„Ha helyet keresek, egy szék helyett öt lesz üres, mert mindenki odébb ül” – A látássérültek lazább hozzáállásra vágynak másoktól

Nem szereted feladni, ha valamire rászántad magad? 

Sajnos látássérült emberként gyakran találkozom előítéletekkel, tudatlansággal, rosszul feltett, sőt fel nem tett kérdésekkel, amik kapcsán akár földönkívülinek is érezhetném magam. A plazmaközpontban akkor krokodilkönnyeket hullatva sarkon fordultam, de pár hét múlva összegyűjtöttem a bátorságomat, és megírtam nekik, hogy bár beteg a szemem, és segítségre szorulhatok, én pont ezért szeretnék más embereknek segíteni! Sikerült megértetnem velük, hogy nem vagyok mumus, és a következő alkalommal már kedves fogadtatásban volt részem. Szeretném, ha a sorstársaim sem felednék el soha, hogy nem vagyunk se fertőzőek, se világtalanok, hanem ugyanannak a világnak vagyunk mindannyian a részesei.

Még mindig szörnyen tájékozatlanok vagyunk a látássérültekkel kapcsolatban?

Azért vagyok néha szomorú, mert azt érzem, állandóan bizonygatnom kell, hogy helyem van itt. Igazából nem a korlátaim teszik nehézzé az életemet, hiszen mi, látássérültek is felkelünk reggel, bevásárolunk, ügyet intézünk, dolgozni járunk, családot alapítunk, gyermeket nevelünk, mint mindenki más. Mi ugyanúgy megtesszük ezeket a dolgokat, mint ép látású társaink, csak másképp, néha segítséggel, trükkökkel, saját technikákkal. Lehet, hogy valamihez több idő vagy több körös megoldás kell nekünk, de a végeredmény ugyanaz. Nem a korlátok tehát az igazi nehezítések, hanem például az, hogy valaki rám mordul a buszon, mert hozzáértem véletlenül a fehér botommal. Vagy ha úgy próbál valaki segíteni, hogy megfogja a botomat és hozzáütögeti a buszmegálló kukájához, mondván, hogy „itten van a megálló, tetszik érezni?”. 

Nem az a nehéz, hogy elmenjek az orvoshoz, hanem az, hogy amikor helyet keresek, egy szék helyett rögtön öt lesz üres, mert mindenki odébb ül, de senki sem tudja, miért. 

Nem a munkába járás a nehéz, hanem az, hogy elfogadjanak a kollégáim, hogy elismerjék a munkámat, azt, hogy én is fontos vagyok és közéjük tartozom. Azt nehéz megélni, hogy a társadalom nagy része szabályosan retteg tőlünk: a látássérülteket nem egyedi és megismételhetetlen embereknek érzékeli, hanem egy masszának, akik macerásak és megközelíthetetlenek, és akik elől átszaladnak az út túloldalára. 

Szerinted tehát kérdezni a legjobb megközelítés? Milyen jó kérdések vannak?

Fontos, hogy ne szégyelljenek kérdezni az emberek, hiszen a látássérültek is teljesen különböző emberek, különböző képességekkel és tudásokkal. Én például nem szeretem, ha azt mondják, hogy sérültek vagyunk, mert nem érzem magam annak. Merem állítani, hogy ma a jól látók kilencven százaléka így vagy úgy „sérült”. Az emberek őrületes terheket cipelnek, csak ez nem mindig látszik. Rajtunk igen. 

Mindent lehet korrigálni, ha a jó szándék megvan. Ha nekem jön valaki, mert a telefonját birizgálta ahelyett, hogy maga elé nézne az utcán, de utána elnézést kér, az rendben van. Nekünk az a feladatunk, hogy világosan tudjuk közölni az emberekkel, hogy mi segít nekünk, és mi az, ami már terhes. Például bántó kérdés, hogy „hol a segítőm”, vagy hogy „biztos kefekötő vagyok, és a Vakok Intézetében élek a társadalomtól szeparáltan”... A túlzott segíteni akarás sem jó, de a lesajnálás vagy a kikerülés sem. Például én nem igénylem, hogy átadják nekem a helyet a metrón. Erős és fiatal nő vagyok, tudok állni. Nem kell fizetni helyettem a boltban. Nem kell túldramatizálni sem a dolgokat. Aki jó szándékkal kérdez, az nem tud nagyot hibázni. 

Legutóbb szólt valaki a buszon, hogy van szabad hely. „Hol?” – kérdeztem. „Ott” – mondta, és akkor hirtelen együtt elnevettük magunkat. Ha mindkét fél nyitott és laza, könnyebb lesz minden. 

Mik azok a kéretlen és egysíkú kijelentések, amiket fárasztónak találsz?

