„Istennel nem lehet packázni, Jézust sem lehet kisakkozni” – Kerényi Lajos atya 95 évesen is aktív, derűs és örök fiatal

Lajos atya, milyen úton indult el a szülői házból a hivatása felé?

Egy hivatásnak nagyon sok összetevője van. Lassan, türelemmel és folytonosan építkezik, míg eljut a teljességig. A Jóisten adta a szüleimet, akik remekül neveltek kereszténynek. A tatai piarista gimnáziumba írattak be tízévesen. Ott annyi eszményképem volt, hogy nem igaz! Sápadt gyerek voltam, és tizenkét éves lehettem, amikor az igazgató a folyosón sétálva a tízpercben átölelt, és azt kérdezte: „Kisfiam, nem vagy te beteg? Olyan fehér a bőröd. Mondd meg a szüleidnek, hogy vizsgáltassanak meg!” Ebben annyi szeretetet fedeztem fel.

Mit mondtak az orvosok?

Kiderült, hogy kevés a pigmentszemcse a bőrömben, azért olyan fakó. Nem voltam én beteg típus.

A tatai években érlelődött meg a papi hivatás?

Kilencévesen, Almásfüzitőn volt egy meghatározó látomásom. A helyi kápolnában csak vasárnap voltak misék, és a sekrestyében vártuk a tisztelendő atyát.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és nem a pap lépett be, hanem maga Jézus. Azzal az ábrázolással, ami a szobám falán volt: gyönyörű palást, hosszú haj és szakáll.

A nagy piros misekönyvvel odajött hozzám, átadta a könyvet, belenézett a szemembe, és ezt mondta: „Ezentúl te fogsz nekem ministrálni”. A latin kifejezés szolgálatot jelent. Hevesen dobogott a szívem, és ezt az élményt csak a szüleimnek és egy kedvesnővérnek meséltem el. Úgy látták, ez hivatás lesz, meghívott az Úr. Lehet, hogy a látomás csak álom volt, de nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Visszatérve a gimnáziumi évekhez, közben kitört a háború.

Alig kezdtük meg a gimnázium utolsó évét, jöttek az oroszok a Vértes hegy felől. Végső nyögés volt a németek részéről, mert mindenkit besoroztak katonának, a gyermekeket is. Kiképeztek géppuskásnak, és máris vittek ki bennünket lövészárkot ásni. Borzasztó dolog harcmezőn lenni. Ahogy visszagondolok, annyi lövedék közeledett hozzám, jött ránk a tank, minduntalan süvítettek a golyók, ráfeküdtek a területre a repülők, az árokban is bombák robbantak; de a Jóisten úgy vigyázott rám, hogy egy karcolás sem ért.

Ez mind jel volt, hogy valaki szeret.

És ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások.

Orosz fogságba estem Brün közelében, és naponta 30 kilométert gyalogoltunk a katonák géppisztolya mellett. Kérdeztük, hogy hová megyünk. „Domoj, domoj” – haza. Beszállítottak minket a vonatba, ami be volt rácsozva tüskés dróttal. Akkor már láttuk, hogy ebből nem az lesz. Kivittek a Szovjetunióba. Hosszú, keserves utazás, három héten át egy marhavagonban, ahová negyvenhatan szorultunk be, alig valami ennivalóval. Félelmetes. Már az nagyon fájt, hogy minket, foglyokat nem engedtek a járdára. Az úton mentünk, ahol az ökrök, marhák, lovak.

Teljesen megaláztak, elvették az identitásunkat, a szabadságunkat, a nevünket. „Na, te Kerényi Lajos, többet nem vagy Kerényi Lajos, hanem 93-as szám” – mondta tört magyarsággal egy nacsalnyik.

Vagyis nem gondolhatsz bármit, te birka vagy; oda mész, ahova terelünk, és azt gondolod, amit mi mondunk. A fogság és a szénbánya nem volt leányálom. Egy bizonyos idő után megbetegedtem, hetven gennyes sebbel és vérhassal hoztak haza valahogy.

Hogy lehetett ilyen körülmények között megmaradni épségben, lelkileg és hitben?

Sokat lehetne beszélni arról, mennyi eszmét tudtunk érvényre juttatni Oroszországban, a szénbányában. Mindig eszünkbe jutott valami, megjelenítettük Istent, a szeretetet. Mindent elvettek tőlünk, de négyen-öten visszaloptuk a keresztet, amit elvettek, cérnára akasztottuk, és amíg a követ cipeltünk, ott lógott a nyakunkban. Sokan látták, szegények és gyerekek, mind odarohantak, csókolgatták, hogy „ó, Krisztosz, Iesus Christos”.

Kis időre megálltunk és összenéztünk, hogy itt a Jóisten.

Mertünk, mert ez a küldetésünk: „elmenvén taníts, és hirdesd az Igét”.

Hogyan sikerült folytatni a tanulmányokat, és menni tovább a hit útján, a keresztényellenes évtizedekben?

