M. Kiss Sándor történész a tanításról: „Ne zúdítsunk pátoszt a fiatalokra!”
„Ahhoz, hogy a tulajdonviszonyok változzanak, hogy a hitét szabadon gyakorolhassa a polgár, alapfeltétel az egyén és a közösség szabadsága” – vélekedik M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész. Úgy véli, ahhoz, hogy átlássuk a történelmi folyamatokat, elengedhetetlen, hogy elmélyüljünk az adott történeti korszakban. Az interjúban arról is beszél, hogy a diákoknak szemléletes példák segítségével érdemes tanítani a történelmet.
– Évtizedek óta kutatja az előző század ötvenes éveinek történelmét, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amiért Széchenyi-díjat is kapott. Hogyan szerezte a kutatáshoz szükséges alapokat?
– Az ELTE-re jártam, 1963-tól az Eötvös József Collegiumnak is hallgatója voltam a diplomaosztásig. Nekem az az öt év, amit az egyetemen és az Eötvös Collegiumban töltöttem, függetlenül attól, hogy akkor az államforma szocializmus volt, áldást jelentett. Vidékiként hátrányban voltam a fővárosiakkal szemben, de az Eötvös-kollégista évek alatt sikerült behoznom a lemaradásomat.
– Ma is ugyanilyen támogató a közeg?
– Amíg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítottam, azt tapasztaltam, minél fiatalabb nemzedékkel találkoztam, annál nehezebben tudtunk szót érteni egymással. Mintha a régebbi diákjaimnak nagyobb lett volna a tudása.
Lehetséges azonban az is, hogy a tudás struktúrája változott meg. Vélhetően van egy belső átalakulása a szakmának.
– Az Eötvös Collegiumban működő Történész Műhelyben zajló tudományos műhelymunkával elégedett?
– A ma folyó munkáról nincs pontos képem. A nyolcvanas években még én is tartottam ott szemináriumot, „Ha kedd, akkor M. Kiss” címmel, ahogy a diákjaim becézték az ismert film után. Hét éven át tartott ez a szeminárium, az óráimon részt vett többek között Őze Sándor, Simon István, N. Pál József, Horváth Zsolt, Pelyach István.
– Találkozik a mai vagy a régi Eötvös-kollégistákkal?
– A régiekkel gyakrabban, a fiatalokkal ritkábban. Nézze, az ember ebből szép lassan kiöregszik, de ez az élettel is jár, hiszen én sem értettem mindig az akkori öregek világát. Játszani a nagyokost, beleszólni olyan folyamatokba, amelyeket az ember nem lát át, nem tartom szerencsésnek.
– Arról csak van véleménye, hogyan lehetne elérni, hogy a fiatalok megszeressék a történettudományt.
– Nem lenne túl jó, ha mindenki történész lenne, képzeljen el egy ilyen országot!
– Persze, értem, nem is erre gondoltam.
– Higgye el, a múltunk pontos megismerése nélkül is meg tud élni a legtöbb ember. A dédanyám egy mezőtárkányi parasztasszony volt, a dédapám pedig kiment Amerikába, mert tönkrement. A másik nagyszülői ágam viszont Frankfurt mellől származik, a dédapám Pécsett élt, és tekerős mozija volt.
Látható, hogy teljesen eltérő sorsokról van szó. Biztos lehet benne: aki meg akar örökölni valamit, az meg is fogja örökölni.
– Másképpen kérdezem. Vegyük az ön kutatási területét: fontosnak tartja, hogy a 20. század második felének kutatási eredményeit a ma generációja jobban megismerje?
– Igen, de a Rákosi-diktatúráról, Recskről, ötvenhatról nem tankönyvszagúan kell tanítani. Ezt én is Recsken értettem meg, ahol az egyik volt fogoly megmutatta, hogyan kötötték gúzsba. Addig is hallottam a gúzsbakötésről, de a helyszínen látni, az más. A tanítványaim arcán fásultságot láttam, amikor ötvenhatról, a kitelepítésekről, a kényszermunkatáborokról kezdtem magyarázni. Aztán azt mondtam az egyiküknek: kérj egy ceruzát, menj oda a falhoz, tedd a tompa részét a homlokodra, a hegyét pedig a falra. Amint egy picit elmozdul a ceruza, a társad, aki melletted áll, derékon legyint. Ez a valóságban úgy történt, hogy egy vasrúddal vágták derékon az illetőt. Ez bevett gyakorlat volt, de ennél sokkal durvábban is bántak a foglyokkal. Rögtön megértették a lényeget.
