„Gyakran az is elég, ha valaki hisz az emberben” – Lévay Petra paralimpikon mások álmait is segít megvalósítani

Nemrégiben, a nyár közepén egy kaliforniai paratriatlon-világkupán képviselted hazánkat. Milyen volt ez a verseny számodra, hogy élted meg?

A felkészülésemről annyit: nem sokan tudták, de 2017 óta egy sportsérüléssel (sarkantyúval) küzdöttem, ami először az egyik lábamon, majd mindkettőn előjött. A 2021-es tokiói paralimpia után szerettem volna rendbe tetetni, mert már olyan fájdalmaim voltak, hogy befolyásolták az életminőségemet – nemcsak a sport, a mindennapok terén is. Mindkét lábamat megműtötték, de sajnos a beavatkozás az egyiken nem sikerült jól. Innentől kálvária kezdődött, teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha újra futni fogok. Rengeteg orvost és kifejezetten erre a sérülésre specializálódott szakembert felkerestem, de csak idén januárban kezdett javulni a helyzet. Közben eltelt egy év, ami alatt azért szerencsére az úszást, a kerékpározást és az ehhez kapcsolódó edzéseket végezni tudtam. A triatlon viszont háromágú sport, így a futással is muszáj volt haladni. 

Elkezdtem kocogni, egy perc futás, egy perc séta váltogatásával indultam: szinte újra kellett tanulnom járni, futni. 

Lassan, fokozatosan javult a helyzet, noha azt gondolom, a bal lábam már sosem lesz fájdalommentes. Próbálok pozitívan hozzáállni a helyzethez, és úgy tekinteni rá, hogy kis lépésekben, de haladok, és mindig csak a következő lépésre koncentrálok a fejlődésben.

Hogy lett ebből sikeres versenyzés a tengerentúli világkupán?

Miután a kocogás már elég jól ment, elindultam májusban a tiszaújvárosi országos bajnokságon, ahol ígéretes eredményt értem el. Ezt olyan pályán teljesítettem, amit már nagyon jól ismerek, 2014 óta – a műtétem évét leszámítva – minden évben versenyzek rajta, itt volt az első triatlonversenyem is. Épp ezért ez nagyon jó mérce volt olyan értelemben, hogy megmutatta, hol tartok, milyen állapotban vagyok. A megmérettetés viszonylag jól sikerült. A következő állomás pedig már Long Beach volt nyáron, Los Angeles mellett az Egyesült Államokban. Hatalmas motivációt jelentett, egyrészt, hogy továbbfejlesszem magam, másfelől még sosem jártam a világnak azon a részén. Arról nem is szólva, hogy nagy boldogság volt ismét nemzetközi versenyen képviselni csapatomat, a Ferencvárost és a hazámat. A tiszaújvárosinál nehezebb pálya várt rám, de a versenyen még így is egy perccel jobb időt sikerült futnom.

Nem vagyok a panaszkodás híve, ezért sem nagyon kommunikáltam arról, milyen mély bugyrokat jártam meg a világkupa előtt a sérülésemmel. Az emberek nem is nagyon tudtak erről, valószínűleg azt feltételezték, hogy visszavonultam. Nem is sejtették, milyen nagy dolog volt számomra, hogy ezüstérmet nyertem.

Azzal sem biztos, hogy mindenki tisztában van, hogyan jött az életedbe a sport...

Végtaghiánnyal születtem, de a szüleim szerették volna, hogy emellett egészséges testtel és lélekkel nőjek fel. Keresték a lehetőségeket, amik a segítségemre lehetnek, így találtak rá a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványra, ahol nagy hangsúlyt fektettek az úszásoktatásra. 

Az Alapítványnak volt egy csodálatos úszásoktatója, Málnai István, aki rengeteg gyereket tanított úszni és nevelt egészséges életmódra, valamint a versenysport, a paralimpia iránti szeretetre és tiszteletre. 

(Egykori tanítványai között mások mellett Illés Fanni is szerepel – a szerk.) Már pici koromtól fogva az volt a vágyam, hogy kijussak egy paralimpiára. Így kezdtem el úszni, ötévesen volt az első versenyem. Nagyon megszerettem a sport légkörét és világát, a szorgalmas és tevékeny embereket. 19 éves koromig úsztam, a legnagyobb sikerem két világbajnoki 11. hely volt és egy világcsúcs 200 méter mellúszásban. Ezt követően kimaradt jó pár év, majd 2014 januárjában szinte egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést, hogy újra sportolni szeretnék. Ekkor kezdtem triatlonozni. 

Miért hagytad abba ennyi év után az úszást?

