Kiszabadulás az anorexia álvilágából – Amíg nem adod fel, legyőzhetetlen vagy!
Elhatároztam, úgy, ahogy a kórházban, hogy nem engedem el az irányítást. Ha még keményebben kell dolgoznom, akkor is az életet választom, a saját életemet akarom élni. Rájöttem, hogy mennyi mindent érhet el az ember, ha igazán elhatározza magát.
Augusztus 12. Alig tudom elhinni, hogy már öt év eltelt azóta. Öt éve küzdött a testem az életben maradásért. És én ezzel nem is voltam tisztában, mert fontosabb volt nekem az a kényelmes álvilág, amit az anorexia nyújtott nekem: érzelmek, érzések, élet nélkül léteztem.
Nem mertem kimenni a napra. Hogy mitől féltem, azt a mai napig nem tudom megválaszolni. A betegség előtt is olyan életem volt, ami nem mindenkinek adatik meg. Bulizni jártam, barátokkal lógtam, és még sorolhatnám. Mégis éreztem, hogy hiányzik valami.
Pont egy ilyen mélyebb pontomon találkoztam az ano-manóval, aki szépen befészkelte magát a fejembe. Fokozatosan átvette az irányítást, a végén élet-halál között lebegve kerültem kórházba.
Ott kezdődött el az igazi harc. Én már felkészültem, érzelemmentesen szerettem volna távozni ebből a világból, de ezt az orvosok nem engedték. Az itt tartózkodásom alatt rengeteg mindent megéltem, átéltem. Két szondával gazdagodtam. Több mint két hónapig voltam bent fekvő, utána heti rendszerességgel jártam terápiákra.
De mi történt a terápiák után? Hogyan tekintek most vissza az elmúlt öt évre?
Már a kórházban is kezdett megmutatkozni az, hogy milyen az igazi személyiségem. Azt nem szeretném leírni, hogy miket műveltem a kórházas időszakom alatt, nem vagyok rá túl büszke, és ötleteket sem szeretnék senkinek sem adni.
Amikor hazakerültem, magántanuló lettem. Nem volt annyira könnyű ez sem, hiszen az osztálytársaim folyamatosan csúnyán néztek rám, mivel én megtehettem azt, hogy ha pl. nem volt kedvem matekra menni, akkor nem mentem. Nyilván én sem néztem volna ezt túl jó szemmel.
Ebben az időszakban nagyon sok terápiám volt, néha inkább matekon ültem volna, mint hogy megnyíljak újra és újra a pszichológusom előtt.
Minden alkalommal egyre mélyebbre ástunk, egyre jobban megismertem saját magam. Viszont nem tudtam még azonosulni azokkal az érzelmekkel, amiket a lelkem közvetített felém. Nagyon érzékeny voltam, könnyen átvettem az emberek energiáit. Figyelniük kellett otthon a szüleimnek és a testvéreimnek, nehogy kicsit feszültebben szóljanak hozzám, mert rögtön összeugrott a gyomrom, légszomjam lett és féltem. Féltem, hogy én rontottam el valamit, hogy miattam történik a rossz. Mindenért magamat okoltam, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. A sport itt is rengeteget segített, de amíg nem értem el a megszabott súlyt, addig csak nagy odafigyeléssel és csak keveset edzhettem. Két sportot űztem komolyan a mélypont előtt, és – amíg el nem tiltottak a sporttól – közben is. A pilatesszel kezdtem, majd elkezdtem lovagolni is. Mindkét sport segített azonosulni önmagammal.
Az anorexiából már kiderült, hogy célorientált vagyok, és nagy az önuralmam. Ezeket a tulajdonságokat fordítottam a jó irányba.
Két évvel a haza kerülésem után elindulhattam egy díjlovas versenyen. Fantasztikus volt, ahogy összpontosítani kellett. Végre éreztem, hogy tudom kontrolálni magam és a gondolataim. Elég sokáig voltam összezavarodva, hogy ki is vagyok, és mit szeretnék. Az sem segített, hogy folyamatosan harcolnom kellett az érzelmeimmel, és nem tudtam, hogy melyik énemre hallgassak. Az egyik azt mondta, hogy ne egyek, míg a másik tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha nem eszem, akkor ismét elveszítem a sportot, ami már akkor is az életemet jelentette. Elhatároztam, úgy, ahogy a kórházban, hogy nem engedem el az irányítást! Ha még keményebben kell dolgoznom, akkor is az életet választom, a saját életemet akarom élni. Itt jöttem rá, hogy mennyi mindent érhet el az ember, ha igazán elhatározza magát. Állandó viharok dúltak bennem, de kifelé semmit sem mutattam belőle.
Nehéz évek következtek. Jött az érettségi, jelentkeztem az egyetemre, próbáltam helyrehozni a kapcsolatot a barátaimmal, szerettem volna megtalálni a szerelmet.
Ilyen csajos gondjaim lettek, és be kellett látnom, hogy ezek sokkal „kellemesebbek”, mint azon stresszelni, hogy hány kiló vagyok, vagy hogyan verjem át a hozzám közel állókat, így táplálva a függőséget magamban. Öt év kellett, hogy megtaláljam önmagam, és megismerjem a személyiségemet.
Megtanultam kifelé is kommunikálni azt, ha valami rosszul esik vagy fáj.
Tavaly lehetőségem nyílt, hogy valóra váltsam az egyik nagy álmomat: pilates instruktor lettem, december óta pedig már órákat is tartok. Imádom minden pillanatát. Sok anorexiás fél attól, hogy mi lesz az ano után. Nekem kinyílt a világ, imádok új dolgokba kezdeni. Akik ismernek, tudják, hogy mikor adom önmagam, és mikor félek felvállalni azt, aki vagyok. Még mindig van bennem egy kis félelem, hogy esetleg nem vagyok szerethető, de folyamatosan kapok visszajelzéseket. Vicces, de már az bearanyozza a napomat, ha valaki az utcán megdicsér, vagy az egyik vendégem áradozik az órámról. Ezekért érdemes élni, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. Soha nem mennék vissza az érzelemmentes életemhez. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy érdemes-e végigcsinálni a harcot, akkor egyértelmű igennel válaszolnék. Nem azt mondom, hogy könnyű, sok fájdalom is ért, de éreztem, és meg tudtam élni minden könnycseppet.
Érzem, hogy még rengeteget kell fejlődnöm, de már nem ijedek meg ettől. Még mindig visszahúzódóbb vagyok, főleg ismeretlen emberek előtt, de a közeli barátaim és a családom már tudja, hogy ha feloldódom, akkor eléggé felvágják a nyelvem a jó értelemben.
Teljesen kicserélődtem, és már a szenvedélyem az élet.
Mai napig érzékeny típus vagyok, könnyen átérzem a másik ember problémáját vagy éppen az örömét, viszont már nem engedem, hogy befolyásoljon. Előfordul, hogy úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok, legszívesebben több felé szakadnék, de tudom, hogy ezek olyan próbák, amiket ki kell állni. A végén nem marad el a jutalom. Sok rossz döntést meghoztam már, de az életem legjobb döntése volt, amikor a kórházban, a második szonda után elhatároztam, hogy az én életem felett ne rendelkezzen senki, csakis én. Ez a makacsság hajt előre, és bízom már magamban, tudom, hogy az álmaimnak csak a képzeletem szab határt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>