„Csoda hely ez a Léleköntő!” – Az önkéntesek gazdagodnak lélekben, miközben autizmusban érintett gyerekeknek és családoknak segítenek
Vető Anna szakmája egyben a hivatása is. Gyógypedagógus, autizmussal élő gyerekeket fejleszt, illetve még inkább az ilyen gyermekeket nevelő családokat támogatja a Nem Adom Fel Alapítvány Léleköntő programjával. Önkénteseket keresnek, hogy minden család mellé segítőt tudjanak biztosítani. Ahogy mesél a munkájáról, a közösségi csapatmunkáról és az útról, ahogy ide eljutott, sugárzik az arca. Mesél, én hallgatom, és azt érzem, hogy valami csoda hely ez a Léleköntő.
Jó harminc éve vagyok gyógypedagógus. Eleinte értelmileg akadályozottaknak tanítottam zenét, és velük hoztunk létre zenekart. Aztán három gyermekünk született gyors egymásutánban. A családunkra, majd egész további életünkre kiható fordulat akkor érkezett el, amikor a legkisebbnél kimondták a diagnózist: autista.
Amikor a gyógypedagógiára jártam, minden érdekelt, speciális szakként hallgattam előadásokat az autizmusról is, de azt éreztem, hogy ez nagyon összetett és nehéz. Erre pár év múlva megkaptam „ajándékba”. Persze, akkor nem ajándékként éltem meg, de előbb-utóbb minden át tud lényegülni az életünkben – igaz, nem azonnal és nem a saját erőnkből. Sokat változtam általa.
„Mindent nem lehet!”
Nekem elég erős teljesítménykényszerem van, és a fiammal kapcsolatosan ez nagyon bekapcsolt bennem. A fiam gyógypedagógusa kérdezte egyszer, hogy mit akarok megtenni ezért a gyerekért, és én rögtön rávágtam, hogy „Mindent!” „Mindent nem lehet!” – mondta erre ő. Nem akartam elhinni neki, bújtam a netet, a külföldi módszereket. Még három kicsi gyerekkel voltam otthon – 3 és fél volt a legnagyobb, amikor a kicsi született –, így alapból nem volt egyszerű megoldani, hogy mindegyikre jusson elég figyelem. Szakmailag is kihívás volt, de az ösztöneimre bíztam magam. Rájöttem, hogy az énekelt kommunikációt érti: vagyis, ha a villamoshoz szeretnék menni, és azt elénekelem, akkor érti. Így zenélni kezdtem vele, de másképpen, mint korábban.
Miközben a saját fiamra próbáltam hangolódni, több autizmussal élő gyereket nevelő szülő megkeresett, hogy a zenélés érdekelné őket. Véletlen? Nem hiszem!
Fokozatosan alakult a módszer – a zenélés már nem mint cél volt fontos, hanem mint eszköz a szociális készségek fejlesztésére. Legnagyobb tanítómesterem, a fiam révén valami csoda történt. Később kimentem Angliába is, hogy továbbképezzem magam. Így az évek során mindig alakult és fejlődött a program. A Jóisten vezetett az úton: segített, ha helyszínt vagy támogató alapítványt vagy segítő önkénteseket kellett keresnem. A magam bőrén megtanultam, hogy a gyerek mellett az egész családot hogyan lehet segíteni. Illetve azt is, hogy minél korábban kiderül a diagnózis, annál többet lehet tenni. Ez a helyzet nemcsak a gyerekre, hanem az egész családra kiható folyamat. Fontos már a korai időszakban támogatni a szülőket, hogy tudják, milyen úton-módon közelíthetnek a helyzethez, a gyerekükhöz, azon túl, hogy az ismeretek birtokában kompetensebbnek is érzik magukat. Én is helyemre kerültem abból a sokkból, amit a diagnózissal szembesülés okozott.
„Önkéntesek nélkül nem megy!”
A Nem Adom Fel Alapítványnál vagyunk már tíz éve. Az akkori kollégákkal elmentünk Németországba egy tanulmányútra, hogy lássunk és tanuljunk minél korábbi fejlesztési és szűrési lehetőségeket. Mert esetleg lassabban lesz meg a diagnózis, de a szülőknek van egy belső érzékük, ami jelez, hogy valami nem oké. Olyankor lehet a legtöbbet felfogni a szülők lendületéből, és a családokat egyben segíteni. Olyankor még nem fáradtak ki.
