Lovakon, nyergekben - Magával ragadó film kalandozó elődeinkről

Tudja, hogyan készíthették őseink a honfoglaláskori reflexíjat? Miként olvaszthattak vasércet, és hogyan készíthettek belőle nyílhegyet, szablyát, sisakot? A közelmúltban a Digitális Legendárium YouTube-oldalára felkerült, Lovakon, nyergekben című dokumentumfilmből nemcsak e kérdésekre kaphat választ a néző, hanem sok egyéb érdekes információra is szert tehet. A film nem készülhetett volna el, ha az alkotókat nem segítették volna megszállott tudományos hagyományőrzők, akik az utóbbi tíz évben komoly támaszává váltak a régészeknek, történészeknek. Az alkotókkal beszélgettünk.

A Lovakon, nyergekben film egy jelenete
Jelenet a „Lovakon, nyergekben” című dokumentumfilmből

A Lovakon, nyergekben című, 28 perces dokumentumfilmet mindössze pár hét leforgása alatt 115 ezren látták. Ne gondoljon az olvasó hollywoodi szuperprodukcióra, a film operatőre mégis pazar képekkel illusztrál, a zene adekvát, a képek és a muzsika sem tolakodó (a vizuális világ Hajnal Ödön és csapata nevéhez kötődik). A film – az angol és a leendő orosz verziójával együtt – sem került közvetlenül többe 17 millió forintnál, persze ha nem „szerelemből”, hanem piaci alapon készül, akár a 100 milliót is meghaladhatta volna a költségvetés. A filmkészítésben alacsonynak számító büdzsét is a készítők, néhány tudományos intézet és régészeti cég dobta össze.

Joggal vetődhet fel a kérdés: mi vitte rá a producereket, alkotókat, közreműködőket, hogy egy nettó ráfizetéses filmet forgassanak? Mestellér János tudományos hagyományőrző, a Foedus Orientalis Kulturális Egyesület elnöke a múlt szeretetét, a történelem iránti rajongást említi indokként. Türk Attila, a BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának vezetője és a PPKE Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszékének docense mindezt kiegészíti azzal: bár a tudósok nap mint nap találkoznak számos bornírt elmélettel, valójában saját kutatási eredményeik öröme sarkallta őket arra, hogy megismertessék a nagyközönséggel a legújabb tudományos álláspontokat, régészeti felfedezéseket. Várakozásaikat visszaigazolja az a rengeteg elismerő hozzászólás, amely a film kapcsán olvasható. Bácsatyai Dániel, az BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, történész azt emeli ki, hogy a film megalkotása csapatmunka volt.

Szerinte mindvégig érezni lehetett a lelkesedést, hiszen egy-egy témában a terület legjobb szakemberei foglaltak állást, ami a többi tudós számára is hajtóerőt jelentett.

A régészeti leletek és az íjkészítés

Mitől annyira magával ragadó a film? Attól, hogy nem akar többet, mint amit elérni lehetséges. Ezért (is) hiteles. Az alkotás elkészítésében rengeteget segítettek a tudományos hagyományőrzők, akik az utóbbi évtizedben mind szorosabban működnek együtt a régészekkel és a történészekkel.

A nagy paradigmaváltás 2014-ben következett be, amikor létrejött a Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, a Magyar Tudományos Akadémián pedig rendeztek egy, a korszakot átölelő konferenciát, ahol a tudományos hagyományőrzés eredményei is szakmai elismertséget nyertek. Végképp bebizonyosodott, hogy a hagyományőrzők számos információval képesek segíteni a régészek munkáját, és segítségükkel sokkal pontosabban meg lehet rajzolni a honfoglalókat, mint korábban, hangsúlyozza Türk Attila. Mestellér János úgy látja, az utóbbi öt-hat évben az együttműködésekből nagyon komoly eredmények születtek. Megjegyzi ugyanakkor: senkit nem szeretne megbántani, de a hagyományőrzők közül sem áll mindenki a tudomány talaján, csak egy szűkebb, elitista réteg.

A tudósok és a hagyományőrzők kölcsönösen támaszkodnak egymásra, utóbbiak ma már tudományos kötetekben, folyóiratokban is publikálnak, például a Hadtörténeti Közleményekben, ahol kísérleteikről számolnak be. A folyamatot erősítik az úgynevezett middleman-ek, mint például Sudár Balázs történész, aki mindkét világ részese egyszerre (Sudár muzsikus is, a dokumentumfilm zenéje neki köszönhető).

