Képzajos világban – Interjú Emmer Lászlóval és Páczai Tamással

– Címlap: Emmer László – tíz éve ez áll minden hónapban a Képmás impresszumában. Ez közel 120 fotózás, 3-4 óra, a berendezést és a közben zajló sminkelést, fodrászatot, stylingot is beleszámolva, plusz az utómunka és az egyeztetés. Tekintélyes munkamennyiség, de talán a 120 portré ennél is többet mond. Laci, emlékszel, hogy lettél képmásos? 
Laci: Krúdy Tamással, aki akkor a magazinnál dolgozott, beültünk egyszer a Ferenciek terén egy cukrászdába, mesélte, hogy megújítanátok a lapot, és saját fotózású címlapokat szeretnétek. Nagyon sok munkám volt, de a kedvéért elvállaltam, azt gondoltam, megoldom valahogy, legfeljebb egyszerre két címlapot csinálunk. De az első kettőnél rájöttem, hogy ebbe többet kell beletenni. Maga a feladat viszont nagyon érdekelt, mert abban az időben éppen magam mögött akartam hagyni a divatfotós múltamat, és többet foglalkozni a portréval. A Képmás jó terep volt ehhez. 

– Tamás, te viszont a fotós pályád jelentős szakaszát képmásosként élted meg. A szabadságszerető, utazni vágyó, számomra leginkább riportfotózásban erős fényképész a szemem láttára lett riportszövegíró, képszerkesztő, miközben a Képmás képi világa is egyre egyénibbé vált. A lap is változtatott rajtad? 
Tamás: Mondhatjuk, hogy fotósként a Képmással együtt nőttem fel. Úgy emlékszem, először egy montenegrói kirándulásom képeit jelentettétek meg, amihez szöveget is írtam. Később egyre jobban bekapcsolódtam a szerkesztőség életébe, a kezdetekben jártunk rendezvényekre, és rikkancsként is terjesztettem a lapot. Elmentem más újságokhoz is dolgozni, még bulvár napilapokhoz is, de így vagy úgy mindig megmaradt a kapcsolat a magazinnal.

Dolgoztam külföldön vendégmunkásként, ilyenkor egy-egy riportot küldtem haza, de olyan is volt, hogy a Vámbéry Ármin keletkutatónknak emléket állító utazásom közben hosszú hónapokig olyan országokból csináltam a képszerkesztést, mint Irán vagy Türkmenisztán.

Biztos, hogy sokat változtattam a lapon, de ez nem egyszemélyes munka. Ahogy a profi országúti kerékpárversenyzők is gyakran mondják egy nagy győzelem után: a csapat nélkül nem sikerülhetett volna. Hálás munka és jó kihívás közösen fejleszteni a lap külsejét. Képszerkesztőként megmaradhatott a szabadságom a magazin képi világának kialakításában, közben biztonságot ad, hogy minden hónapban van fix feladatom, mögöttem pedig a kollégák megértő közege, mert az biztos, hogy néha kell hozzám türelem. 

– Tapasztalatból tudom, hogy egy interjúra könnyebb valakit meggyőzni, mint egy fotózásra, pláne címlapfotózásra. Nem egyszer előfordult, hogy Emmer László neve volt a garancia, sőt, talán olykor a mézesmadzag is egy-egy művésznőnél. Laci, a te fotód a magazin csomagolása, cégére. Hogy tudsz kapcsolódni a lap brandjéhez? 
Laci: Ebben a munkában rengeteg az improvizáció, mert az interjú a fotózás után készül, és a szöveg a képpel ismeretlenül fut egymás mellett. A fotózáskor nem ismerem a szöveget, az ember az egyetlen támpont. Ez egyébként a magazinok zöménél így van. 

