A legnagyobb egyetemi felvételi botrány és tanulságai
2018-ben robbant a felvételi-bomba az Amerikai Egyesült Államokban: az FBI kapott egy fülest, miszerint egy független egyetemi felvételi tanácsadó, bizonyos Rick Singer amerikai milliomosok csemetéinek százait juttatja be az ország gyakorlatilag bármely elit egyetemére. Munkájáért cserébe természetesen több tíz-, sőt százezezer dollárt kér, és ő is komoly árat fizet jól felépített piramisjátéka szereplőinek: edzőknek, tanároknak, felvételi ellenőröknek, hamis szakvéleményt gyártó pszichológusoknak, akik mind-mind az ő gépezetének működtetésén szorgoskodnak.
Ez a hír bennem sokféle érzést és gondolatot keltett. Emlékszem, milyen irigy voltam kilencéves koromban, amikor rájöttem, hogy azok az osztálytársaim írják meg jól az angol házit, és fogalmaznak egész angol mondatokban mindössze néhány nyelvóra után, akiknek a szülei tudnak angolul. Egyedüli voltam a csoportban, akinek nem volt kéznél odahaza efféle segítsége, és kilátástalan elkeseredettséget éreztem kitűnő tanuló kisgyerekként. Milyen igazságtalan az élet, nem tehetek róla, de mégis le vagyok maradva az előnyökkel indulókhoz képest?
Vajon meddig mehetünk el etikus keretek között, ha gyermekeink támogatásáról van szó? Valóban jót teszünk-e, ha megírjuk helyettük a fogalmazást, összebarkácsoljuk ragasztópiszollyal a technika házit, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy a poronty hozzászokott a kezdetben még furcsa és feszültséggel teli érzéshez: milyen más tollával ékeskedni. A szülők általában bele sem gondolnak a későbbi következményekbe, hiszen az ötös osztályzat legtöbb esetben a szülő hiúságát is legyezgeti. De hol a határ? Valahol csak lennie kell… Érettségi eredmény megküldése SMS-ben vagy chaten? Közös dolgozatírás a home-school alatt?
Vagy a vérmesebb szülők attól sem riadnának vissza, hogy kifizessenek egy komoly összeget valakinek, ha ezzel biztosítani tudnák gyermekük helyét egy nívós szakon? Mondjuk a Harvardon vagy a Berkeley-n?
Az álmok országában tényleg nincs lehetetlen
Az Egyesült Államokban tehát sikeres tőzsdecápa, neves jogász és cégvezető szülők kaptak a szájhagyomány útján terjedő lehetőségen. Singer kinyitott egy kaput, amin a legtöbb tehetős szülő soha nem volt képes belépni, éppen ezért minden vágyuk, hogy legalább gyermekük megvalósíthassa azt, amiről ők még álmodni sem mertek. Nem az itt a fontos, hogy az utódok valóban értékes és jól hasznosítható tudást szerezzenek vagy hogy szeretett szakmájuk legyen, hanem az van fókuszban, hogy a csemete az USA legelőkelőbb egyetemei egyikén szerezzen diplomát – amivel aztán nagyon jól fizető álláshoz juthatnak, anyuci és apuci pedig éveken át dicsekedhet velük a felszínes társasági események forgatagában.
Nincs B-terve a felvételizőknek
Amerikában az utóbbi években több ezer diák közvetítette élőben életének azt a néhány percét, amikor kiderül, felvették-e a vágyott egyetemek valamelyikére. Bömbölés, teljes kétségbeesés, több percen át tartó sikítás és kanapékat szaggató ugrándozás zajlik a szemünk előtt – amikből nem lehet nem megérteni, hogy ezek az amerikai gyerekek máshogy szocializálódtak, mint mi itt, Európában. Úgy nőttek fel, hogy minden, az egész hátralévő életük, és még unokáik sorsa is azon múlik, bekerülnek-e a neves intézmények valamelyikébe. Pedig Amerikában egyébként nagyon is akad elég egyetemi hely minden tudásszomjjal teli diák számára, csakhogy mindenki az ország legjobb húsz felsőoktatási intézményébe akar bekerülni, így a felvételi lapon már meg sem jelölik a több ezer(!) másik felsőfokú iskola valamelyikét.
Kár, hogy az amerikai szülők többsége – úgy tűnik – nem olvasta az Egyesült Államokban is népszerű magyar hálózatkutató, Barabási Albert László „Képlet” című könyvét, amelyben leírja, hogy „valójában nem a mi sikerünk múlik azon, hogy milyen jó hírű iskolába járunk, hanem inkább a mi sikerünk az, aminek az iskola a hírét köszönheti.”
Ha valami ilyen fontos az embereknek, abban nagyon sok pénz van
Amerikában külön iparág épült az egyetemi felvételire való felkészítésre. Központi figurája a független felvételi tanácsadó, akinek az a dolga, hogy tájékoztassa a szülőket és a diákot a továbbtanulási esélyeiről, arról, hogy egyáltalán mely egyetemekről álmodhat, és milyen különórákra kell járnia a majdan sikeres felvételi érdekében.
Történetünk főszereplője, Rick Singer is éppen ilyen felvételi tanácsadó volt, aki mindössze néhány év alatt építette ki a felvételi rendszer megbundázásához szükséges kapcsolatrendszerét.
A csalás gépezetének csavarjai mindvégig olajozottan működtek: első lépésként a szülőnek pszichológusi szakvéleményt kellett vásárolnia, amelyben feketén-fehéren kimondják, ez a gyermek bizony tanulási nehézségekkel küzd. Stratégiai fontosságú dokumentumról beszélünk, amelynek birtokában a diáknak több idő áll majd rendelkezésére az egyetemi felvételi megírására, ez pedig lehetőséget biztosít Singer emberének, hogy a helytelen válaszokat még időben kikozmetikázza.
