„Kőkemény sorsokkal találkozunk” – A kerekesszékes „révész” átadja a reményt friss sorstársainak
Alighogy megszületett, egy betegség teljesen megváltoztatta az életét. Huszonhét évesen kerekesszékbe kényszerült, ám életkedvéből mit sem veszített: több mint négy évtizede boldog házasságban él, még táncolni is eljár. Tizenegyedik éve vezeti a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületét, amelyet sokan úgy ismernek: ÖNÉ. Ungvári Györgyi sorstársait, a frissen balesetet szenvedett, kerekesszékben új életet kezdő mozgáskorlátozottakat „révészként” segíti, azaz ott van mellettük a kórházi ágyuknál, és felkészíti őket az ismeretlenre, amit ő már pontosan ismer.
Féléves koráig senki nem sejtette, hogy valaha kerekesszék vár önre. Mi történt akkor?
1959-ben születtem, amikor tarolt hazánkban a járványos gyermekbénulás, és noha volt már ellene védőoltás, Magyarország nem kért belőle, mert az ország vezetése azt mondta: itt nincs betegség, ide ilyesmi nem kell. Ennek következményeként egy év alatt vagy 1830-an bénultak le, és én ebbe a körbe hat hónaposan pont belecsúsztam. Pedig újabb hat hónap múlva már megérkezett a kötelező védőoltás… A betegség mind a négy végtagomat és a légzésemet is érintette. A szüleim éjjel-nappal azért dolgoztak, hogy miután a kórházból hazakerültem, mindennap jöhessen hozzám gyógytornász és masszőr. Végül két járógéppel – ezt ma ortézisnek hívjuk – és két könyökmankóval rövid távon megtanultam járni. Ez 27 éves koromig működött, de a betegség állapotromlással, úgynevezett Post-polio-szindrómával jár, ami engem is elért, ezért azóta kerekesszékkel közlekedem.
Fel tudott valamennyire készülni erre a felnőttkori helyzetre?
Akkoriban még nem tudták, mi mindent hoz magával a betegség, úgyhogy nem, csak éreztem, hogy egyre nehezebben mozgok, egyre rövidebb távokat tudok megtenni.
A jó a rosszban: a kerekesszék ezután nem megnehezítette, hanem megkönnyítette a mindennapjaimat, mert például a lakásban adódó háztartási munkákat sokkal gyorsabban el tudtam végezni, mint két mankóval totyogva.
Aktív kerekesszékem van, amely a saját méretemre készült könnyű anyagból, fordulékony, egyszerű vele manőverezni.
A férje, akivel több mint 40 éve együtt vannak, szintén kerekesszékes. Neki mi a története?
Ők 13 évesen találtak a falujukban, Csetényben a barátaival egy légelhárító lövedéket, és csínytevésből hárman szétszedték. Egyikük kezében felrobbant, ő sajnos meg is halt, a férjem és a harmadik srác pedig térd felett elvesztette mindkét lábát. A párom protézissel tíz évvel ezelőttig tudott járni, ma már nem javasolt neki.
Mikor fogalmazódott meg önben, hogy valamilyen módon segítsen a sorstársain?
Már az iskolában is közösségi ember voltam. Integrált oktatásban vehettem részt a Dohány utcai általánosban, ahol még azt is megszervezték, mikor ki segít nekem a suliba eljutni, a lépcsőkön feljutni. Akkoriban ez nagy szó volt, gimnáziumból nem is találtunk akadálymentest. A második kerületi, Marczibányi téri mozgássérültek intézményébe kerültem, ott belefolytam a szakkörökbe, a sportolásba – még versenyeken is úsztam –, a kultúrába. Nemsokára kezdtek mozgássérült szervezetek alakulni Magyarországon, 1995-ben létrejött az ÖNÉ is. Természetes volt, hogy csatlakozom hozzá.
A révész tevékenység, amelyet közel 30 kollégájával együtt űz, mióta létezik?
Az egyesület megalakulása után nem sokkal kezdődött. Révésznek nevezzük magunkat jelképesen, hiszen átsegítünk valakit az egyik oldalról a másikra, persze nem a szó mitológiai értelmében. Skandináv mintára indult, és a kórházi ágy melletti sorstársi tanácsadást jelent a rehabilitációs osztályokon. Amikor valaki betegség vagy baleset miatt egyik napról a másikra végleg kerekesszékbe kerül, az akut időszak után rehabilitációs intézmény várja. Ilyenkor jövünk mi az orvosi team pici szeleteként.
A fontosságunk a hitelességünkben rejlik, a klienseink előtt ugyanis egy olyan élet áll, amelyet mi már sok éve gyakorlunk, így a lelki feldolgozásban és a praktikus dolgokban is tudunk segíteni.