Kép
Lovakon, nyergekben készítők
Fotó: Velkei Tamás

Türk Attila, Bácsatyai Dániel és Mestellér János

A film tehát sokak áldozatos, alázatos, kitartó munkájának gyümölcse. Mestellér János rávilágít: a Lovakon, nyergekben felvétele során számos felszereléssel, lovakkal, szaktudással járultak hozzá a film elkészültéhez, aminek értéke felbecsülhetetlen.

Egy-egy hagyományőrző többéves munkával járul hozzá önmaga fejlesztéséhez; csak a Magyar Történelmi Íjász Társaság több mint tíz évet töltött azzal, hogy kikísérletezze, miként lehet egy honfoglaláskori íjat összerakni.

Mert, ahogy ezt hamarosan látni fogjuk, a feladat korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk.

A film egyik meghatározó része a reflexíj készítésének folyamatát bemutató jelenetsor. Bepillanthatunk a történelmi színfalak mögé: egyszerre ugrunk vissza az időben és kapunk képet arról, milyen fontos a tudományos hagyományőrzők tevékenysége. Az íj elkészítéséhez kizárólag olyan anyagokat, eszközöket, módszereket alkalmaznak, amelyeket kalandozó eleink is használhattak. Persze ilyenkor felvetődhet a kérdés: a fa, az ín, a kender – ellentétben a fémekkel – nem maradnak fenn, miként lehet bizonyítani a technikákat vagy az alkalmazott anyagokat?

Itt kapnak szerepet az analógiák, mondja Mestellér János, akadnak ugyanis olyan lelőhelyek, ahol találtak épen ránk maradt komplett íjat. Türk Attila elárulja: a Kaukázus előterében rábukkantak olyan sziklába vájt kamrasírokra, ahol gyakran nem került föld közvetlenül az eltemetettekre, és a speciális mikroklímának köszönhetően a szerves anyagból készült egykori tárgyak konzerválódtak.

„A Magyarország területén feltárt korabeli sírokban is találtunk csontlemezeket, amelyeket az íjak készítéséhez használtak, azaz minimális információval rendelkeztünk, amit össze tudtunk vetni a külföldi példákkal. A régészek korábban is pontosan dokumentálták ezeket az ásatásokon, amikor azonban az általuk biztosított paraméterekkel a hagyományőrzők megpróbálták kísérletként megépíteni a fegyvert, kiderült, hogy az íj úgy nem működik” – magyarázza Türk Attila.

Kép
Lovakon, nyergekben film
Forrás: Lovakon, nyergekben

Az is kiderült, hogy a sírok egy részébe eleve rongálva helyezték el az egykori íjakat. Ezt követően, e tényt figyelembe véve, de gyakorlati megközelítéssel vágtak bele a hagyományőrzők a honfoglaláskori íjak lehetséges rekonstrukciójába, amit utóbb a régészet oldaláról ellenőriztek.

Vagyis az elmélet nem minden, a gyakorlat pontosíthatja az elméletet is, és fordítva: ma már a régészek többsége is belátja, gyümölcsöző, ha olyan ember mond szakvéleményt íjrekonstrukciókról, aki maga is készít és használ íjat.

Az apró részletek is rendkívül fontosak

Hasonlóan az íjakhoz, a film a tegezkészítéssel kapcsolatban is számos tévképzetet oszlathat el. Kiderül ugyanis, hogy a tegezek alakja, űrtartalma teljesen más, mint ami a köztudatban – talán az alkalmazott nyílzáporhoz köthetően – él. A nyilakból mindössze 14-16-ot tudtak tárolni az íjászok, és nem heggyel lefelé, hanem épp ellenkezőleg. Utóbbi gyorsabb lövésismétlést tett lehetővé.

Bácsatyai Dániel hozzá is teszi: a 10. századi magyarok ritkán bocsátkoztak nyílt ütközetbe. Pár évszázaddal később erre találhatunk analógiát: amikor egy másik sztyeppi nép, a mongolok elindultak Európa felé, a harcosok három tegezzel keltek útra, ami nem túl sok, vagyis a kalandozó magyarok is nagyon beoszthatták a nyilaikat. Ezért nyilvánvalóan összehangoltan lőtték ki azokat, amelyeket elrettentő akciókkal egészíthettek ki: néhány jól irányzott gyújtónyílvessző is nagy pusztítást tudott véghezvinni egy falakkal körbevett városban, vagy akár egy faluban.