Ahhoz, hogy ezt aktívan és ingyenesen elérhetővé tegyük a családok számára, önkénteseket kell bevonnunk, illetve a szülőket is képezni kell. Nyilván nem gyógypedagógussá!
Hanem abban kell őt segíteni, hogy eszközöket kapjon ahhoz, miként kapcsolódjon az autizmussal élő gyerekéhez.
Ne csak kudarcként élje meg, hogy ezt se tudja a gyerekem, meg azt se – akaratlanul is a szomszéd gyerekéhez hasonlítgatva őt. Háromhavonta a szülővel közösen jelöljük ki a pici célokat, például, ha dolgozni szeretnénk az érzelem megélése szintjén, akkor a Bogyó és Babóca mesét nézegetve álljanak meg annál, hogy miként áll Bogyó szája egy-egy érzésnél, és próbálják meg ahhoz alakítani egy tükör előtt a saját szájukat. Ezekben is sokat tudnak az önkéntesek segíteni, akik jelen lehetnek akár a családok otthonában, akár az egyhetes táborainkban. Hoztam is néhány visszajelzést korábbi önkénteseinktől:
„Jólesett segíteni, egyszemélyes figyelemmel megajándékozni a rám bízott gyermeket. Emellett a közösség erejét tapasztaltam meg. Mint segítő megélhettem, hogy mögöttem is állt egy segítő, maga a szakmai csapat.”
„A lelkesítő és szeretetteljes védőháló az, amely engem is megtartott. Ajándék volt találkozni azzal a bizalommal, hogy egy Kis Lélek pár napig a közelemben fejlődhetett, pihenhetett önfeledten, és közben én magam is töltekeztem.”
„A táborba félve és kicsit aggódva érkeztem, mert 17 éves gimnazistaként nem mondhattam magam tapasztaltnak az autizmus terén. Azonban amint megérkeztek a gyerekek, minden aggodalmam és félelmem egy szempillantás alatt elszállt. Ez a közösség számomra olyan volt, mint egy szivárvány: a gyerekek teljesen eltérőek, mindenki más és más egyéniség, akárcsak a szivárvány színei, nincs két egyforma gyerkőc. A gyerekekben viszont volt egy közös vonás: mindegyik gyerek ugyanúgy vágyott a szeretetre és törődésre, mint bárki más. Ezt a szeretetet, kedvességet, empátiát és boldogságot megadni nekik a legfantasztikusabb érzés volt. A gyerekek szerintem elsősorban gyerekek, nem pedig autisták.”
Az önkéntesek nagyon sokat tanulnak önmagukról, a gyerekekhez kapcsolódás lehetőségeiről. Főleg, hogy mi nagyon komolyan kísérjük, mentoráljuk őket.
Öröm látni, hogy azokkal a családokkal, akikkel az évek során együtt tudtunk gondolkodni, nagyon sok sikert elértünk.
Az önkéntesekkel vagy az óvodával való kapcsolattal együtt egy védőhálót tudunk biztosítani nekik.
