Ketrecharc a kertvárosban: lakótársam egy nyest!

Bevallom, sok mindennel számoltunk, amikor családi házba költöztünk. Tudtuk, hogy a kert mindig ad munkát: a fűnyírás, lombsöprés, gazolás a hétvégéink visszatérő programja lett, de ezt egy cseppet sem bánjuk. Lelkesen metszünk, locsolunk, madarat etetünk, gereblyézünk, és büszkék vagyunk legújabb szerzeményünkre, a komposztládára. Ha nagyon spirituális akarnék lenni – és ez most annyira trendi –, akkor azt mondanám, érezzük a Földanya gyógyító varázserejét, a talajban szunnyadó erőket, testünket-lelkünket átjárja a friss, balzsamos levegő, megtisztít, energetizál, újjászületünk, gyakorlatilag zöld az auránk.

Szóval közel kerültünk a természethez. És egy szélviharos, esővel és kettős frontokkal tarkított késő őszi estén a természet is közeledett felénk. Vad bulit csapott a padláson, rohangált körbe-körbe, elszántan száguldozott a tetőgerendák között.

Férjemmel rémülten riadtunk fel, pár pillanatig mozdulatlanul figyeltük a fentről jövő, már-már kísérteties neszeket, aztán jött a felismerés: nyestünk van.

Némi tanakodás után a partvisnyéllel határozottan megkopogtattuk a padlásfeljárót, erre váratlan látogatónk angolosan távozott a tetőn át. Ezek után aludni nyilván nem tudtunk. A világhálónak köszönhetően még aznap éjjel megtudtuk, hogy a nyest nemcsak vad rohangálásával dobhatja fel szürke kis életünket, hanem megrongálhatja a padláson lévő elektromos vezetékeket, kéretlenül beköltözik, majd családot alapít, kirágja az autó kábeleit, és még oda is vizel a kis hálátlan ingyenélő a padlásra, ami az internet népe szerint átázhat.

Nem csoda, ha reggelre mindketten nyestpisitől bűzlő tetőteret, tönkrement autót és egy komplett nyest lakásmaffiát vizionáltunk – élén az örökké vemhes nyestmamával. Úgyhogy hétvégén első utunk a mezőgazdasági boltba vezetett, ahonnét potom 12 ezer forintot lecsengetve egy nyestcsapdával távoztunk. Szégyelltük magunkat, hogy humánus, szépelgő bölcsész-értelmiségi létünkre nyilvánosan mutatkozunk egy csapóajtós állatcsapdával.

A szomszéd bácsival beszélgetve rájöttünk, hogy a nyest valószínűleg a mi tetőnkön keresztül mászik át az ő kertjükbe, hogy aztán bevackolja magát a fáskamrájukba, ezért közös egyetértéssel a csapdát szakszerűen kihelyeztük az állat vonulási útvonalába. Avarral és földdel álcáztuk, és csaléteknek betettünk egy tojást – a netes bölcsek a fürjtojásra esküdtek, de mivel úgy éreztem, a csapda ára a ruha-táska- és cipő-pénzalapot csökkentette, én maradtam a tyúktojásnál, és reménykedtem, nem olyan gourmet a kis drága…

Nos, vagy nem volt ínyenc, vagy nagyon balfék volt. A tojás egész télen ott zápult a csapdában, a mi nyestünk azonban csak most fanyalodott rá, hogy kitavaszodott. Egy napsütéses szombat reggelen becsöngetett a szomszéd bácsi, és mi diadalmasan áthoztuk a teraszra a zsákmányt.

A „zsákmányt”, aki gyakorlatilag sokkos állapotban volt, mivel hajnal óta ugatta egy kutya, embert látott közelről, ketrecben volt, és a tojás se lehetett túl finom…

Bevallom, egyáltalán nem tűnt bajkeverőnek. Megszeppenten pislogott rám, úgyhogy odaguggoltam mellé, és nevet adtam neki, hogy érezze, nem olyanok vagyunk, mint a Simabőrű a Vukban. Nyunyót le is fotóztam, és elküldtem a képét az egész családomnak a közös chatcsoportunkba. Apám, aki távol tartja magát az okostelefonoktól, chatelés és guglizás helyett a valódi beszélgetésekben és a könyvek által megszerezhető klasszikus műveltségben hisz, fellapozta Brehm Állatenciklopédiáját, és anyunak tollba mondta, hogy örüljünk, hogy nem görény, mert az büdös. Amúgy meg az is lehet, hogy nyuszt.

Édesanyám hűségesen megosztotta velem ezeket az információkat, de sietett leszögezni, hogy nem ér rá ezzel foglalkozni, mert ebédet főz vasárnapra mindnyájunknak. Erre valamelyik öcsém közölte, hogy akkor kellene keresni egy jó kis receptet nyesthúsra, mire én kikeltem magamból, hogy nem engedem Nyunyót bántani. Akit apu ezek után menyétnek vélt, és ezt be is pötyögtette anyuval. A sógornőm megmutatta a fényképet a húszhónapos unokahúgomnak, aki boldogan közölte, hogy ez egy cica (és semmiképpen nem hápi, nem brumi, nem vauvau, és nem nyu). A férjem volt az egyetlen, aki érett, felnőtt ember módjára viselkedett.

Telefonon konzultált a helyi állatorvossal, aki azt javasolta, engedjük el a közeli kiserdőben a nyestet, de vigyázzunk, nehogy megharapjon bennünket.

Nyunyó eközben kezdett magára találni, és páratlan intelligenciáról tanúbizonyságot téve, azonnal a csapóajtót kezdte rágni, úgyhogy az uram döntést hozott. Berakta a nyestet a kocsiba, és elviharzott. Míg ő alkalmas helyet keresett Nyunyónak, és fohászkodott, hogy az állat ne pisilje össze a kocsit, én azon szurkoltam, hogy ne harapja meg (mármint a nyest a férjemet, semmiképp nem fordítva), családom pedig nyestes szelfiket és szabadulós videót követelt. Mivel életem párja televíziós szakember, ez utóbbi magától értetődő volt.

Tanulság? Az nincs. Legfeljebb annyi, hogy családban élni jó, humorosban meg pláne, a természet meg teszi a dolgát, és bár egy nyest is lehet illegális lakásfoglaló, a végén úgyis az győz, akinek van egy csapóajtós kisállatfogó ketrece a mezőgazdasági boltból.