A filmben elhangzik, hogy azt az íjtegeztípust, amelyet a magyarok használtak, az avarok még nem ismerték. Van azonban olyan terület is, amely kapcsolatot mutat, hiszen a vasérc olvasztását és a vasművességet jobbára az avaroktól tanulták eleink (Gallina Zsolt régész, a film egyik alkotójának kutatási terülte a Kárpát-medence kora középkori vaskohászata).

A Lovakon, nyergekben talán legszebb képsorai azok, amelyeken a vasércből kapott vasbucát feldolgozzák.

A vaskohászatban nagyon szűkös lelet- és információmennyiség áll a szakemberek rendelkezésére, amelyek életre keltéséhez nyilvánvalóan olykor mérnöki, vagyis ismét csak gyakorlati ismeretek szükségesek. A munka csak interdiszciplináris összefogás mentén haladhat előre. A vasércből születő vas gyakorlatának kísérletei Thiele Ádám gépészmérnök nevéhez köthetők (ő magát egyébként tréfásan bucavasgyúróként aposztrofálja).

Az a hagyományőrző, aki részterületekkel foglalkozik, a régész számára olykor semmitmondó részleteket is képes megtölteni tartalommal. Mire használhattak egy tárgyat, hogyan lehet értelmezni egy részletet nagyobb kontextusba helyezve. Lándzsából például elenyésző mennyiséget találtak, míg sisakból csupán egy lelet került elő, és az sem sírból, noha a leírásokból tudott, hogy mindkettő a harcosok felszerelésének részét képezte.

A leletszegénység utalhat a temetkezési szokások változására, említi meg Türk Attila, aki szerint a film a régészettudomány felé is egyfajta paradigmaváltást szorgalmaz, ami nagyjából úgy foglalható össze: a talajtani adottságok és a temetkezési szokások szűrői ismeretében nem szorítkozhatunk csupán a töredékes leletek nyújtotta információkra az egykori valóság megrajzolásánál.

Ez esetben létezik olyan elmélet, amely szerint a kopját a sír jelölésére használhatták (innen eredhet a kopjafa szavunk). „Sok mindent nem tudunk, soha nem is fogjuk megtudni, mert nincs rá lehetőség. Ahhoz kell az erő, hogy ezt kimondjuk” – szögezi le Türk Attila. Elképzelhető az is, hogy azért nem került lándzsa a sírokba, mert egyszerűen nem fért a sírgödörbe, ahogy az is – ami a filmben elhangzik –, hogy a hivatásos harcosok nem a saját, hanem a vezető tulajdonát képező fegyverekkel, felszerelésekkel harcoltak.

Lovakon, nyergekben film plakát
Forrás: Lovakon, nyergekben

Bátor felelősség feltételes módban fogalmazni

A film hitelességét az is erősíti, hogy tartózkodik a legendák tudományos tényként való tálalásától, helyette a narráció úgy fogalmaz, hogy „középkori krónikákban lejegyzett hagyomány szerint”, vagy „az énekmondók azt mesélték”, máshol „feltehetőleg így járhattak el”, vagy „a közhiedelemmel ellentétben”. Ez az önmérséklet és tudományos retorika a film egyik nagy erénye, ami Sudár Balázs történészt dicséri. 

„Ez egy forráshiányos korszak. Mi, magyarok, történészek nagyon szeretünk nagy ívű elméleteket alkotni, ami nem baj, csak minden esetben hozzá kell tenni, hogy ez egy teória, ami adott esetben meg is dőlhet.”

„Sudár Balázs nagyon mértéktartóan fogalmazott, amikor a narrációt megalkotta” – vélekedik Bácsatyai Dániel.

Az alkotás végén fölsorolják a filmben szereplő tárgyak pontos lelőhelyeit, hogy a forrásbázis mindenki számára világos legyen. A visszakereshetőség, az ellenőrzés révén biztos lábakon állnak a film megállapításai. A hitelességi hozzáállás a szakmának is jó, ami remélhetőleg megtisztulást hoz magával, vélik beszélgetőpartnereim, amivel elejét lehetne venni a tudománytalan gondolatok elterjedésének, meggyökerezésének. A számtalan felvetődő kérdés és vita pedig kitárja a kaput a továbblépés, a meghaladás felé, amit maguk az alkotók is nagyon várnak.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti