Király Gábor: „Egy életre magammal viszem, amit egy kilencéves kisfiú mondott nekem…”
Édesapjától örökölte a futball szeretetét, amely kapusként 108 magyar válogatottságig és a világ legerősebb bajnokságai közül kettőig – a német és angol élvonalig – repítette. Ma Szombathelyen saját sportegyesületet és sportlétesítményt vezet, ahol az új generáció tehetségeit terelgeti. A családfőként is sikeres Király Gáborral Szász Adrián beszélgetett.
Kevesen tudják, hogy az eredeti szakmád dísznövénykertész…
Nem tudhattam, a futball mit tartogat számomra, úgyhogy kitanultam ezt a szerteágazó hivatást is. Tanultunk parképítést, gyümölcsfák oltását, virágot, koszorút kötni, növényeket szaporítani, sőt még traktorokat, fűnyírókat is szereltünk. Aztán állatorvosi szakirányban gondolkodtam, és még 21 évesen, Berlinbe költözve is forgattam a kertészkönyveket, de akkor már öt éve profi sportoló voltam, úgyhogy látszott, hogy a labdarúgás irányába tart a szekér.
Az érthető, hogy édesapád nyomdokain haladva labdarúgó lettél, de miért éppen kapus?
Édesapám a Haladásban futballozott, volt szerencsém még aktívan is látni, sőt kijárni a meccseire, az edzéseire. A szombathelyi csapatban akkor Hegedüs Péter védett, aki bohókás kapus volt, tetszett a stílusa, a fizimiskája úgy is, mint előadóé.
A futball ugyanis színház, a színészek a labdarúgók, ők adják elő a pályán a darabot, a nézők pedig a lelátón ülve várják a szórakoztató műsort.
Hegedüs mindig meg is nevettette őket valamilyen trükkel, úgyhogy sok szombathelyi gyerek Hegedüs Péter akart lenni akkoriban, köztük én is.
Mit gondolsz, mit tehet hozzá egy gyerek életéhez, személyiségéhez a futball?
A közösség erejét, az egymás iránti bizalmat. Ma is jó kapcsolatban vagyok a gyerekkori társaimmal, ha évekig nem találkozunk, onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. De ad fegyelmet és pontosságot is: ha egy vonat elindul Budapestre reggel hatkor, az nem hat óra egy perckor indul, nem késheted le. Be kell készítened a szerelést: kesztyűt, cipőt, törölközőt, sípcsontvédőt, mezeket. Korán megtanulsz felelősséget vállalni. Ha nem pakolsz szendvicset, és egész úton éhes vagy, legközelebb figyelsz erre. Mi a Király SE-ben is tudjuk, hogy nem mindenkiből lesz futballista, de olyan embereket nevelnénk, akik rendszeretők, tisztelettudók, felelősségteljesek, hiszen lehet belőlük cégvezető vagy bármilyen szakember. Ezzel a szocializálással próbáljuk segíteni a szüleiket, tanáraikat is.
Mennyiben más a mai gyerekek helyzete, mint a régieké, léteznek még grundok?
Más az értékrendjük, más világban nőnek fel, ami kitárul előttük, és ők alkalmazkodnak hozzá. Az idősebb generációnak ezt tudnia kell kezelni, ahogy a nagyszüleink, szüleink is tudtak minket. Ez így helyes, a világnak és az emberiségnek is dinamikusan kell fejlődnie. Grundok ezzel együtt vannak, nélkülük nincs futball. A labdarúgás a szegények sportjaként indult, hiszen csak egy labda kell hozzá, és két kaput kijelölő fadarab között is lehet játszani a réten, a betonon, bárhol.
A grundon a srácok összegyűlnek, barátságok alakulnak ki, letisztázódnak az erőviszonyok, a grund tehát nevel.
Remélem, sosem fog kihalni, mert innen táplálkozik a magyar labdarúgás is. Ma már tanultabb a kiválasztás, de ami a génekben, zsigerekben van, azt nem pótolja a tankönyv, azt a grund hozza ki a gyerekekből.
A hátrányos helyzetű gyerekek közül vajon eljutnak az igazi tehetségek a futballig?
