Legyőzte magát és a múltját – Tóth Zsé Ferenc állami gondozott volt, ma gyerekeket támogat

– Skrabski Fruzsina filmjében úgy fogalmazol: tudod, milyen 12 évesen mínusz 16 fokban az utcára kerülni, tízévesen egy-két napig semmit nem enni, s a lépcsőházban kifordított ruhában aludni. Ezek a meghatározó gyerekkori emlékeid?
– Korántsem! Sok jó és élvezetes dolog is történt, az intézetből például évente elvittek minket a Balatonra. A kiskorom nem csak rossz élményekből állt, de fontos a rosszakról is beszélni – és ez a filmben megtörténik –, hogy az emberek a teljes mintát lássák. Hogy tudják: nem kell elkeseredni, ha valaki szegényként, elesettként indul, mert attól még később bárki lehet belőle. Amiket elmondok – és amit idéztél –, az sajnos csak a jéghegy csúcsa, de én ennek ellenére is élveztem a gyerekkoromat, a sok megpróbáltatás közepette is jó volt gyereknek lenni. Boldogan, mosolyogva gondolok rá vissza!

– Mit tudsz a családodról?
– Debrecenben születtem, és már a születésemkor állami gondozásba kerültem, de az okokat, a körülményeket máig sem tudom. Édesanyukámat később megismertem, apukámat pedig a halála előtt pár évvel találtuk meg, de nem alakult ki köztünk kapcsolat. Hatan voltunk testvérek, az öcsém – aki csak néhány évet töltött intézetben, előtte anyukám nevelte – ma rendőr. Van még két bátyám és két húgom, a szüleimre pedig nem haragszom.

Felesleges a múlton rágódni, a jövőt kell tervezni.

– Az, hogy látássérült vagy, nagyobb hátrányt jelent a mindennapokban, mint a múltad? 
– Sajnos igen. A bal szememre ma már vak vagyok, de a jobb is nagyon gyenge. Ezzel nem lehet mit kezdeni, míg a múlttal lehet. Azt feldolgozod és változtatsz rajta a jelenben meg a jövőben, de ezen lehetetlen, ez mindig szívfájdalmam lesz. Egyedül közlekedem, de vezetni például képtelen lennék.

– Még jó, hogy gyerekként az ember olyan alkalmazkodó és elfogadó a saját helyzetét illetően is…
– Elfogadó, nyitott, és akkor látja meg azokat a példákat is, amik aztán a követendő utakra sodorják. Előttem ilyen példa volt Szabó Béla László, aki ma abban a gyengénlátók iskolájában az egyik főnököm, ahol gyerekként még a délutános tanárom volt. Ma ugyanis abban az iskolában dolgozom, ahol felnőttem.

– Milyen gyerek voltál?
– Cuki is, meg rossz is. Én úgy emlékszem, mindig igazgatóit kaptam, a szőnyeg szélén álltam, csak a baj volt velem… Béla bácsi viszont nem így emlékszik! Szerinte nem voltam rossz, csak más, mint a többiek. Nem családban nőttem fel, ezért másképp viselkedtem, de sosem voltam rosszindulatú.

– Fiatal felnőttként viszont nem tudtad elkerülni, hogy a jó út kiválasztása előtt egy kicsit a rossz felé is eltévedj. Törvényszerű volt?
– Nem raboltam, loptam, csaltam vagy hazudtam, és nem is vettem el idős néniktől a javaikat. De 23 évesen összeverekedtünk páran egy kocsmában. Mert ugye 21 éves koromig volt felettem egyfajta kontroll az utógondozói segítség révén is.

De ahogy ez megszűnt, totálisan egyedül maradtam. Semmim, senkim nem volt, akihez tanácsért fordulhattam volna.

Elmentünk bulizni, belekeveredtem egy bunyóba, amiből úgy tudom, hogy a sértettet is elítélték, noha nem tört el senkinek semmije. Nyolc napon belül gyógyultak a sérülések, de súlyos testi sértés kísérletét állapították meg.

– Egy évet kellett letöltened. Mi játszódott le benned ezalatt, illetve amikor szabadultál?
– Végig a börtönön kívül, őr nélkül dolgoztam egy szennyvíztelepen három műszakban. Látták, hogy ez a gyerek nem bűnöző, és már én is láttam, hogy nem ezt az utat szeretném járni, szeretnék EMBER lenni. Amikor kiléptem a kapun, felnéztem az égre, és tudtam, hogy például a kidobói munkát, amelyből addig éltem, be kell fejeznem. Persze még évekig folytattam a megélhetésért. De július 6-án szabadultam, és szeptemberben már iskolába jártam, készültem az érettségire.

Kép

Tóth Zsé Ferenc kedves régi tanárával, Szabó Béla Lászlóval

– Aztán még felsorolni is nehéz, hány különböző egyetemi szakot, felsőfokú tanfolyamot végeztél…
– 14 éve folyamatosan tanulok, ebből lassan tíz év egyetemen telt… Eredetileg szakácsnak tanultam, de azt nem szerettem, ezért a megfelelő tanfolyam után műtőssegéd lettem, na, az már nagyon tetszett! Akkor még nem ismertem fel, csak utólag, hogy már azt is azért szerettem annyira, mert embereknek kellett segítenem, amiért még fizetést is kaptam. Érettségi után bölcsészettudományi karon végeztem politológiát, állam- és jogtudományi karon igazságügyet, majd szociálpedagógia alapszakot, és most végzős vagyok a mesterszakon. Közben felsőfokú papírral gyógypedagógiai asszisztens, pedagógiai és családsegítő munkatárs, biztonsági őr és rendezvényszervező is lettem.