– Én viszont, aki ott vagyok a fotózáson, jó sok segítséget kapok, ha én írom az interjút. Sokszor mondjuk, hogy szeretnénk, ha a kép a lapban nemcsak a szöveg képi ismétlése lenne, hanem önálló tartalom, valójában ez az az anyag, ahol a kép nem is lehetne a szöveg illusztrációja. A beszélgetések meglepetést szoktak neked okozni ahhoz képest, ahogy a fotózás alatt megismered a portréalanyaidat? 
Laci: Az a helyzet, hogy a kamera tényleg egy kegyetlen eszköz, mindent meg tud mutatni, ami ott képben zajlik, általában az folytatódik tovább szóban. 
Szeretem ezeket a munkákat, a Képmás támogatott az új utamban. Mire vágyik egy fotós? Szabadságra. Ezt itt megkapom, persze megvannak a keretek, de nem zizegnek a háttérben, hogy akkor ennek ilyennek vagy olyannak kell lenni. Hihetetlenül izgalmas embereket kapok minden hónapban. Szóval ez a hosszú munkakapcsolat kölcsönös élmény. 

– Mit szeretnél megmutatni a portréidon? 
Laci: Nyilván mindig az adott karaktert, minél erősebben. De a divatfotós múltam miatt közben szeretem, ha jól néz ki valaki, és ezen belül a lehető legazonosabb önmagával. 
 
– És ha nem tud megbarátkozni azzal a látvánnyal, amit te önazonosnak érzel? 
Laci: Ha ő másik fotón látja meg magát, akkor meg az is jó, és alapvetően nem akarom elfedni például a zavarát sem, mert az interjúban tudom, hogy úgyis ott lesz, ha meg a lazasága üt át a képeken, akkor az lesz benne a beszélgetésben. 
 
– A közelség, amit a portréfotózás megkíván, mennyire marad meg közted és az alanyod között? 
Laci: Ritkán lesz belőle ápolt barátság, de az élmény mélysége miatt akár évek múltán is azon a ponton tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, és nagy szeretettel vagyunk egymás iránt.

Vannak huszonéves történeteim is, hogy pár órát töltöttünk együtt, és mély nyoma maradt mind a kettőnkben. A szememmel dolgozom, aki egyszer a gépem előtt volt, nem felejtem el,

de az megtörtént, hogy a másik azt se tudta, hogy ki vagyok. Na, az nem jó érzés. 
 
– Ebben a világban előszeretettel gyűjtögetjük a képeket, de nem nagyon van alkalom visszanézni őket. Ti visszanézitek a régi fotóitokat? Van vele „dolgotok” a munka elkészülése után? 
Tamás: Én leszoktam róla az elmúlt években. Az elmúlt évtizedben a kommunikációnkban a szöveget egyre inkább felváltja a fénykép, mint az írásnál gyorsabb és hatékonyabb eszköz. Akárhova nézek, mindenhol képeket látok, ezek egyre nagyobb része viszont felejthető, másodpercenként akár több képet is „megnézünk”, amikor a közösségi médiát használjuk. A fotósok, akiket szeretek és a példaképeim, csendben vannak. Szekszárdon van egy kis szőlőm. Amikor munka közben szétnézek a hegy tetejéről, akkor olyan érzésem van, mintha egy fényképben élnék, és ez nagyon megnyugtató. 
Laci: Erről mostanában sokat beszélünk. Olyan felületekre kerülnek a jó képek, amelyek lerántják őket egy másik szintre, a nagyon jó kép nem válik el a nagyon rossz­tól.

Ha egy kiállításon megállsz egy kép előtt, percekig nézegeted, ezeken a felületeken azonban egy pöccintéssel továbbhaladsz.

Valami olyasmi ez, mint amikor a zenében bejött az mp3 meg ezek a tömörített fájlok. Akkor derül ki, mi a különbség, ha kiállsz egy színpadra. Egy kiállítótérnek is ugyanígy van tere, levegője, ideje. 
 