De nem ez volt az egyetlen hamis tulajdonság, amit ezek a Harvard-szomjas szülők hajlandóak voltak ráhazudni szemük fényére: ha a vágyott egyetemre nagyobb eséllyel kerülhetett be egy hátrányos helyzetű etnikumhoz tartozó fiatal, senki sem bánta, ha Singer mexikóiként, spanyolként vagy más kisebbség tagjaként aposztrofálja a jelentkezőt. Singer mindig a kiemelkedő sportteljesítményt nyújtó tanulók számára fenntartott helyekre hajtott.
Éppen ezért a felvételi döntéshozatalba is beleszóló edzőkkel lépett a legszorosabb szövetségre, és a szülőktől szerzett több százezer dolláros „adományok” egy része szépen átvándorolt az edzők és az egyetemi sportegyesületek bankszámláira. Innentől kezdve nem volt Singer számára lehetetlen: 168 centi magas gyerek is bekerülhetett a rangos kosárlabda csapatba, és volt olyan photoshop mágus, aki profi vízilabdázót faragott abból a gyerekből is, aki alig tudott fennmaradni a víz tetején.
Jogos lehet a kérdés: ez tényleg nem szúrt szemet senkinek az egyetemen? De az a csúfos igazság, hogy nem.
Singer megtalálta a rendszer gyenge pontját: a felvételi után ugyanis már senki sem ellenőrizte, hogy ezek a hallgatók valóban jártak-e edzésekre, sőt, az sem érdekelt senkit, hogy a kiemelkedő sportteljesítményével egyetemre került lány vagy fiú akár egyetlen egy meccsen is pályára lép-e a csapatban.
A drága pofára esés
De minden sikerszéria véget ér egyszer, hiszen van olyan szorult helyzet, amely még a leghűségesebb cinkostársból is árulót farag. Amikor Singer egyik ügyfelét tőzsdecsalás alapos gyanújával kihallgatták az FBI emberei, a férfi, hogy mentse a saját bőrét, felajánlotta, hogy szívesen elmeséli a nyomozóknak, hogyan kerülnek be manapság a gazdagok gyerekei az USA elit egyetemeire.
Az FBI ezt követően le is tartóztatta Rick Singert, aki beismerte, hogy 2011 és 2018 között legalább 750 családnak segített a felvételi rendszer kijátszásában, és ezért cserébe 25 millió dollár ütötte a markát. De Singer végül nem vonult börtönbe (mai napig szabadlábon van!), hanem ő is különalkut kötött: árulkodott. A rendőrökkel együttműködve poloskákkal felszerelt telefonokat intézett volt ügyfeleivel, így sikerült ügyesen elérnie, hogy az FBI terhelő bizonyítékokat szerezzen a gyanútlanul kitárulkozó simlis milliomos szülőkről.
Végül az ügyészség csalás megalapozott gyanújával több mint ötven befolyásos ember ellen emelt vádat.
Majdnem mindegyikük magas pénzbírságot és – ugyan mindössze pár hétnyi, de – letöltendő börtönbüntetést is kapott.
Az igazi áldozatok
Ám ezek a szülők a legnagyobbat nem az Egyesült Államok törvényei ellen, hanem a saját gyerekeik ellen vétették. Ők többnyire nem tudtak ugyanis arról, mi zajlik a háttérben, milyen játszma részeseivé váltak akaratukon kívül, aztán a másik nap már ott volt a címlapon anya és apa mint potenciális bűnözőjelöltek. Ezek a fiatalok néhány nappal korábban még büszkék voltak arra, amit elértek, hogy bejutottak a UCLA-ra vagy a Stanfordra, majd nemcsak szüleikben, hanem magukban, a saját teljesítményükben is csalódniuk kellett. A diákok között a legnagyobb veszteség a „Született feleségek” című sorozatból ismertté vált Felicity Huffman lányát érhette, akit, mint utóbb kiderült, pontszámai alapján egyébként is felvettek volna a kiszemelt egyetemre, ám ebben, úgy tűnik, éppen az édesanyja nem bízott.
Azért tartják igazságtalannak az amerikai egyetemi felvételi rendszert, mert sokszor még a középiskolában évfolyamelső gyerekek sem tudnak különtanárok nélkül jó felvételit írni. A felvételi előkészítők és a különórák pedig súlyos tízezer dollárokba kerülnek, amire pont annak a rétegnek van pénze, aki az USA legnagyobb felvételi csalását elkövette. 750 család volt érintett, tehát minimum 700–800 gyerek vette el érdemtelenül a helyet olyanoktól, akik tanulni szerettek volna, és megérdemelten jutottak volna be.
Egyszer engem is megkárosítottak olyanok, akik csaltak. 2005-ben érettségiztem, mi voltunk az egyetlen valaha létezett évfolyam, akiknek újra kellett írnia a matematika érettségit, mert Budapesten, egy nagy presztízsű iskolában kiszivárogtak az érettségi feladatok.
Nagy stressz volt újraírni egy már jól sikerült érettségit a feszített vizsgarendben, és joggal voltunk nagyon mérgesek a budapesti diákokra. Pedig igazából nem ezen múlt a felvételim sikere, legkevésbé az életemé, csak ezt akkor még nem tudtam. Pont úgy ahogy ezek a riadt tekintetű amerikai gyerekek sem tudják elképzelni, hogy van élet a Harvardon túl.
Az esetről készült egy izgalmas dokumentumfilm „Amerika legnagyobb felvételi botránya” címmel.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>