Az említett hitelességen túl mi kell ahhoz, hogy valakiből révész legyen?
Kötelező révészképzésen kell részt vennie, amit egy felvételi-beszélgetés előz meg, ezen általában az egyesület vezetője és egy pszichológus van jelen. Ők megítélik, az illető alkalmas-e segítő feladatra. Ha lelkileg nem stabil, akkor nem biztos, mert az évek alatt kőkemény sorsokkal találkozunk. Azt is megtanítják, hogy nem vehetjük a vállunkra mindenki súlyait, mert az kiégéssel járna. Ez a tanfolyam háromhónapos szokott lenni, többek között rehabilitációs szakemberek, lakás-akadálymentesítési szakmérnökök, szociális dolgozók, lelkészek, pszichológusok stb. tartják. A legutóbbin 2018-ban 54 előadó volt. Széles a paletta, mert nekünk minden kérdést illik tudnunk megválaszolni. A koponya-agysérültek, a gerincvelősérültek, a vegyes rehabilitációs, az amputációs és a stroke osztály közül járunk az egyikre – a hitelesség azt kívánja, mindenki mellé hasonló sérülést szerzett ember kerüljön.
Jellemzően milyen balesetek miatt szorulnak az emberek az önök segítségére?
Nem is gondolnánk, mennyi baleset van, és hogy még évszakonként is eltér a típusuk. Nyáron igen sok a túl alacsony vízbe való fejesugrás miatt bekövetkező vagy a biciklis, motoros baleset, illetve a vonatbalesetből adódó amputáció. A meggy és a cseresznye érésekor meg a fáról leesés, mert ennek a két fának az ága törik a legkönnyebben. A prímet pedig sajnos a fiatalok körében az viszi, hogy mennek az utcán mindkét fülüket fülhallgatóval bedugva, zenét hallgatva, és lelépnek a járdáról. Vagy nézik a telefonjukat…
Amikor először beszélgetnek egy ilyen balesetet szenvedett klienssel, mit tudnak mondani neki?
Úgy történik a kapcsolatfelvétel, hogy megkapjuk az érintettek nevét a rehabilitációs osztálytól, a főorvostól, a pszichológustól vagy a gyógytornásztól. Majd elindul egy több hónapos folyamat, amikor heti szinten járunk hozzájuk révészkedni. Elsőre bemutatkozunk, elmondjuk, mit szeretnénk. Megkérdezzük, mi történt vele, s elmeséljük a mi esetünket.
Van, aki lelkileg még nem tart ott, hogy beszélgessen, ezt tudomásul vesszük, de olyan sosem volt, aki azt mondta volna, hogy később se jöjjünk egyáltalán.
Mire van inkább szükségük ezeknek az embereknek: gyakorlati információkra vagy lelki támaszra?
Mindig az adott személytől függ. Van, aki még a teljes gyógyulásban reménykedik, mert az elején az orvosok sem feltétlenül tudják, mi várható. A gerincsérüléseknek sok árnyalata van, s mindenkivel aszerint kell beszélgetni, hogy előreláthatóan mivel jár majd az új élete. De ahhoz nekem sincs jogom, hogy bárkitől elvegyem a reményt. Van olyan révészünk, akit tizenéves lányként ismertem meg a rehabilitációs intézetben, miután autóval indultak diszkóba, nem voltak bekötve, és egy kanyarban kirepültek az útról. Ő gerincvelősérült lett, és a rehabon állította nekem, hogy megy majd Svájcba, ahol megműtik, és újra járni fog, de én tudtam, hogy sajnos nem így lesz. Viszont biztosra sosem mondhatjuk meg, később mi történik. A kutatások folynak, elképzelhető, hogy egy nap eljut oda az orvostudomány, hogy megtalálja a megoldást egy elszakadt gerincvelő újraélesztésére is.
Mi a tapasztalat, mivel lehet a leginkább ösztönözni a baleseten átesett klienseket az új életük megkezdése során? A tanulás, a munka- vagy a sportolási lehetőségek felvázolásával?
Fontos felsorakoztatnunk olyan szakmákat, amelyeket kerekesszékből is el lehet látni. A felsőoktatási intézmények nagy része pedig ma már akadálymentesített, s aki nem tud mindig bejárni, az is kaphat egyéni tanrendet. Én anno logopédus szerettem volna lenni, de nem tudtam elvégezni, mert egyáltalán nem volt még akadálymentes az ELTE. A sport pedig talán az egyik legfontosabb, amiről beszélhetünk. Mutatunk fotókat, videókat parasportolókról, ez főleg azoknak nagy lehetőség, akiknek a felsőtestük ép maradt. És ami nekem még közel áll a szívemhez, az a tánc. 22 éve kerekesszékes táncos vagyok. Mindig szerettem a zenét, de fiatalon nem mertem volna közönség előtt táncolni. Aztán megalapítottunk két kerekesszékes tánccsoportot is, a táncbemutatóink iskolákban, érzékenyítő napokon is jól működnek, észrevétlenül is érzékenyítenek. A diákok, akikhez elvisszük a műsort, megismerhetik a sorsunkat, az életünket, azt, hogy mire vagyunk képesek.