Egyfelől 19 évesen, egyetemistaként már túl sok volt a versenysporttal járó kötöttség, és talán túl korán is kezdtem. Sok élsportolónál megfigyelhető ez a fajta kiégés a középiskola befejezése táján. Bár tettem még egy kísérletet, itt, a fővárosban nem sikerült megtalálnom a számomra megfelelő, támogató közeget. Egy kisvárosból, Gyöngyösről jöttem, ahol a csapattársaim a barátaim is voltak, az uszoda pedig tíz percre volt. Ehhez képest számomra rideg és távolságtartó közegbe kerültem, ami nem tartott ott. 

De olyan ember sem akadt akkor a környezetemben, aki azt mondta volna, hogy érdemes folytatnom. 

Ez utólag nagy rendszerhibának látom, őszintén remélem, hogy ma már nem esik meg hasonló. Személy szerint nagyon igyekszem, hogy fiatal tehetségek – akár paralimpikonok, akár olimpikonok – a támogató közeg hiánya miatt ne kallódjanak el. Gyakran az is elég, ha valaki hisz az emberben. Az Alapítványnál próbálom ezt megadni a gyerekeknek, ami persze nem azt jelenti, hogy érdemtelenül szórom az elismerést, de akiben tényleg hiszek, azt nagyon tudom támogatni. Nekem végül elég volt magamban hinnem a visszatérésem idején, és a nagy álmomat is beteljesítettem: kijutottam a tokiói paralimpiára.

Kép

Petra a tókiói paralimpián – Forrás: Lévay Petra

Merre tovább, mi a következő célod?

A júliusi világkupa után pihentem egy kicsit, könnyebb edzéseim voltak. Úgy vagyok vele, hogy bár nagyon élveztem a versenyt, és nagyon jól is sikerült, semmit nem szeretnék elkiabálni, épp a lábsérülésem okán. A fejemben vannak tervek, de megtanultam, hogy óvatosan fogalmazzak meg célokat és elvárásokat magammal szemben.

Tapasztalataid szerint milyen a parasportolók, a végtaghiánnyal élő emberek társadalmi elfogadottsága?

Szélsőséges magasságokat és mélységeket élünk meg az Alapítvány háza táján: a teljes elfogadottságtól az ötven évvel ezelőtti elutasító szemléletig mindent tapasztalunk. Mostanában sajnos egyre többször találkozom azzal, hogy érintett gyerekek olyan „pofonokat” kapnak az oktatási intézményektől, amiket nagyon nehéz kiheverniük. Akár minimális végtaghiány esetén is egy-egy szakmára teljesen alkalmatlannak nyilvánítják őket. Persze valahol érthető, hogy mindenki igyekszik „levédeni” magát, nehogy a megfelelő körültekintés hiánya miatt esetleg valami baj legyen. Azt is tudjuk, értjük, hogy általánosságban forráshiánnyal küzdenek az oktatási intézmények: nincs kapacitás egy-egy helyzet körültekintő vizsgálatára, jóval egyszerűbb nemet mondani. Viszont azt is látni kellene, hogy egészséges, értékes emberektől veszik el a lehetőséget egy-egy szakmában, ráadásul úgy, hogy adott esetben visszafordíthatatlan károkat okoznak fiatal emberek önbecsülésében. Nekünk ilyen helyzetek után hatalmas munka visszahozni őket abba az állapotba, hogy újra képesek legyenek hinni magukban. Ezzel be is szűkítik azon szakmák körét, amikben végtaghiányos emberekkel lehet találkozni, ez pedig gördíti magával a következményeket. 

Ha például sehol nem lehet végtaghiányos óvodapedagógust látni, akkor egy kisgyerek miért hinné el, hogy egy végtaghiányos ember is képes bármire?

Márpedig, ha fizikailag képes rá, akkor miért ne láthatná el például ezeket a feladatokat? A technológia fejlődésével viszont egyre több mindenre van és lesz is lehetőségünk: az alsó végtaghiánnyal élők számára egyre jobb protézisek léteznek. Ilyen értelemben bizakodó vagyok. Külföldön a végtaghiányt már – tükörfordítással élve – „eltérő végtagokkal rendelkező” megnevezéssel illetik, ami már nagyon más szemléletet tükröz. Ha így nézzük, ez igen pozitív üzenet lehet a jövőre nézve.

Bár az Alapítványnak nincs túl sok forrása, amennyire csak tudunk, igyekszünk láthatók lenni: ha alkalmunk és lehetőségünk van rá, iskolákba járunk, kampányokat szervezünk, így például a „Segíts kézzel-lábbal” nevet viselő adománygyűjtő kampányt. Ezt a virtuális kampányt még a pandémia idején, 2020-ban találtuk ki, azóta évente kétszer lehet csatlakozni a jótékonysági futáshoz. A közelgő eseményünk időpontja már meg is van: október 6. és 20. között fogjuk rendezni. Érdemes követni a weboldalunkat, hamarosan elkészül az aktuális felület is: https://vegtaghiany.hu/ .