Felfedezték a Szentföld leghatalmasabb keresztes falképciklusát – A magyar régészek legalább olyan jók, mint nyugati kollégáik

Mióta foglalkozik a lovagvárak kutatásával?

Világéletemben a középkor, annak is a 12-13. századi része érdekelt, főleg a várak. Ennek egyik eredője, hogy amikor Miskolcon éltünk, szüleimmel gyakran sétáltunk el a diósgyőri várhoz. Ha összeadom a várakat és a 12-13. századot, hamar megvan a végeredmény: születő gótika, lovagi kultúra, keresztes hadjáratok. Felnőve arra is rájöttem, hol manifesztálódott mindez egyben a leginkább: a Közel-Keleten.

Mi érdekelte a legjobban ebben az ott kialakult vegyes, európai-levantei kultúrában?

Leginkább az, hogyan teltek a nagyjából negyedmilliós európai kolónia mindennapjai. A négy keresztes államban majdnem kétszáz éven át éltek az öreg kontinensről kivándorolt katonák és civilek, családtagok.

Ha már a számoknál tartunk: mekkora volt a helyi népesség aránya az európaiakhoz képest?

Körülbelül a tízszeresére becsülik.

Adódik a kérdés, hogyan fértek meg egymás mellett a különböző kultúrák a –történelemkönyvek szerint – állandóan háborúkkal terhelt évszázadok során?

Először is: az Antiochiai Hercegségben és a Tripoliszi Grófságban többségében keresztények éltek, akkoriban még az iszlamizáció messze nem volt előrehaladott arrafelé, de sok más területen is lassan haladt. Amikor Szaladin (1137-1193) megszerezte Egyiptomot 1171-ben, az egykori fáraók országában a lakosság körülbelül hetven százaléka még szintén keresztény volt. Persze, a térségben már megjelent az iszlám, különösen Palesztinában, Akkó vidékén volt erős, de a szent helyeken, Betlehem, Názáret, Jeruzsálem környékén a keresztények éltek többségben, ahogy a mai Libanon északi részén vagy a szíriai tengerparti területeken is. Mellettük északon főleg a síita felekezethez tartozó népeket találhatunk, akiket a szunnita muszlimok gyakran üldöztek.

Mindent összevetve a keresztények és a nem keresztények remekül megértették egymást.

A hadjáratok, háborúk dacára is?

Ahogy Foucher de Chartres, a keresztes hadjáratok egyik első krónikása lejegyzete, „lassan elfelejtjük, honnan érkeztünk”, vagyis az európaiak gyorsan asszimilálódtak. Azt látni kell, hogy a saját korunk és ideológiánk által befolyásolt, teljesen téves nézőpontból nem lehet vizsgálni azt a korszakot. Ki tud ma már arab krónikákat elolvasni? Egyáltalán ki akar, amikor annyi szakkönyv és dokumentumfilm jelent meg a témában? A legtöbben úgy vélik, ezek az – európaiak által írt – mai szakirodalmak nem tévednek, ezért a ma generációja ritkán tanulmányozza a korabeli latin és arab forrásokat. Gyorsan szűkül az a látótér, amit a nyugati tudományos világ befogott korábban.

Kép

Major Balázs ásatás közben – Fotó: Major Balázs

Az ön által említett források más képet festenének le a szakirodalmakban megjelentekhez képest?

Rendkívül fontos, hogy minden forrással tisztában legyünk, hiszen így világosan kiderül: a keresztes hadjáratokat nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal kaszabolták egymást az ott élő népek, hanem olykor húsz-negyven év is eltelt egy-egy területen úgy, hogy bárminemű katonai mozgás történt volna. Ellentétben Európa legtöbb részével. Visszatérve az eredeti kérdésére: kíváncsi voltam, hogyan éltek egymással a különböző keresztény és muszlim felekezetek, hiszen akkoriban (és csöndben megjegyzem, a térségben jobbára még ma is) kizárólag a vallás számított. Az arab források arra is rámutatnak, milyen békességben éltek együtt a különböző vallású európai és arab népek.

Említene egy példát?

Ibn Dzsubair, egy andalúziai muszlim hivatalnok, aki rettegett az utazástól, egy alkalommal – hite ellenére – a pohár fenekére nézett. Szégyenében úgy érezte, hogy csak egy mekkai zarándoklattal tudja jóvátenni a hibáját. A 12. században Andalúziából hogyan jutott el Mekkába? Hajóval. A Földközi-tengert akkoriban a velencei és genovai gályák uralták, tehát ha valaki olcsón és biztonságosan akart utazni, velük ment Alexandriába, onnan előbb szárazföldön, majd a Vörös-tengeren átkelve Mekkába. Azaz: a Mekkába tartó muszlim zarándok az egyik muszlim kikötőből a másikba keresztény hajóval jutott el. De ez csak a kezdet. Bár nem szeretett utazni, ha már Mekkában járt, úgy döntött, meglátogatja a környező nevezetességeket. Elment Bagdadba, Damaszkuszba, majd onnan vissza Európába. Az út során találkozott Szaladin seregével, amely épp északról tért vissza Jeruzsálem felé európai foglyokkal, rablott kincsekkel.

