A láthatatlan nők láthatatlan önbecsülése, avagy „ebből főzünk”

Rendhagyó könyvajánlónak is tekinthető ez az írásom, hiszen három párhuzamosan olvasott könyv hatására gondolkodtam el a láthatatlanság transzgenerációs hatásáról, a nők – köztük a magam – önbecsüléséről. Jó ez, amikor az ember összeolvas több mindent egyszerre, és hirtelen, mint villanófénynél, összeérnek, felszikráznak különféle szerzők különféle műfajban született gondolatai, és történetté, mondanivalóvá válnak.

Caroline Criado Perez „Láthatatlan nők” című kötete arról szól, hogy a világ feltérképezése a férfiak szemével, a férfiak adatait felhasználva zajlik. Ezek alapján számos dolgot állítunk az emberekről, de ezek valójában csak az emberiség felére, a férfiakra igazak. Ezek az adatok nem a nőket írják le. A könyv izgalmasabbnál izgalmasabb adatokra, történetekre épül – csak a jegyzetek, a hivatkozások 65 oldalt tesznek ki a könyv végén. Szóval nem afféle átlagos nővédelmi, érzelemalapú, kevés tényt és sok általánosítást tartalmazó rizsázásról van szó. Ez a nemek közti „adatszakadék” – ahogy a szerző nevezi a fenti jelenséget – hatással van a nők életére mindennap. „A hatás lehet viszonylag csekély: mondjuk reszketni a hidegtől egy irodában, amelynek hőmérséklete a férfiak testhőmérsékletéhez lett igazítva, vagy bajlódni a legfelső polc elérésével, amelyet férfiak magasságához mértek ki. Mindez kétségtelenül igazságtalan. De nem életveszélyes.

Nem úgy, mint karambolozni egy autóval, amelynek a biztonsági kialakítása során nem számoltak a nők fizikai jellemzőivel.

Nem úgy, mint egy szívroham, amit azért nem diagnosztizáltak, mert a tüneteit „atipikusnak” ítélték. Az ilyen helyzetekbe került nők számára akár halálos is lehet a férfiaktól nyert adatok köré épült világ.”

A Láthatatlan nőknek még a felénél sem tartottam, amikor kezembe került Kormos Valéria „A végtelen foglyai” című könyve az 1945-47 között málenkij robotra hurcolt nőkről. A kötet a történetmesélés klasszikus módszerével épül fel. Vallomások, történetek nőktől, akiket elhurcoltak, de túlélték. Ezek a történetek és fotók a maguk egyszerűségében drámaiak, húsbavágóak. Az asszonyokban az a közös, hogy amikor több év leírhatatlan szenvedés után végre hazakerültek, nem volt kihez fordulniuk segítségért, támogatásért. „Női hadifoglyokat mi nem ismerünk” – válaszolták a hetvenes években a Kádár-titkárságon a segélyt kérőknek. „Voltaképp igazat válaszoltak, hiszen évtizedekig nem akarták ismerni őket. Nem akartak tudni a terhesen elhurcoltakról, a későn hazatértekről, az örökre ottmaradottakról. Róluk, a donyeci szénbányák, a baskíriai és tatárföldi építkezések, a szibériai fakitermelések női rabszolgáiról. (...) Akik most megszólalnak, az utolsó tanúi annak a világnak, amelyet el akartak rejteni előlünk” – írja a szerző a kötet főhőseiről, a láthatatlan nőknek egy könyvben láthatóvá vált csoportjáról.

Kép

Kép: Freepik

A harmadik könyv, amelyet olvasok, Susan Forward „Mérgező szülők” című munkája. A kötetet egy pszichoterapeuta írta, aki számtalan példán mutatja be, hogyan tudják a szülők megmérgezni gyerekeik életét, és útmutatást ad arra, hogy szabaduljunk meg felnőttként a szüleinktől kapott fájdalmas örökségtől és nyerjük vissza gyermekkorunkban elvesztett, valódi életünket.

A könyv egy fejezete az alkalmatlan szülőkről szól, akik nem feltétlenül erőszakosak a gyerekükkel, de energiáikat saját fizikai és érzelmi talpon maradásukra fordítják.