Itthon kijártam a gimnázium nyolcadik osztályát, és leérettségiztem. Mindenféle háborgatás nélkül elmentem a piaristákhoz, és hét év tanulás után ’52-ben felszenteltek. Közben a betegeket is nekem adta a Jóisten, a gyerekek pedig vonzottak, ez egy apai örökség. Mindenhol büntettek, feljelentettek, jegyzetelték a szentbeszédeimet, elvették a hitoktatási engedélyemet, megaláztak, sorozatosan kihallgattak, börtönbe zártak, amit el lehet képzelni. Regényt lehetne írni minderről. Mindszenty bíboros akkor börtönben volt, és elmentem Endrey Mihály püspökhöz, a helyetteséhez. „Atyám, engem tönkretesznek. Feljelentenek, kihallgatnak, rágalmaznak, szidnak, mit csináljak? Hagyjam abba?” – kérdeztem tőle. „Atya” – biztatott – „csak a lőterületekről visszavonulni, de csak amíg lövik!” Hú, de jó volt ez nekem! Hajrá, hegyen-völgyön lakodalom! És folytattam tovább. Annyi erőt, ötletet, segítőtársat ad ilyenkor a Jóisten, hogy a végén hatalmas mezőnyöket tudtam átlátni.

16 plébániára helyeztek, mert mindig feljelentettek, ártalmas voltam. Végigjártam fél Magyarországot, megismertem falvakat, óriási dolog volt ez, a Gondviselés.

Ezek a győzelmek új és új lendületet adtak, úgyhogy jó kaland volt. Azt hitték, hogy jól kitoltak velünk, aztán öngólt rúgtak.

Hogy maradhatott fenn ezekben az időkben a nagymarosi és az egerszalóki ifjúsági találkozó, amelyek azóta is vonzzák a fiatalokat?

Nem tudom. Bátrak voltunk. Újra meg újra jöttek a megerősítő üzenetek, és akkor néhányan mertünk nem elmenni a békegyűlésekre. Volt sok megalkuvó, de mi kitartottunk, találkoztunk, jókat nevettünk, felerősítettük magunkat a kihívásokra. Placid atya mondta, hogy a Gulagon meggyalázták, „majd megrohadtok itt, a Szovjetunió a világ ura lesz”. Később azt kérdezte: „Hol van a Szovjetunió? De én itt vagyok.” Mégiscsak a szép, a jó, a szeretet és az isteni gondolat győz. Úgyhogy Istennel nem lehet packázni, Jézust sem lehet kisakkozni, hogy majd mi megmutatjuk. Egy darabig jön a mi, aztán összezúdul minden. Háborúk és rendszerek omlanak össze, csak sajnos óriási az áldozat is.

Kép

Kerényi Lajos piarista atya az egerszalóki ifjúsági találkozón – Fotó: Balogh Ferenc

Lajos atya viszont erős maradt, és a mai napig szolgál, járja a kórházakat is.

Igen, ez genetika és kegyelem. Kilenc kórházam van, rendszeresen megyek szinte minden szobába, ezen belül tizennégy intenzív osztályra.

Főként a haldoklók érdekelnek – persze mindenki –, de a haldoklók mellett igazolni látom Aquinói Szent Tamást, aki szerint az ember természetes vége természetfölötti.

Addigra beérünk. Hát meg vagyunk váltva, Jézus nem csak úgy blindre halt meg. Azt ígérte a kereszten, hogy „amikor fölemelnek a földről, majd mindeneket magamhoz vonzok”. Olyan csodálatos! És vonz, tehát elkeseredésre nincs okunk, de fel kell vérteződni, szenvedések árán is. Véres ez a harc és a küzdelem, de hiszünk a szeretet végső győzelmében.

Ha visszamennénk az időben, és minden újra kezdődne, valamit másképp tenne Lajos atya?

Nem igazán. A harc nagyon jó, pláne, ha én vagyok az erősebb, és azt mindig éreztem. Ó, micsoda kihallgatások voltak! Be akartak építeni a 3/3-ba, hogy én is áruló legyek, és jelentéseket tegyek. „Isten ments, én, dehogy leszek spicli!” – tiltakoztam. „Jaj, ne mondja ezt, ez egy államtitok” – mondták. Ehhez is bátorság kellett, és azt megadta a Szentlélek.

Hogy sikerült megőrizni a humort minden időben, ez egy adottság?

Igen, ez örökség.

Apukám volt mindig jókedvű meg humoros, és úgy könnyebb élni, ha az ember nagyokat nevet.

Ha folyton depresszióz, hogy jaj, mi lesz, meg tele van függéssel, félelemmel, az nem jó.

Lajos atya mit üzenne a ma emberének és a fiataloknak?

Vigyázz az eszmékre – szeretet, szép, jó, igaz, természetfölötti –, mert akkor legyőzöd az ellenerőket. Ezeket ne áruld el! A legnagyszerűbb örökség, amit kaptunk Jézustól, és amit tovább kell adnunk: az igazság győzelme, a szeretet végső győzelme és a transzcendencia, az öröklét.