Kissé tartott a további utazástól, hiszen kifosztott keresztény területeken kellett áthaladnia, ám legnagyobb meglepetésére senki nem vegzálta.

Ugyancsak az előbb említett arab utazó írja: amikor megszállt egy szunnita faluban, arról értesült a helyiektől, hogy békében élnek a keresztes uralom alatt, nincs gondjuk az európaiakkal. Még azt is megtudta, hogy az idegenek kevesebb adót szednek be, mint a muszlimok. Igazságosnak és jónak írják le az ottani keresztény uralkodókat. Egy másik adalék: a nagy európai, jórészt itáliai vállalkozások a hadjáratok teljes ideje alatt fenntartottak lerakatokat Aleppóban, sőt, még a kicsiny San Gimignano városa is ide sorolandó, amely monopolizálta a sáfránykereskedelmet Európában. A keresztesek kiűzése után a genovaiaknak még nagyjából 150 évig volt kolóniájuk Latakia városában, és vígan kereskedtek.

Mi motiválta kutatásai során?

A konkrét, megfogható dolgokat szeretem, nem kenyerem, hogy öt könyvből írjak egy hatodikat. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem olvasom el, nem vagyok tisztában a szakirodalommal, csupán azt szeretném kiemelni, hogy fontosnak tartom a saját terepi kutatást. Érdekelt, hogyan éltek egykor az emberek, miként teltek a hétköznapjaik, mindennek milyen emlékei maradtak ránk, hol állnak még hidak, várak, lakótornyok. Különösen az mozgatott, hogyan éltek vidéken az emberek. Még egyetemista koromban kezdtem felkutatni az emlékeket Szíriában, amelyek között nem csupán középkoriak voltak, hanem római és bizánci örökség is. Sajnos olyan ütemben pusztulnak a műemlékek a térségben, hogy számos maradvány már csak a fényképeimen látható.

Ha több mint ezer éven át fennmaradtak ezek az építmények, miért a 21. században tűnnek el?

Egyrészt a háborúban sok műemlék elpusztult, a legtöbb embernek kisebb dolga is nagyobb (volt) annál, mi lesz a műemlékekkel, amikor a háborúban elveszítette a családtagját vagy az otthonát. Békeidőben utat tör magának az infrastrukturális fejlődés.

Magyarországon egy térdig érő várfalnak is nagyon tudunk örülni, hiszen legkésőbb az oszmán korban a legtöbb középkori emlékünk elpusztult, ebben a régióban azonban hétköznapinak számítanak az akár tetőmagasságig megmaradt ókori emlékek is.

Ott, ahol több hektáron elterülő, tízszintes várak vannak, egy beruházót ritkán érdekel, hogy egy lakótoronnyal több vagy kevesebb marad az országban, s ott, ahol minden négyzetcentiméternyi termőföldnek nagy értéke van. A huszonnegyedik óra után vagyunk.

A magyar kutatások, amelyeknek ön a vezetője, Margat és Crac des Chevaliers váraiban zajlanak. Miért jelentősek ezek a keresztes várak?

A 13. századra lanyhult az érdeklődés a Szentföld iránt az európai udvarokban, a hadászat viszont rengeteget fejlődött, ezért szükség volt a várak megerősítésére. A keresztesek a hiányzó emberanyagot a védművek fejlesztésével igyekeztek pótolni. Ez az említett nagy várak építésének a kora, ezekhez hasonló összetett védelmi rendszerek akkoriban nem épültek Európában. A két említett vár akkora, hogy még évtizedekig munkát ad a kutatóknak.

Kép

Crac des Chevaliers vára – Fotó: Major Balázs

Melyek a kutatóprogramok legfőbb eredményei?

A legnagyobb jelentőségüket abban látom, hogy tizenöt éve a magyar szakemberek dolgozhatnak a világ egyik leghíresebb műemlékének a feltárásán. Még Magyarországon sem lenne könnyű ennyi ideig fenntartani egy ásatási programot, nemhogy külföldön. Ráadásul a munka nyomán felépült egy egyetemi képzés is. A szíriai sikerek hatására elindítottuk a Pázmányon a régészképzést, így hasznosulhat az a szakmai tudás, kapcsolatrendszer, amit az évek során Szíriában felhalmoztunk. A korábbi dékánunk kifejezett kérése volt, hogy ezt a tudást építsük be az egyetem oktatásába. Az intézet elindult, négy tanszékkel működik. A hallgatóink fele külföldi, leginkább Szíriából fogadunk diákokat a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogram keretében. Őket aztán később reményeink szerint visszafoglalkoztatják saját országuk műemlékeinek védelmében és az oktatásban.