– Na meg – miközben időről időre a végzettségeidnek megfelelő munkakörökben dolgoztál, még javítóintézetben is voltál nevelő – idén év elejétől a Tündérkör Alapítvány elnöke…
– Amikor hat éve önkéntesként csatlakoztam az Alapítványhoz, volt a Facebookon egy darab posztunk és 36 lájkolónk. Mára van több ezer poszt és több mint 28 ezer követő! És rengeteg gyereken segítettünk. Tavaly decemberben mondott le az elnök, és engem jelölt meg utódjaként, februártól vettem át hivatalosan is a tisztségét. Rengeteg megkeresést kapunk, és temérdek munkával mindet teljesítjük is, mert minden egyes mosoly plusz elégedettséget hoz. Azt hinnéd, hogy több millió forint és legalább 20-30 ember áll mögöttünk, pedig csak két név: Benéné Lipcsei Irén kurátor – aki három éve oszlopos tag, óriási szakmai és lelki segítségem –, illetve Tóth Zsé Ferenc, azaz jómagam.

Mi ketten szedjük össze a pénzt, valósítjuk meg a programokat, visszük ki saját kezűleg hetente akár ötször-tízszer is az élelmiszeradományokat. Olyan gyerekeknek, akiknek a szülei az elesett szegmensből valók, de mindent megtesznek a családjukért.

– Mi játszott fontosabb szerepet abban, ahová eljutottál: a belső erőd vagy a külső segítségeid?
– Ez a kettő együtt váltotta ki, hogy ember lettem. Egyrészt még időben belecsöppentem egy olyan baráti körbe, ahol nem volt divat neveletlenül viselkedni, és ha valami nem tetszett a magatartásomban, azt a tudtomra is adták. Én meg elkezdtem úgy viselkedni, ahogy ők és a társadalom is elvárta. Másrészt kellett az akarat, hogy le tudjam győzni saját magam. A mélypontokban az is erőt adott, amiken korábban keresztülmentem. Három éve pedig már egy nagyon kedves mátkám is van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.

– Akartam is kérdezni, hogy például a karácsonyt – mármint azt a részét, amelyik nem munkával telik – kivel töltöd majd, de ezzel megválaszoltad.
– Azt azért tudd, hogy az ünnepek egy „intézetisnek”, akinek még nincs saját gyermeke – és mi még csak most tervezzük –, körülbelül olyanok, mint a fekete csütörtök.

A karácsony nekem mindig a legfájdalmasabb ünnep volt, de amióta az alapítványt csinálom, megtaláltam a karácsonyban is a boldogságot!

Nem tudatosan, inkább ösztönösen alakult így, de amióta 24-étől 26-áig járjuk a várost és az agglomerációját, én is boldog vagyok karácsonykor…

– Az elején beszéltünk a követendő példákról. A 28 ezer követőtök, a Kopp-Skrabski-díjra jelölésed azt mutatja, te is az lettél…
– Pedig Istenemre mondom, semmivel sem vagyok több, mint bárki más! Talán csak egy kicsivel több időm jut arra, amiért most erre a díjra jelöltek. Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartjuk, mert látjuk, hogy kik voltak már jelöltek, és hogy most is kik azok. Titkon remélem, hogy akár még helyezést is elérhetek, de az az Alapítvány érdeme lesz, mert Tóth Zsé Ferenc egyenlő Tündérkör Alapítvány! Nem tudjuk és nem is kell szétválasztani. De tudod, mi még a célom? Az, hogy ha egyszer meghalok, még az is megkönnyezze a hírt, aki személyesen nem ismert, csak tudta rólam, hogy ki vagyok.

Szabó Béla László (Ferenc volt tanára, ma kollégája):
„Pályakezdőként ismertem meg Ferit ebben a speciális intézményben, ahová az egész országból, de főleg Kelet-Magyarországról jönnek sérült gyerekek. Nálam nincs kedvenc vagy megkülönböztetett gyerek, de Feriben láttam valami életigenlő zsiványságot, valami hihetetlen túlélési ösztönt. Pedig arról, hogy milyen körülmények közül jött, az iskolában mi nem is tudtunk. Rendkívül mozgékony fiú volt, imádott rajzolni is. Ő úgy emlékszik, hogy sokszor volt az igazgatói irodában, én kevesebb ilyen esetet tudok felidézni. Óriási igazságérzettel rendelkezett! Az a típus, aki baj esetén rögtön mondja: hibáztam, én voltam, bevállalom. Már akkor látszott rajta, hogy kiáll az igazáért, sőt másokért is. Ha többen keveredtek bele valamibe, akkor is vállalta a felelősséget, hogy igen, ő ott volt. Egyszer hétvégén kijött hozzám, mutattam neki egyfajta polgári mintát – kakaót ittunk, felvágottat ettünk, filmet néztünk –, ami az ő otthonában nem volt. Ő szereti felnagyítani a szerepemet, de sok felnőtt dolgozott a gyerekekkel, akik az ő emberré válását is segítették. Nagy büszkeség, hogy a nehéz sorsa ellenére a felnőtt, civil világban bejárt egy utat, ami után most kollégaként újra találkoztunk. Más tanároknak is kívánom: így lássák viszont a tanítványukat! Sikeres, elismert, megbecsült emberként.”