Ezzel azt az üzenetet közvetítik gyerekeik felé, hogy az ő érzéseik és igényeik nem fontosak, csak a szüleiké. Ennek az alfejezetnek a címe: „A láthatatlan gyerek”. Az ilyen szülők gyerekei közül ugyanis sokan úgy érzik, szinte láthatatlanok – mintha nem is léteznének. (A napokban volt a bemutatója az On the Spot alkotópáros „Born in Auschwitz” című filmjének, amely éppen egy ilyen, történelmi trauma által meghatározott, annak árnyékában kialakult anya–lánya kapcsolatot mutat be. Megrázó film, és a ma 40–50 évesek generációjából sokakról szólhatna, mert pont mindegy, hogy a nyilasok vagy a kommunisták börtöneinek emléke határozza meg transzgenerációs módon az unokák mindennapjait.) Ezekről a láthatatlan gyerekekről azt írja a pszichiáter szerző: „Ahhoz, hogy a gyerekben kifejlődjön az önbecsülés – az az érzés, hogy nemcsak a helyet foglalja, hanem számít és fontos –, szüksége van arra, hogy a szülei érvényesnek tekintsék igényeit és érzelmeit.” Ám ezeket a szülőket annyira lefoglalják a saját traumáik, érzelmeik, túlélésük, hogy tudomást sem vesznek gyermekeik szükségleteiről. Így ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy önmagukat ne a saját, hanem a szüleik érzései szerint definiálják.

Ha elérik, hogy a szülők jól érezzék magukat, akkor ők is jók – ha a szülők rosszul érzik magukat miattuk, akkor rosszak.

Ennek megfelelően a láthatatlan gyerekek egy részének felnőttkorában súlyos nehézségei lesznek saját identitása meghatározásában. Mivel sosem bátorították őket, hogy önálló gondolataik, érzéseik és igényeik legyenek, nem tudják, kik is ők valójában és hogy mit várhatnának egy szeretetteljes kapcsolattól. Így aztán „mélyen gyökerező elhagyatottság-érzés” alakul ki bennük, foglalja össze a szerző.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Nos, próbáljuk meg most ugyanezt a gondolatmenetet a „láthatatlan gyerekek” helyett „láthatatlan nők” generációira értelmezni. Nőkére, akik évszázadokon át, egészen a mai napig úgy érezhették és úgy érezhetik, hogy ők „nem számítanak”. Mint minden érzés, ez is valid, nem vitatkozhatunk vele. A „Láthatatlan nők” című könyvből vagy a Kormos Valéria könyvéhez hasonló, történeti munkákból tudjuk, hogy van okuk a nőknek ezt érezni.

A pszichiáter is elsősorban az identitásmeghatározás és az önbecsülés sérülését írja le a láthatatlanság hatásaiként. Nem ezzel küzdünk-e majdnem mind?

És nem éppen ezekben a kérdésekben zavarjuk-e össze egymás fejét és okozunk egymásnak rendkívül fájdalmas sérüléseket nyilvános fórumokon és családi beszélgetésekben? (Súlyosbítva ezzel egymásban ezt a „mélyen gyökerező elhagyatottság-érzést”.) Amikor tehát az önbecsülésem olyan alacsony, hogy minden rutinom és élettapasztalatom ellenére azonnal az alkalmatlanságomtól tartok egy új feladat kapcsán, az csak részben köszönhető annak, hogy a saját szüleim és az ő szüleik a Kormos Valéria-könyvben vagy a Born in Auschwitz filmben szereplő családokhoz hasonlóan történelmi traumákon mentek át, és ezek következményeként én, a generációmban élők tízezreihez hasonlóan a Susan Forward könyvében jól körülírt „láthatatlan gyerek” lettem. Ugyanígy oka ennek az is, hogy nőként is a láthatatlanság terhét vagy ennek a tehernek egyes részeit hordozom, messze nemcsak a nemzedékemre, hanem az előttem levő számos nemzedékre is jellemző módon.

Ahogy nagyanyám mondta volna, és ebben benne van a sokat megélt nemzedékek minden optimizmusa: ebből főzünk. Legalább tudjuk, mi van a spájzban.

• Kormos Valéria: A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet rabságban 1945–1947 (Kairosz Kiadó)
• Dr. Susan Forward: Mérgező szülők (Háttér Kiadó, 2019)
• Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők – Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban (GABO Kiadó, 2019)