A helyszínen milyen sikereket értek el a magyar régészek?

Teljesen feltérképeztük Margatot, amelynek csak a johannita belső vára egy hektáron terült el, a vele egy védelmi gyűrűben épült település öthektáros területen fekszik, és a vár alatt azonosítottunk egy külső várost házakkal, templomokkal és temetővel, ami további tíz hektár.

A legnagyobb eredmény, hogy kiderítettük, mi volt a funkciója a vár szinte összes helyiségének. Ez még egy kisebb méretű magyar végvár esetében sem egyszerű, nem még egy ekkora területű erődrendszerben.

Feltártuk a vár vízgazdálkodási rendszerét is; mindezek tekintetében ez a Közel-Kelet egyetlen ilyen vára.

Ez utóbbi eredmény miért különösen fontos?

A Közel-Keleten járunk egy vulkáni kúpra épült erődben. Hiába ásnánk, nem találnánk vizet. A teljes várat, a katonákat, a polgári lakosságot, az állatokat, a fürdőket összegyűjtött és tisztított téli esővízzel látták el egy teljes éven át.

Fürdőket említett. A közvélekedés szerint a „sötét” középkorban az emberek ritkán tisztálkodtak.

Margatban négy keresztes fürdőt is feltártunk. A várhegyet telefúrták ciszternákkal, ahová a lapos tetőkről lefolyó esővizet egy bonyolult gyűjtőrendszer vezette el. Ráadásul ezt a rendszert ma újra lehet hasznosítani, nyolcszáz év elteltével. A mai világban mi értékesebb a víznél a Közel-Keleten? Amikor azzal bíztak meg bennünket, hogy oldjuk meg, miként lehet a turistáknak kialakított mosdók szennyvízének kivezetését megoldani, megtaláltuk a régi csatornákat, amelyeket kitisztítva újra tudtunk hasznosítani modern csövek lefektetésével. Az eredmények közé sorolom a már említett tízhektárnyi külső város felfedezését is, ahol egy komplett fürdőház is állt. 

Az írásos emlékek sem említették?

Sajnos a mégoly hatalmas keresztes várakról is alig van forrás, az a néhány mondat, ami Margatról szól, nem ír a külső városról. A hegyoldal felmérése közben fedeztük fel, hogy embercsontok lógnak ki a bokrokkal benőtt partfalból. Tovább szemlélődve keresztes kerámiatöredékekre bukkantunk, majd egy tripoliszi ezüst dénárt és freskótöredéket találtunk. Minden arra utalt, hogy itt egy temetőkápolna állt, úgyhogy a következő évi ásatási programban ez kiemelt helyen szerepelt. Megtaláltunk egy teljes kereszteskori temetőt, a kápolna és tizenkét lakóház maradványát.  Egy másik nyáron egy fehér boltozatcsúcsra lettem figyelmes, ami szintén a bozótból kandikált ki pár száz méterrel odébb. Itt egy kéthajós templomot sikerült azonosítani, és igényes falképek maradványait tártuk fel.

Akadt olyan felfedezés, amit „világraszóló” sikerként értékelt?

Az eddigieket mind, de ami a New York Times-ban is megjelent, az egy hatalmas freskó, amit a margati vár templomában tártak fel a restaurátoraink. Korábban is kutatták a templomfalat, de az amerikai-brit szakértők 1980-ban arra jutottak, hogy a geometrikus vonalak, amelyeket felfedeztek, csak egy aláfestés részei lehettek. Erről született egy tanulmány is, amely azt taglalta, hogy Szaladin megjelenése miatt maradhatott félbe a munka a középkorban. Nos, nem maradt félbe.

Kivittünk magyar szakértőket, akik már az első nyáron hatalmas freskókat találtak, az apszisban pedig azt is felfedezték, hogy több rétegben találhatók egymáson falfestések. Így fedeztük fel a Szentföld leghatalmasabb keresztes falképciklusát, amelynek a legnagyobb részlete a poklot ábrázolja, három regiszterben.

Előkerült még egy nagyon komoly fegyverlelet is, amit valószínűleg az 1285-ös ostrom után hordtak össze a muszlimok. Mindez bizonyítja: a magyar szakemberek tudnak olyan eredményeket elérni, mint a nyugati kollégáik.