„Láthatjuk, milyen szépek vagyunk mi, emberek, amikor egymást szeretjük” – Fabók Mancsi bábszínháza

– Letisztult az otthonod stílusa, gyönyörű távlattal; olyan, amilyennek téged látlak. Hányan éltek itt?
– Egy lányunk van, Boróka, de férjem előző kapcsolatából is született öt gyermek; így néha nagyon sokan vagyunk, s van úgy, hogy csak hárman.

– Férjhez mentél, és mindjárt lett egy nagyon nagy családod. Ez nem lehetett könnyű.
– Az életben minden feladatot, minden találkozást Isten ajándékának érzek. Hiszen olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben magamat is jobban megismerhetem, és sokat tanulhatok, akár a hibáimból, akár a szívvel-szeretettel megoldott helyzetekből. Csodálatos csapat érkezett egyszerre az életembe, s azt hiszem, hogy Árpáddal a történetünk így még sokkal gazdagabb. Hálás vagyok nekik, s úgy érzem, nagyon szorosan kötődünk egymáshoz.

– Elvált volt a férjed, nehéz volt ezt felvállalni?
– Kislányként s még fiatal nőként is elképzelhetetlennek tartottam, hogy olyan férfiba szeressek bele, akinek már volt házassága. Egyáltalán nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy toleráljak régi kötődéseket, s elviseljem, hogy esetleg mások ártatlanul megítélnek. De amikor megismertem Árpádot (Keresztes Nagy Árpád, regös, énekmondó) nem volt kérdés: mind szakmailag, mind a magánéletben kialakult kötődésünk olyan erős volt, amiről korábban nem gondoltam, hogy ilyen egység bárkivel megélhető. Színpadon láttuk egymást először, nyilvánvaló volt, hogy nagyon rokoni az, amit külön-külön is képzeltünk egy-egy mese interpretálásáról és a színpadi jelenlétről.

Azóta is közös törekvésünk, hogy minden korosztályt megérintsünk az előadásainkkal.

Nagyon megtisztelő számunkra a gyermekek figyelme mellett az idősebb korosztály elhomályosodó tekintete vagy előadások utáni köszönő szavai. Ez olyan szakma, ahol mi magunk is gyakran elbizonytalanodunk, ilyen pillanatokban ezek a vallomások rettenetes nagy erőt tudnak adni és bizonyságot arra nézve, hogy ezt az utat tovább kell járni.

Kép

Kép: Németh Márk Botond

– Elbizonytalanodsz abban, hogy amit csinálsz, az érték?
– Folyton. Így születtem, hogy ha kapok egy kritikát, amiben öt pozitív visszajelzés mellett van egy negatív, nekem ez utóbbi marad meg. Valószínűleg a hivatásommal is ezt gyógyítom magamban, amikor a félelmeimet legyőzve mégis képes vagyok bátran a közönség elé lépni és megmutatni azt a valóságot, ami kifejlődött a kezünk alatt.

– Amikor csikordul az előadás, mert gyengébb a közönségkapcsolat, az számodra kudarc?
– Szerencsére ez csak nagyon ritkán esik meg, de akkor az a legnagyobb kudarc és összetörtség. Olyankor határozottan azt érzem, hogy abba kell hagyni, mégpedig azonnal, utoljára pakoltam be a díszletet az autóba. De alighogy kimondom ezt a mondatot, rögtön ott terem valaki, akinek éppen ez a csikorduló előadás volt életének egyik legszebb élménye… Hát ezért eddig még sosem hagytuk abba.

– Az életedben a gondviselés szála mindig ott csillan, ahol azt is lehetne mondani, hogy véletlen.
– Azzal ébredünk minden reggel Árpáddal, hogy Isten kegyeltjei vagyunk. Annyi mindent kaptunk: egymást, Borókánkat, a közös játék és alkotás lehetőségét, s hogy mindezt együtt élhetjük meg. A mai szétszakított világban, amikor a napi betevőért futásban a családtagok csak reggel és este találkoznak egymással, mi Borókával együtt járhatjuk az országot és a határon túli vidékeket is; tudunk egymásról, közös a boldogságunk és a problémáink.

Én csak így tudom elképzelni az életet: hogy ne legyenek külön, akik szeretik egymást.

Természetesen van egymástól független szakmai életünk is: Árpádnak a népzenészi, kobzos énekmondói fellépései, s nekem a nem bábos színészi életem – de ezek egymáshoz képest nagyon jó arányban állnak.

– Komoly teherbírásról tanúskodik az, amit a szakmádban végigvittél. Tudatos volt ez, hogy olyan utat választottál, ami kőkemény hegymenet?
–A cél lebegett előttem, ami a színházi alkotás maga, nem foglalkoztam a járulékos nehézségekkel. Soha nem érdekelt a kényelem. A színpadi jelenlétről is ezt tanultam Lénárt András mesteremtől: a színész ne legyen kényelemben. A kényelmetlen helyzet már eleve sűríti a koncentrációt. Nyilván örvend az ember, ha a körülményei megfelelőek, de én ezek hiányában sosem akartam megspórolni a befektetett energiát.