Sokat találkozom hátrányos helyzetű gyerekekkel, nagyon szeretem az ő közegüket, mert őszinték, és vannak példaképeik, akiket követni akarnak. Vannak persze gátjaik is, ezek túllépéséhez szerencse is kell. De vallom: csinálni kell, amit szeretünk, és előbb-utóbb kitör a tehetség. Legutóbb a felzárkózó települések sporttáborában olyan meglepetés ért, amit egy életre magammal viszek. Egy kilencéves kisfiú azt mondta: „Gábor, te adtad nekem a kapusságot.” Pedig ő nem is biztos, hogy látott engem élőben védeni, de a motivációt, hogy kapus legyen, tőlem kapta…
Az egyértelmű, hogy a futball jó kitörési lehetőség, de fontos lehet az is, hogy aki elkezdi, ne csak megélhetési forrásként tekintsen rá, hanem szenvedéllyel űzze.
A futball ma már kitanulható szakma, profi szinten fő foglalkozás. Hobbiszinten meg nagyon ritkán űztem a profi pályafutásom előtt, alatt és után, mert az teljesen más hozzáállást igényel. Én nem tudok veszíteni, tökéletesség nélkül pályára lépni. Ha elkezdek focizni egy baráti táraságban, a huszadik percben azon kapom magam, hogy ugyanúgy ütközöm, ahogy a profi világban kell. A hobbifocista meg nem érti, miért vagyok kemény, de én nem vagyok kemény, én csak így tudok. Úgyhogy a profi futball kitörési lehetőség, de a tehetségen túl elszánt hozzáállás, sok befektetett munka és szerencse is kell hozzá.
Mit gondolsz, te azért is érhettél be korán, mert fiatalon külföldre kerülve hamar felnőttél?
Inkább azért, mert már 17 évesen felnőtt közegben nevelkedtem Szombathelyen, felnőttek közt szocializálódtam, így hamar megtanulja az ember a szabályokat. A Király SE-ben is ezt követjük: a tehetséges gyerek minél előbb kerüljön fel idősebb korosztályba.
Amikor Berlinbe szerződtem, írták a kinti lapok, hogy jött egy fiatal tehetség Magyarországról. Amikor pályára léptem, a csapattársak már azt nyilatkozták, hogy ez a fiú nem is kezdő.
Mert addigra bennem volt száz felnőtt NB I.-es meccs rutinja Szombathelyről, ahol olyan játékos is a csapattársam volt és terelgetett, aki már édesapámmal is együtt játszott. Én magáztam, ő meg csak mosolygott, hogy a pályán nincs magázódás. Tizenhét voltam, ő harmincnégy, és a kort az ember eleve tiszteli.
Ahogy te is egyre rutinosabb, sokszoros válogatott kapus lettél, érezted, hogy az öltözőben hallgatnak rád a fiatalok?
Nem a tanácsaim, inkább a teljesítményem, a precizitásom, a fegyelmem hathatott rájuk. Mert nagyon „csőben tudtam lenni”, ha teljesíteni kellett, mérkőzés előtt nem lehetett velem bohóckodni. A munkámat végeztem, százszázalékos akartam lenni. Sokan ezt a fajta koncentrációt tanulhatták el, de egy csapatban mindenki másképp készül. Az iráni társam, Ali Daei például szőnyegen imádkozva, más meg elvonultan kávézva. Én lejátszottam bizonyos helyzeteket a fejemben, és sokat nyújtottam.
Jó felkészülés nélkül éppúgy nincs profi sport, ahogy kabalák, rituálék nélkül sem. Az ikonikus szürke melegítőnadrágodra sokan emlékeznek, azt viszont kevesen tudhatják, hogy a mezed alá mindig felvettél egy fekete, tigrises pólót is…
A tigris a kedvenc állatom, de a tigrises póló fölött, a kapusmez alatt egy 13-as kosárlabdamezt is mindig viseltem. Még a Haladással kikaptunk Veszprémben egy olyan góllal, hogy a csapattársam hazagurítása megpattant egy göröngyön, és a lábam fölött a kapuban kötött ki. Mérges voltam, én mentem ki utoljára az öltözőből, és ott volt egy 13-as kosárlabdaatléta. Azt hittem, valakié, elvittem, de nem lett meg a gazdája, így a következő meccsre felvettem a mezem alá. Szerencsét hozott, év végén megnyertük az NB II.-t, úgyhogy onnantól egy 13-as kosárlabdamez is elkísért Németországba, Angliába, a Bajnokok Ligájába és a válogatottba. A tigrises pólónál pedig az sem volt mindegy, milyen tigrisfej van rajta, vicsorog-e, milyen a szeme. Az elsőt Szombathelyen vettem, de később nem tudtam pótolni.