Megfigyeltük, hogy abban is van szerepünk, hogy a szülők elválnak-e, hiszen az apák különösen ki tudnak szorulni, illetve nekik még nehezebb felvállalni, hogy „az én gyerekem más”. Az el nem fogadás mögött sokszor a kudarckerülés van, de számára is könnyebb, ha támogatást kap ahhoz, hogy ő mint apa miben tud jelen lenni, segíteni, kapcsolódni – például az esti feszültséglevezetésnél egy kis „apagyúrásban” –, persze gyereke válogatja, hogy mi a jó neki. Nagyon sokat beszélgetünk, reflektálunk a szülőben, a segítőben zajló folyamatokra, hogy jobban megértsék, mikor mi történik. Ezáltal épül egy nagyon erős megtartó csapat. Szép lassan mindenki részese lehet a változás folyamatának, és ez önbizalmat ad, ajándék lesz. A módszer működik. A mostani kollégáim szinte mind korábbi önkénteseink voltak. Amint azonban a lenti példa is mutatja, nemcsak gyógypedagógus és pszichológushallgató lehet nálunk önkéntes, hanem bárki:
„A tábor előtt két héttel talált meg egy körlevél, amiben önkénteseket kerestek autizmusban érintett gyerekek napközis táborába. A gyerekek a négynapos program során egyéni fejlesztési foglalkozásokon vesznek részt. Egy önkéntes feladata az, hogy egy gyermeket kísérjen, gondoskodjon az egyéni fejlesztéseken kívüli időről: játék, evés, jókedv. Első olvasásra arra gondoltam: mit keresnék én itt? Habár gyerekekkel van tapasztalatom, de projektmenedzserként semmi közöm a gyógypedagógiához, nem vagyok elég erre – elég rémisztőnek tűnt az ötlet. Aztán aludtam rá egy-két napot, és valahogy mégis megszólított ez a felhívás: éppen van szabad időm azon a héten, mi van, ha pont rám van szükség? Mi van, ha pont erre van szükségem? Hogy kipróbáljak valami olyat, amiben nincs gyakorlatom. Hogy fejlesszem a türelmem, a kreativitásom. Hogy ajándékozzak az időmből, energiámból másoknak.
A tábor vezetőjével, Annával rögtön tudtam telefonon beszélni, és ez nagyon bátorító volt. Ő azt mondta, a legfontosabb az odaszánt idő és a nyitott szív. Igaza volt.
A tábor első fél napja még gyerekek nélkül zajlik: közösen felkészülünk a hétre. Teljesen új önkéntesként nekem nagy segítség volt, hogy az Alapítvány állandó munkatársai, fiatal, lelkes és felkészült gyógypedagógusok rövid tájékoztatást tartottak az autizmusról, a mindennapok során használt eszközökről, például kis képekkel elkészített napirend, telefonos applikáció, ami színnel jelzi az idő múlását. Ezután egyesével is megbeszéltük a résztvevő gyerekek egyéni igényeit, így már előre át tudtam gondolni, hogy mire számíthatok, és milyen játékok, eszközök lesznek majd legjobbak a szabadidő eltöltésére. Ez a részletes megbeszélés, ahol volt helye minden kérdésnek az önkéntesek részéről is, biztonságot jelentett nekem. A szervezők nagy rutinnal gondolnak mindenre: kiderült az is, hogy vannak olyan önkéntesek, akiknek hátteresként pont az a feladata, hogy ha egy gyermeket kísérő önkéntes elfárad, akkor kicsit felváltsák, így van idő enni, pihenni, kicsit kikapcsolni napközben is.
A tábor végére arra jutottam, hogy akkor is érdemes önkéntesnek jelentkezni ide, ha semmi közöm nem volt eddig az autista gyerekekhez, és ha ezután sem ezt tervezem életpályámnak. Az itt megélt sűrített tapasztalatok segítenek az általános emberi viselkedés megértésében, az emberek, helyzetek elfogadásában és kezelésében, az itt tanult készségek mindennapi emberi kapcsolatainkat is jobbá tehetik. Érdemes igent mondani erre a kihívásra!”
Nagyon várjuk az önkéntesek jelentkezését és a pénzadományokat is, hogy hatékonyabban segíthessük az autizmussal élő gyerekeket és családjaikat.
Nem Adom Fel Alapítvány Léleköntő Programja
Cím: 1126 Budapest, Tartsay Vilmos utca 19.
Honlap:
https://nemadomfel.hu/lelekonto/
Facebook:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=644703517692919&set=a.549304433899495
Elérhetőség:
[email protected]
Adószám: 18256529-1-43
Számlaszám / Account No. 11600006-00000000-83531952
„A Léleköntő szívből zenél,
keresi a kapcsolódást,
őszintén kommunikál,
mozdul és mozgásra biztat.
Észlel és reagál.
Közösséget alkot, új utat keres.
A Léleköntő soha nem adja fel!
A játékok és a szakkönyvek elavulnak, a gyerekek felnőnek, a teamtagok nyugdíjba mennek, de a szeretet ajándéka megmarad.”
(Részlet ars poeticájukból, a Léleköntő szeretethimnuszából)
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>