Kép

Kép: Németh Márk Botond

– Önmagaddal beszélgetsz a színpadon. Ez nem könnyű műfaj.
– Az egyetemen az „én és a báb” témája fogott meg nagyon, amikor a bábos az önmaga által mozgatott bábfigurával lép kapcsolatba, saját magának adva végszót. „A fekete kakas” egy kicsit kiteljesedése az eddigi munkáimnak, sűrítménye az eddig felfedezett tanulságoknak. Nagy öröm volt Palya Gábor bábjaival dolgozni, hiszen az arcokon, maszkokon valóságos sorsok tükröződnek – de azt kell látnom, hogy minden alkotótárs (Mátravölgyi Ákos díszlettervező, a zenében Draskóczy Lídia, Keresztes Nagy Árpád, Simó József és Danhauser Pál) gyönyörűséget teremtett. És hát Mikszáth! Középiskolásként is szerelmese voltam, azóta sem tudom hangos kacagás nélkül olvasni az írásait, s mindeközben gyakran összeszorul a szívem. A nevetés és a sírás együtt olyan húrokat penget meg az emberben, ami megtisztít és felszabadít. Mikszáthnak A fekete kakasában láthatjuk, hogy milyen szépek vagyunk mi, emberek, amikor egymást szeretjük.

– Ez egyre ritkábban látszik.
– Sajnos. Saját magunk alakította világunk most egyre hajszol minket, sok az elégedetlenség, az elkeseredés és az ellenségeskedés. Egymás személyes megismerése, ami alapján valós véleményt tudunk formálni a másikról, lassan kivész a világból, és ismeretlen helyzetekről és emberekről kezdünk vitatkozni és ennek jegyében harcolni egymással. Elég nagy butaság. Különlegesen fontos számomra, hogy ettől eltérő tartalmakat és egymáshoz viszonyulásokat is bemutassunk.

Szeretem, ha a színház nem porba sújt és megítél, hanem felemel, ha nyitogatja az emberben a jóság utáni vágyat.

– 2009-es pályakezdésed óta sokat formálódtál alkotóként, nőként; hogy látod ezt az utat? „A fekete kakas” a megérkezettséget jelzi?
– Úton vagyok, nem érkeztem meg sehova. De izgalmas az élet különböző szakaszaiban visszatekinteni egy kicsit, számba venni a hibákat és erényeket. Azt is nagyon szeretem Mikszáthban, hogy nem akarja elhitetni, hogy az ember, ha a szeretet vezérli is, ne tudna rosszul vagy nevetségesen cselekedni. Fiatalon sokszor nyilvánítottam úgy véleményt, hogy a kijelentéseimhez sem jogom, sem elég tudásom nem volt; ezektől a mai eszemmel tartózkodom. Az ember az útja során a hibái és erényei mentén remélhetőleg bölcsebbé válik. Fontos számomra, hogy a mindennapi példaadásban méltó legyek az életkoromhoz. És egyre fontosabbnak érzem a hálát. Ha valami jó dolog az életünkben változatlanul megőrződik – akár az egészségünk, akár az egymás iránti szeretetünk –, azért hálásnak kell lennünk, mert az nem természetes dolog, az kegyelem. A szakmai utam változásait – így belülről – nehezebben látom át. Azt hiszem, hozzáállásom az alkotáshoz és a színházhoz lényegét tekintve változatlan.

– A 2017-es Két ember balladájában is az emberi lélek mélységeit mutattátok meg.
– Szintén azért született az az előadás, hogy a felnőtt közönség felé nyissunk vele. Az összeválogatott népballadákon keresztül egy férfi és egy női sors rajzolódik ki, az életben magunkra öltött szerepeken keresztül. A különböző gyűjtések felkutatásakor csudálatos kincsekre leltünk Árpáddal. Például a „Sárig hasú kígyó” balladája, amely „a szeretet próbája” balladatípusba tartozik, egészen elkápráztatott bennünket. A balladában egy szerelmes fiatal kéri apját, anyját, hogy a fektében kebelébe bútt sárig hasú kégyót vagy sátáni kégyót vegyék ki onnan. De figyelmezteti őket, hogy aki azt onnan kiveszi, annak a kégyó fél karját megeszi. Se az apa, se az anya nem volna el fél karja nélkül, s megtagadja a kérést. Mire az erőtlen fiatal a szerelmesét kéri meg. A szerelmes kiveszi a kégyót. Csodálatos módon abban a pillanatban a „sátáni kégyóból aranyalma leve”.

– Neked mit jelent ez az arany alma?
– Bibliai értelemben Jézus Krisztus minősége, aki helyrehozza a sátáni kígyó által még a paradicsomban elrontott helyzetet. Hisz ismerjük a karácsonyi éneket: „A Kisjézus aranyalma”, de az a szép, hogy bármi lehet.

Az önfeláldozó szeretet a mindenségben elnyeri jutalmát.

S itt megint visszatérhetünk Mikszáthhoz, hiszen A fekete kakasban Kupolyi története is éppen erről szól.

– „Sokszor összetörünk valamitől, de épp ez segít a tengelyünkbe kerülni” – mondtad korábban egy interjúban. Ezt az összetöretést kívülről nem látni rajtad.
– Mindenkinek van személyes összetörtsége. Olyan élet szerintem nincs, ahol időről-időre ne kapnánk olyan pofont, ami a földre sújt. Lehet, hogy kívülről nem látszik, de az egyéni lélek számára bármily kicsinek tűnő dolog is lehet rettenetes veszteség, ami összetöri. Amikor én igazán pofont kaptam, mindig muszáj volt elmélyednem és újra felépítenem magamat. A minket ért fájdalom is egy lehetőség, hogy újra kiegyenesedhessünk, s meg tudjuk magunkat újra szeretni. Nem az önhittségről beszélek, csak a magunk egészséges szeretetéről, ami nélkül – azt hiszem – nagyon nehéz a környezetünkben élőket jól szeretnünk.