegendő energia ahhoz, hogy kilépve önnön árnyékából, új utakat keresve, számára megfelelő személyes kapcsolatokat alakítson ki, s mindeközben nemcsak a saját életén változtat, hanem másokéba is változást hoz. A film nem csupán a kapcsolatok válságáról szól, hanem arról a bátorságról is, ami az első lépés megtételéhez szükséges egy jobb, kielégítőbb és örömtelibb élet felé.

Újraírt fejezetek

A történet többek között olyan kérdéseket feszeget, hogy mit tehetünk, ha úgy érezzük, hogy a családunk nem képes betölteni az érzelmi szükségleteinket. Mi történik, ha nem tudtuk/tudjuk megélni a biztonságos kötődést, valamint a másokhoz tartozás egészséges érzését? Felül lehet-e írni a gyermekkorban berögzült kötődési mintákat? Egyáltalán milyen lehetőségeink vannak, ha a közvetlen környezetünk, netán éppen a családunk van negatív hatással az életünkre?

Kép

Részlet az Egy fiúról c. filmből

A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a kötődés kialakulásának elsődleges terepe a család. John Townsend amerikai pszichológus úgy véli: a biztonság, a mintaadás, valamint az érzelmi nyíltság megléte a családi életben egyaránt feltétele az egészséges kötődés kialakulásának.
Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha a családi környezet kiszámítható, ha átélhetjük a feltétlen szeretetet, az elfogadást, az együttérzést, a bátorítást és a gondoskodást, valamint azt, hogy érzelmeinket és fájdalmainkat megoszthatjuk egymással. Ez utóbbi megélésében fontos a mintaadás, vagyis hogy a szülők példát adjanak a gyermekeiknek abban, miként lehet a veszteséget, az örömöt, a bánatot nyíltan kifejezni, illetve a konfliktusokat vállalni, persze szem előtt tartva, hogy nem minden nehézség és probléma tartozik a gyermekekre. A családi kötődés harmadik alkotóeleme az érzelmi nyíltság, amikor belső gondolatainkat, érzéseinket és szükségleteinket bizalommal ki tudjuk fejezni egymás felé.
Amennyiben hiányoznak azok az egészséges kapcsolati minták, amelyek a biztonságos kötődés kialakulásának alkotóelemei, és úgy érezzük, a családunk nem elégíti ki a szeretet utáni igényünket, akkor megpróbálunk olyan életstílust kialakítani, ami megvéd bennünket az újabb csalódásoktól és a fájdalomtól. Megtanulunk úgy élni, hogy ne legyen szükségünk másokra, távolságtartóvá és közönyössé válunk a többi ember iránt. Könnyebbnek tűnik szigetként élni és leértékelni a kapcsolatok iránti természetes igényünket, mint szembesülni az esetleges elutasítás fájdalmával, valamint az intimitástól való félelemmel. Hosszútávon azonban ez az életstílus fogságban tart minket, és képtelenné válunk arra, hogy teljes életet éljünk. A film szereplőinek életében is szép számmal felfedezhetők a kötődési problémákra utaló tünetek: elszigeteltség, céltalanság, felszínes kapcsolatok, depresszió, valamint az önkárosító magatartás.

Mit tehetünk, ha felismerjük, hogy mi magunk is gyakran az elszigeteltséghez, a magányhoz, esetleg a munkába menekülünk? Mi a megoldás, ha nem akarunk a múlt fájdalmas emlékeire gondolni, illetve ha meg akarjuk óvni magunkat az olyan érzelmi sebektől, amelyeket a múltban kaptunk, amikor intimitásra, közelségre, megértésre, szeretetre vágytunk?

Az első lépés a probléma felismerése és tudatosítása, illetve a kötődési problémák okainak feltárása. A felejtés önmagában nem jelent megoldást, mivel amíg nem nézünk szembe a fájó emlékekkel, képtelenek vagyunk továbblépni.

Sokaknak segítséget jelent, ha a sérelmeiket bizalmas légkörben felidézhetik, vagy napló, esetleg levél formájában megírhatják saját maguk számára. A fájdalmas emlékek felidézése után fontos tudatosan elköteleződni a megbocsátás, a fájdalom és a harag elengedése mellett. Ezután érdemes olyan megbízható és elfogadó kapcsolatokat keresni, ahol a kötődés újratanulható. Ezek lehetnek baráti kapcsolatok, de akár szakember segítségét is igénybe lehet venni.
A szigetlétből való kilépéshez, az intimitás és közelség megteremtéséhez nem kevés bátorság szükségeltetik, hiszen új kapcsolatokat kialakítani mindig kockázatos. Talán a gyermeki hit, ami a tizenkét éves Marcust Willhez vezérelte, számunkra is példaadó lehet, hogy bizalommal forduljunk mások felé, újraírva ezzel életünk néhány fontos fejezetét. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>