Lackfi János: Marék homok
Megtanulunk valamit, és elfelejtjük rögtön a vizsga után. Faljuk a Háború és békét, évek múltán is emlékszünk Pierre Bezuhov zavarára és kerek szemüvegére, valamint a jeges ablakpárkányon csizmásan pezsgőző katonatisztekre: ezerkétszáz oldalból ennyire. Emlékszünk rá, hogy Károly Róbert vagy Zsigmond vagy Könyves Kálmán nem szeretett mosdani, nehogy bőréhez férjenek a démoni erők. Valamelyik jakobinust meggyilkoltatta egy másik jakobinus, aztán azt is a cimborái. Dante élete tragédiája, hogy a guelfek és nem a ghibellinek pártján állt. Vagy fordítva.
Kép: Pxhere
Próbálunk emlékezni, de az idő, ez a precíz pedellus szüntelenül lomtalanít agyunk padlásán, közünk nincs hozzá, mi mindent vágott már ki az ablakon szó nélkül. Jaj, a nagymama lavórját ne, sebaj, hogy a zománca lepattogzott! Apám zakójának a mintázatát, azt légyszi hagyd meg, a ruhadarab már régóta kuka, de a kockák, na mindegy... Hiába szólunk, hogy az Új Tükörben az a cikk a kutyabetanítás forradalmi módszereiről, az kéne még, nem mintha azóta nem lennének újabb, jobb technikák... Keresztet vethetünk a régi Wartburgunk üléshuzatának színére: csúnyabarna, morcosszürke? Régi tejszínhabszifonunk: kékezüst, narancsarany? Kidobál ez minden fontosat.
A részleteknek semmi jelentősége. Olykor agyunk is kicseréli őket utólag. Meg mernénk esküdni, hogy az a srác ott volt a táborban, hiszen úgy berúgott... Naná, a BEAC‑pályára jártunk futni, hogyhogy az akkor már zárva volt? Azon a vébén rúgtuk azt a csodás gólt, méghogy ki se jutottunk! Azon a télen csókoltam meg először, amikor az a nagy hó esett, ne már, hogy csak kilencéves voltam, másik suliba jártam... Itt, kérem, folyamatos magántörténelem-hamisítás folyik. Le sem leplezhetjük, mi magunk csináljuk.
Minek van egyáltalán jelentősége? Hát mindent elfelejtünk! Amit nem, azt átgyúrjuk mássá. Akkor most miből áll össze a múltunk? Lyukakból és hazugságokból? Nem kéne szépen, módszeresen összegyűjteni mindent, precízen rögzíteni az életünket? Egy lengyel nő évtizedekig feljegyezte, mit evett reggel–délben–este, kivel találkozott, név szerint. Semmi érzelem, semmi felesleges szubjektivitás. Csak a tények. A tények sivataga. Olyan volt az adattenger, amelyet egy újságíró feldolgozott utólag, mint a siralom völgye. Csupa precíz kopárság.
Hogy az olasz költőnő szerint miért nincs mit mondani? Mert már mindent elmondtak? Mert már mindent elfelejtettünk? Mert amit még nem, azt is el fogjuk? Mert már mindent átszíneztünk? Mert utólag semminek semmi jelentősége?
Mit őrzünk itt akkor voltaképp üres markunkban, amelyből az utolsó homokszem is elszivárgott? Talán annak a tényét, hogy éltünk, voltunk, valamikor egy marék homokot markoltunk, és úgy éreztük, mintha a szilikát dobogna tenyerünkben, akár egy szív.
A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
