Kereszt – hátfájás ellen

Nagyon kíváncsian mentem el a lelkigyakorlatra. Külön érdekes tapasztalat volt az, hogy férjemmel együtt voltunk csendben, csak a tekintetünk beszélgetett. Nagyon vártam az ötödik napot. Jó volt a természetben sétálni, de sehogyan sem akart eljönni a „nagy csoda”.

A némaságot érzékeltem, de a szavakon túli világot kevésbé. Mikor történik már valami? – ez volt minden gondolatom.

Közben elkezdett fájni a hátam. Azt a gyógymódot találtam ki, hogy egy botot a vállamra tettem, és a két kezemet felemelve, a fát felülről átkarolva kifeszítettem a hátamat. Így sétáltam.

Az ötödik napon egy nagyobb sétára indultam. Jó volt az, ahogyan szinte beleolvadt az ember a fák, bogarak, madarak és virágok világába. De egy megmagyarázhatatlan közöny született akkor bennem. Ezt gondoltam: Baktatok. Fájós háttal várom az életben a nagy felismeréseket, de a valóság csak annyi, hogy egyik lábamat teszem a másik elé. Ez a rutinos ismétlődés az élet, semmi egyéb. Ekkor kirándulók szegődtek mellém, s én megszegve a hallgatási fogadalmat kénytelen voltam válaszolni kérdésükre: „Merre van Dobogókő?” „Arra, felfelé!” – mutattam a sípályára. Kicsit megdöbbentek, amikor felnéztek a lejtő aljáról, de ekkor ösztönösen bíztatásba kezdtem: „Odamegyek én is, ez biztosan jó út.” Nekiindultam a sípályának, menetiránnyal szemben.

Ekkor kezdődött csak az igazi elmélkedés! Körülbelül negyvenöt fokos szögben kellett felmennem. Mögöttem jöttek a kirándulók. Szép öltözetük a derekukra került. Az egyik, kissé testes úr zihálva kérdezte: „Messze van még a csúcs?” Én meg egy-egy bíztató mondatot küldtem feléjük: „Nézzék, az a fa már a cél!” Lihegve araszoltam előre. A lépéseim számolásával bíztattam magam. Akkor egy pillanat alatt átváltozott a kép és a helyszín. Elérkeztem a negyedik vagy ki tudja hányadik dimenzióba: megyek a hegyre, vállamon a kereszt. Mögöttem emberek, akik várják tőlem a bíztatást.

Nekem mennem kell, mert különben ők is feladják. Minden lépés üzenet. Nem hagyhatom őket magukra! Akkor egyszerre nagyon könnyű lett az út, már nem fájt a hátam sem.

Égi üzenetre vágytam, csodára, mennyei kijelentésre, de egy hegyet és egy keresztet kaptam helyette.

Valódi látomás volt: Nincs is más dolgunk, mint menni a magunk fájával, nem föladni. Létünkkel, életünkkel bíztatni másokat!