Ha már ezt említi, mi szokott még történni ezeken az érzékenyítő napokon?
Ezeknek a célja részben az, hogy ne legyen ennyi baleset. Általában két baleseti sérült és egy betegség miatt vagy születésétől fogva mozgássérült társunk vesz részt rajtuk. Mindenki elmondja a történetét, hogy hogyan találta meg az útját, majd megkérdezzük a hallgatóságot, mit gondolnak arról, milyen okok miatt kerülhet valaki kerekesszékbe. Beszélünk az utcai segítségnyújtásról is, hogy ha mozgássérült személlyel találkoznak, és szívesen segítenének, mit tehetnek. A lényeg, hogy mi egyértelműen adjunk információt nekik, ők pedig figyeljenek a hogyan-ra, mert ha nem jól segítenek, bajt is okozhatnak. Ha például egy boltban nem érem el a felső polcot, egyértelműen el kell tudnom magyarázni, mit szeretnék.
Sokan azt hiszik, a kerekesszékes emberek lelkileg és fizikailag egy kaptafára működnek, pedig mi is sokfélék vagyunk, nem mindenki fogadja el közülünk a segítséget.
A révészkedésre visszatérve: mennyi ideig állnak ott a sorstársuk mellett, s mi történik, ha hazaengedik őt a rehabilitációról?
Egy rehabilitáció időszaka általában három hónap, ennek a végén elköszönünk, de ha a kliens kéri, megadjuk az elérhetőségünket. Ha igényli, utókövetést végzünk. Sokan élnek vele, de olyan is van, aki csak egy év elteltével hív fel, hogy képzeljem, talált munkahelyet, megtanult autót vezetni, és úgy rakja be a kerekesszéket az autóba, ahogy én mutattam. Vagy megnősült, férjhez ment, gyermeke született. Persze nem csak sikertörténetek vannak: valakit sajnos a baj tetejébe még a családja is elhagy, máskor 25–30 éves fiatalemberek kerülnek be idősek otthonába, mert 24 órás felügyeletre szorulnak, és kevés a megfelelő lakóotthon.
Lehet valamiféle arányt saccolni a pozitív, illetve negatív lecsengésű esetek kapcsán?
Azt mondanám, szerencsére 80 százalék körüli, azaz jóval több a pozitív megoldású élettörténet. Ezek minket is motiválnak. Bonyolultabb esetekben szupervíziót is tartunk, ezeket csoportosan átbeszéljük szakemberekkel. Egy pszichológus más szempontokat vesz figyelembe, másképp tud segíteni. 15–20 új révészjelentkező is sorban áll, de a Covid óta sajnos nem tudtunk képzést tartani, ennek anyagi oka is van. Pedig azért lenne jó, ha fiatalok is csatlakozhatnának a mostani létszámunkhoz, mert a többségünk már 50 felett jár. Fontos volna átadnunk a tudást, de egy tanfolyamnak legalább 3–4 millió forintos költsége van. Eddig a Magyar Nemzeti Bank támogatott minket, s a további támogatás szükségességére a „Révészek” című dokumentumfilm is felhívhatja a figyelmet, amelyet Tóth Péter Pál rendezett rólunk. Még várjuk a hivatalos bemutató részleteit.
Nyilván vannak személyes történetei olyan sorstársaihoz kapcsolódóan, akiknek meghatározó segítséget nyújtott az újrakezdéshez. Melyik jut most eszébe?
A legelső kliensem, aki egy koponyasérült fiatalember volt, és aki akkor még kerekesszékben ült, de nagyon szépen fejlődött, mire visszakerült az édesanyjához. Saját családot végül nem alapított, a mai napig vele él. Húsz év elteltével egy rendezvényen egy kis háromlábú bottal jött oda hozzám, és én elsőre, szégyellem, de nem ismertem meg. Aztán beszélgettünk arról, hová jutott el, milyen fontos volt neki a segítségem, amiről az őt kísérő édesanyja is elmondta, hogy elképzelhetetlenül sokat jelentett. Azóta megint tartjuk a kapcsolatot.
Minden ilyen egyedi esetért megéri révészkedni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>