Lackfi János: A dadus néni és a halál

A mi gyerekkorunkhoz képest, amikor minden megszűrve jutott el hozzánk, a mai fiatalokra a netről túl korán és durván ömlik a világ, a mostani nevelési elvek meg sokszor nem is szabnak gátat. Viszont a kölkök mernek mindent kimondani, és ez jó. A régi álomvilág elillant. Bizony sokkoló, amikor az író-olvasó találkozón az óvodásoknak bedobom a texasi láncfűrészes gyilkos motívumát, beavatottan nevetnek fel.

A meseírónak tisztában kell lennie azzal, hogy a dadusos, öregnéne-őzikés, no pisi, no kaka, no szerelem, no halál, no probléma típusú gügyögés a múlté. Nem is baj, irtó képmutató volt.

A gyerek meggyászolja az eltaposott bogarat, a letépett virágot, de kísérletezik is az elmúlással, szöcskét öl, növényt tépáz.

A halál hozzátartozik az élethez, mondhatni annak legfontosabb vonatkozási pontja. Hogyne kellene szépen elmagyarázni a gyerekeknek! Édesapám temetésén ott szaladgált egyéves Kisjuli lányom és öcsém kicsije, Flóra, meg jelen volt anyukája karjában Aliz unokám is. Rengetegen mondták, milyen felszabadító érzés a friss életet ott látni, mozogni a halál mellett, s nem rossz reflexeinkre hallgatva eltakarni a kicsik szemét, letagadni azt, ami nyilvánvaló.

Gyerekverset fordítani legalább annyira speciális dolog, mint például színházaknak drámát. Nem elég a filológiai pontosság és a költői ügyesség, szem előtt kell tartani, hogy a vers „használatra” készül, úgyhogy a francia gyerekek által jól ismert játékok, kedvenc ételek, hasonlók fordításakor a magyar gyerekek ismeretei közt kell kotorászni, hasonló dolgokat keresve. Hiába esznek mondjuk rebarbarát, ha erről nekünk legfeljebb a Barbara lánynév jut eszünkbe. Viszont mondjuk a naspolya éppoly hangulatos, és legalább errefelé is ismert.

Rengeteg mindent érdemes cselesen visszaadni: ha például a párizsi metróban tevékenykedő fülbemászóról van szó, hiába tudom, hogy a francia „perce-oreille”-ben ugyanaz a „percer” ige szerepel, amely a metróalagút-fúrásra is használatos, mégsem írhatok fülbefúrót, sem alagútbamászót.

Ekkor jön segítségemre, hogy magyarul „füle van a falnak”, úgyhogy a fülbemászó simán belemászhat a metró falának fülébe.

Érdemes jóízűen, jókedvűen fogalmazni, hisz nem műemléket farigcsálok, hanem eleven, hatni képes szöveget. Saját stílusom nyilván nyomot hagy itt-ott, képtelenség kibújni a bőrömből, de igyekeztem, hogy ez ne az önmegvalósításról szóljon, mindig a megoldandó feladat érdekelt. Hogyan szólalna meg magyarul Bosquet, Norge vagy Charpentreau?... Izgalmas játék ez.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>