Lehet-e jól tanulni úgy, hogy azt halljuk, az egész egy nagy vacak?

A megoldás persze nem az, hogy azt mondjuk, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, hiszen az is képmutatás volna. De a gyerekeket meg kellene óvnunk attól a meta-létezésől, ami egyébként a Kádár-korra volt jellemző, és ami megzabálta a szüleink életét. Emlékszem, a történelemtanárom milyen szenvedéllyel mesélte, hogyan lopott el évtizedeket tőle a zárójeles létezés, és kért minket, ne engedjük, hogy hozzánk visszalopakodjon ugyanez. Hát ne engedjük!

Tisztában vagyunk vajon azzal, hogy a gyerekekben sokszor milyen fensőbbséges, kiábrándult és cinikus hozzáállás alakul ki az iskola iránt, ahol egyébként idejük nagy részét töltik?

Az oktatásról szóló közbeszéd aprópénzre váltva úgy hangzik, hogy micsoda értelmetlen hülyeség a bogarakról vagy a növény részeiről tanulni, de bezzeg Angliában botanika óra van, ami azért már valami… Micsoda időpocsékolás az énekóra, bezzeg Amerikában mindenki énekelt az iskolai kórusban! Magyarországon amúgy is minden vacak és nevetni való. Amikor ezeket hallom, tényleg fájdalmasan felidéződik az a régi, szánalmas sóvárgás, amikor bármi értékesnek tűnt, ami nyugatról jött.

Milyen jövőre számíthatunk, ha olyan madarakat nevelünk, akik a saját fészkükbe piszkítanak?

Azt gondolom, többet adunk a gyerekeinknek, ha olyan közösséget hagyunk nekik örökül, ahol számít, amit tesznek, ahol többet érhetnek el, mint ami egyedül telik az erejükből, ahol nagyobb dolgok részesei lehetnek, mint a mindennapi gondok. Többet adunk ezzel, mintha ugródeszkát faragunk nekik, ami magányosan repíti őket magasra.

Elhagyván a szóképeket, arról van szó, hogy kutya kötelességünk lenne valós, nem demagóg, színvonalas és elkötelezett vitákat folytatni közös ügyeinkről, amilyen például az oktatás is, különben egészen elidegenítjük a következő generációt, ezzel pedig elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy közösségben éljenek.

Nem a valóságot kell megszépíteni, csak olyan módon kritizálni, hogy közben nem tesszük nevetségessé. Ne leválasztani akarjuk magunkról, hanem megjavítani.

Családban sem lehet úgy élni, hogy közben azon nevetünk, milyen szánalmas népek vagyunk a szomszéd Kovácsékhoz képest, „szegény kisfiam, de kár, hogy nem Kovács néni az anyukád, hanem én”.

Az mutatná, hogy élő közösség vagyunk, ha sok fiatal gondolkodna úgy, hogy „orvos leszek, mert látom, hogy arra nagy szükség van, és én jó orvos lehetnék”. Avagy: „tanár leszek, mert jó tanár lennék, és szükség van rám”. De elég, ha felmerül a kérdés: ki vagyok én, és mit adhatok abból, amim van? Ehelyett sokszor már nevet is úgy adunk a gyerekünknek, hogy majd ha külföldre megy, ne tudják, hogy honnan jött. Biztos, hogy jól van ez így?