– Ilyen módszerekkel lehet emberközelbe hozni a történelmet, a fiatalok érdeklődését felkelteni iránta?
– Ha emberszabású módon közelítünk a gyerekek felé, megértik, miről van szó. Csak ne pátoszt zúdítsunk rájuk.
– Fontos kutatási módszer manapság az oral history – az elbeszélt történelem. Ön szerint nem áll fenn a torzulás veszélye? Hiszen az interjúalany a jelenből tekint vissza a múltra, s beépítheti az eltelt időben bekövetkezett változásokat a (saját) múlt(já)ba, illetve az is előfordulhat, hogy időközben nagyobb tudást szerez.
– Lehet ettől tartani, ez tény, ilyenkor kell a történésznek a szakmai rutin, hiszen az interjúalanytól nem várhatjuk el, hogy történész legyen, neki megvan a maga élményvilága, ami a vele később történtek alapján időnként módosul. De ami megtörtént, az nem változik.
Ha valaki 1956-ban ott volt a Corvin közben, akkor ott volt a Corvin közben, és mindegy, hogy ezt a tényt esetleg kiegészíti-e a saját véleményével.
– Kell-e időről időre újraértelmezni a történelmet? Például Szapolyai János mohácsi csatában be (nem) töltött szerepét folyamatosan átértékeli az utókor.
– Nemrég olvastam magam is, hogy Szapolyainak esze ágában sem volt elkésni a mohácsi ütközetről. Ugyanakkor ne feledje, mi mindketten outsiderek vagyunk Szapolyaival kapcsolatban. Elengedhetetlen az elmélyülés egy-egy történeti korszakban.
– Hogyan lehet kiküszöbölni a múltban végbement történelemhamisítások hatásait?
– A krédóm, hogy megismerjem, s ha megismertem, megértsem, s csak aztán mondjak ítéletet, ha tudok. Vegyük a kutatási területemet: megismertem, és így értem is az 1944-től 1956-ig tartó időszakot, ezért pontosan meg tudom ítélni, mi történt. Ugyanakkor a nyolcvanas évekről már kevésbé mernék markánsan állást foglalni, sem az azt követő időszakról. (Már csak azért sem, mert rengeteg dokumentumhoz most még nem férünk hozzá.) Még akkor sem mernék erre vállalkozni, ha a rendszerváltoztatás után magam is politizáltam, igaz 1994-ben már le is váltottak bennünket.
Azt szoktam mondani: mire megszoktam a demokráciát, már meg is buktunk.
– Melyek azok a közkeletű hiedelmek, amelyeket nehéz kiirtani a közgondolkodásból?
– Sok ilyen van, ezért csak egy példát említek, amely szerint ötvenhatot a szovjetek robbantották ki, de úgy, hogy álcából azért legyen néhány szovjet áldozat is – mindezt azért, hogy beavatkozhassanak a magyar politikába. Vagyis ötvenhat egy szovjet provokáció volt annak érdekében, hogy az Ausztriával kötendő békeszerződés után nehogy ki kelljen vonulniuk a szovjet csapatoknak Magyarországról is. Mit mondhat erre egy történész? Visszakérdez. Mi történt 1953-ban Németországban? Utána Csehszlovákiában? Ott azért emelték fel a gyerekcipő árát, hogy kitörjön egy tüntetés? És mi történt a lengyeleknél? Ezek a cselekmények mind megelőzték a magyar forradalmat és szabadságharcot.
– Egyszer úgy fogalmazott, hogy a szabadság, a tulajdon és a hit a legfontosabb értékek az életben. Miért gondolja így?
– Lehet vitatkozni erről, balról és jobbról egyaránt, de az elmúlt évszázadban minden politikai oldalt ugyanaz foglalkoztatott: a föld, a tulajdon kérdése. Miért? Mert ahhoz, hogy a tulajdonviszonyok változzanak, hogy a hitét szabadon gyakorolhassa a polgár, alapfeltétel az egyén és a közösség szabadsága.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>