Én nem az vagyok, akit egyszer messziről láttál a Hermina úton botorkálni, és nem vagyok az sem, akit úgy ismertél meg, hogy nyolc diplomával rendelkező egyetemi docens, zenész, és még egy pörköltet is összedob „vaktában”. Én Réka vagyok. A szüleim akaratereje és kitartása nélkül talán nem is lenne fogalmam a világ vizuális dolgairól, történéseiről. Ők rengeteg fejlesztésre vittek, zeneóvodába írattak, zongorát tanultam, elvittek kirándulni és múzeumokba, édesanyám rengeteget olvasott nekem… Attól, hogy látássérült ember vagyok, nem biztos, hogy többletidőre van szükségem a dolgozatnál, hogy ingyen kókusztekercsre hajtok, vagy meg kell helyettem nyomni a lift gombját. A „jaj, szegény, hogy tapogat a kis kezeivel” hozzáállás sem visz előbbre, vagy a „jól amúgy is csak a szívével lát az ember” mondat ismételgetése sem. „Szia, tudok esetleg segíteni?” Sőt: „Szükséged van segítségre?” Nem is biztos, hogy szükségem van rá. Ha igen, akkor „Belém karolsz? Hogy jó neked?” – ezek jó kérdések. Nem kell pénzt felajánlani, és sajnálkozva hajat simogatni sem.

Egy éve volt az esküvőd. A párodtól milyen mértékű segítséget fogadsz el?

A férjem nem a szemem! Ő a társam, a cinkosom, a lelki támaszom, ha kell. Sosem várom el tőle, hogy másképp kezeljen a látássérülésem miatt, sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy elvárom tőle, hogy ne kezeljen másképp. Élvezem, hogy egyenértékű nő lehetek az oldalán. Neki köszönhetem, hogy már nem bújok el az emberek elől, és hogy jó úton haladok az önazonosságom felé. Ugyanúgy élünk, mint bármelyik házaspár. Ha együtt vásárolunk, elolvassa nekem a termék árát, és ha valamit mutatni szeretne, a kezembe adja. Szeretek a konyhában tevékenykedni: sütni, főzni, kísérletezgetni új receptekkel. 

Este, sötétben én viszem fel a teát a galériára, mert a férjemnek ehhez villany kellene, hogy ne menjen neki a tárgyaknak. 

Nem a „két szép szememért” vett el feleségül, egyenrangú félként segítjük és támogatjuk egymást…

Kép

Réka és férje – Forrás: Kindl Réka Facebook oldala

Az önmegvalósításod része, hogy az Ability Fashion divatszervezet modellje vagy? 

Azt szoktam mondani: attól vagyunk különlegesek, amiben különbözünk. Az Ability Fashion egy esélyegyenlőségi divatszervezet, amely fogyatékossággal élőknek szervez divatbemutatókat, fotózásokat. Célunk, hogy megmutathassuk a bennünk rejlő értéket, és azt, hogy mi is lehetünk szépek és divatosak, mint bárki más. Óriási öröm számomra, amikor megmutathatom magam három magyar divattervező ruháiban tündökölve. Amikor először léptem a kifutóra, szinte önkívületi állapotban éreztem magam. Kaptam egy kísérőt, egy férfit az oldalamra, akibe belekaroltam, ő a kifutó közepén megpörgetett, majd visszasétált velem a kiinduló ponthoz. Mire a harmadik ruhában léptem ki a közönség elé, már az adrenalin vitt előre. Élveztem a fényeket, a tapsot, és tudva, hogy a férjem és a barátaim ott ülnek a sorok között, megnyugtató volt számomra a helyzet. 

Régen rengeteg problémám volt az önbecsülésemmel, így rájöttem, hogy legyőztem valamit, és erősödtem is ezáltal. 

Nőiesnek, egyenértékűnek, csinosnak éreztem magam, ami felemelő volt. 

Földöntúli érzés számomra, amikor körülvesz a csillogás. Szeretem azt a fázist is, amikor a divattervezővel közösen kiválasztjuk a ruhám, mert ekkor szellemileg kapcsolódnunk kell egymással ahhoz, hogy olyan ruhát viselhessek a kifutón, ami az ő munkája, mégis engem is megmutat. Színlátásom még van, és a selymes anyagokért, hideg színekért rajongok. A koktél-, illetve a hercegnős darabokat is kifejezetten kedvelem. A csillogó, köves kelmék bármilyen mennyiségben jöhetnek, persze a jó ízlés határain belül.

A szomszéd nénim unokájának a barátnője egy látássérült lány, aki többet tud történelemből, mint az egész tanári kar… Akkor jól sejtem, hogy ebből ne vonjam le azt a következtetést, hogy minden fiatal vak lány imádja a történelmet?

Nem sablonra készülnek a látássérült emberek sem. Könnyítsük meg egymás életét azzal, hogy törekszünk az egyenlőségre, hiszen senki nem különb a másiknál. Én azt szeretem, ha nem azért néznek, mert rossz a szemem, hanem mert csinos nő vagyok.