Míg Angliában egy idegenbeli meccsről hazafelé tartva meg nem álltunk egy benzinkúton, és ott megláttam pont ugyanazt a benzinkút shopjában! Öt darab volt készleten, mindet felvásároltam.
Összesen majdnem két évtizedet töltöttél Németországban és Angliában, mindkét helyről a mai napig keresnek. Egyértelmű volt, hogy a visszavonulásod után Szombathelyen fogod visszaadni a sportágadnak mindazt, amit tőle kaptál?
Berlinből, Münchenből, Londonból is gyakran jön meghívás – azt, hogy azonosulni tudtam az ottani klubokkal, a mai napig visszakapom a szurkolóktól, az ott dolgozóktól, akik a klubtörténelem részének tekintenek. A múlt héten épp a londoni Crystal Palace titkára kérdezte, mikor megyek meccsre, mert várnak. Ám otthona sok helyen lehet az embernek, de hazája csak egy van: nekem Magyarország, Szombathely az. Itt akartam olyan sportlétesítményt építeni, ahol át tudom adni a megfelelő identitást a gyerekeknek. Más munkám is van, üzleti vonalon is igyekszem fejlődni, ahogy fiatalon azért tettem meg mindent, hogy jó kapus legyek, most jó vezetővé és üzletemberré szeretnék válni.
A jó édesapa szerepéről se feledkezzünk meg, ami talán a legkülönlegesebb kihívás…
Az egy más dimenzió! Volt szerencsém mindkét gyermekem születésénél ott lenni, és elvágni a köldökzsinórt. Ez a pozíció óriási felelősség, rengeteget nevel az emberen. A külföldi pályafutásom révén a gyerekek lehetőséghez jutottak angol, német iskolákba járni, így három nyelvet beszélnek anyanyelvi szinten, mellette spanyolt és franciát is tanultak. Úgy neveltük őket, hogy vállalják fel a döntéseiket, és mindent meg tudtunk beszélni, már egész piciként éretten gondolkodtak. A lányom Bécsben végez pszichológiát, nemsoká praktizálhat, a fiam a futballt viszi tovább. Ő 19 évesen elkerült itthonról, önellátó, főz, mos, vasal, takarít, autót tart fenn. Olyan felelősségekkel találkozik, amelyek segítik a későbbi életét. Mi mindig itt leszünk nekik a háttérben, de nem erőltetjük rájuk magunkat.
Visszaértünk a dísznövénykertészethez, hiszen a feleségednek is ez az eredeti szakmája. Minek köszönhető, hogy Zsanett-tel már régóta ilyen remek csapatot alkottok?
16 éves korunk óta együtt vagyunk, nemcsak párként, hanem barátként és minden szempontból partnerként is. Együtt vezetjük a sportlétesítményt, az egyesületet, a hotelt, egész nap együtt vagyunk, így is megvan köztünk a harmónia. Ha súrlódás akad, tudjuk, hogy nem velünk van a baj, legfeljebb a körülöttünk lévő szituációkkal, amiket intelligensen kezelünk.
A feleségem jól irányított engem a pályafutásom során, hiszen fiatalon tele voltam emóciókkal, a futballt enélkül nem is lehet játszani. Ha ő nyugodt, kiegyensúlyozott emberként nem biztosít ilyen hátteret, nem lehettem volna sikeres.
Harminc felett persze megnyugszik az ember, máshová összpontosítja az erejét, mint fiatalon, amikor még a vadabb közeg is vitte magával, és csak egy vehemensebb stílussal tudott profiként a víz fölött maradni. De az is én voltam. És mi mindig közösen döntöttünk, együtt voltunk fiatalok, együtt léptünk a felnőttkorba, aztán együtt kerültünk külföldre úgy, hogy a szülők ott fizikailag nem lehettek velünk. De ugyanúgy számíthattunk rájuk, ahogy most a gyerekeink számíthatnak ránk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