– Mit tud tenni egy magazin azért, hogy ezt a helyzetet a kép befogadói kezelni tudják? 
Laci: Már extra, hogy egyáltalán nyomtatásban megjelentek. Ez lassan egyrészt luxuscikk lesz, másrészt misszió. 
Tamás: Annyira „képzajos” világot teremtettünk, hogy azt gondolom, egyre több ember fogja félrerakni tudatosan a közösségi médiát, a hírportálok stresszelő írásait, mert az ezekkel járó frusztráció úgy orvosolható, ha helyette egy ilyen magazint olvasunk, mint a Képmás. 
 
– Játsszunk el a gondolattal, hogy megkapjátok egymás feladatát. 
Laci: Lehetetlen lenne, mert a szerkesztés tele van adminisztrációs trükkökkel, én teljesen elvesznék. 
 
– Tamás, a te címlapod hogy nézne ki? 
Tamás: Egyszer az unokatestvéremet, Villőt fotóztam Laci stúdiójában, segítőim is az ő csapatából voltak. Érdekes élmény volt, és a képek nagyon jól sikerültek, de munka közben már éreztem, hogy bár sokat jelent mellettem egy profi sminkes és fodrász, az a bensőséges környezet nem jön létre, ami nekem fontos egy jó portré elkészítéséhez. 

– A hátsó borítókat viszont gyakran te készíted. 
Tamás: Igen, de ott a koncepció teljesen az ellentéte a címlapnak. Fekete-fehér, nincs sminkes, fodrász, stylist, egyedül megyek, és ebben van egy csomó esetlenség. A címlapon profi körülmények között mutatkozik meg a személyiség, ott meg az ellenkezőjéből, de az az őszinteség mind a kettőben benne tud lenni. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

 
– Ezért inkább írtál szöveget, mint hogy menjen veled egy újságíró? Azt hiszem, a legjobb riportjaink között vannak azok, amelyeknek a szövegét is te írtad. 
Tamás: Igazság szerint racionális okai is voltak, hogy gyakran egyedül készítettem ezeket a riportokat. Nagyon szerettem az ilyen terepmunkát, bár nehéz volt: miközben az egyik kezemmel fényképeztem, mert egy fontos jelenetet láttam, a másikkal a diktafont tartottam az alanyhoz, figyeltem a válaszra, és már fogalmaztam a következő kérdést. Ennyi információt idő volt összerakni is, főleg, hogy a szövegírással azért vannak nehézségeim, mert gyerekkoromban sokat cikiztek felnőttek is, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul – Erdélyből költöztünk ide 1989-ben. Ezért mostanában inkább örülök, ha jön velem újságíró, és én jobban koncentrálhatok a képek minőségére. 
 
– Laci, te szeretsz egyedül dolgozni? 
Laci: Nem, mert akkor nyomaszt, hogy minden teher rajtam van.

A stáb csak akkor zavar, ha azt gondolják, hogy mint valami megváltó vagyok jelen, és ott áll öt ember, aki csak néz, hogy akkor mi legyen. Én csapatban szeretek dolgozni, de aktív csapatban. 

– Melyik részét szereted legjobban a sikernek, amikor elkattan a legjobb felvétel, amikor elkészül utómunkával a kép, vagy amikor visszajelzést kapsz rá? 
Laci: Szeretem a fotózáson a pillanatot, amikor megtaláljuk, hogy na, akkor ez lesz az út, és elkezdjük megvalósítani. Az utómunkánál még nagyon sok tevődik hozzá, a színek, a kontrasztok csodát tesznek. Ilyenkor elképzelem, hogy még ott áll előttem a hús-vér ember, és jó érzés, amikor meglátom, hogy ugyanabban a fényben, ugyanabban a történetben egy más háttérrel egy erősebb kép lesz belőle. Az ember ilyenkor három-négy-öt dolgot finoman összehangszerel. Aztán sok erőt ad a visszajelzés is, például amikor Marton Éva férje, Zoli azt mondta, hogy Éváról temérdek fotó készült, rengeteg szép kép is, de ez a kettő pont olyan, mint Éva. Az a kép tényleg olyan volt, hogy szép volt a fotón, de közben a tekintetétől kilyukadt a papír. 

– Tamás, te hogyan keresel képet mások cikkéhez? Van módszered, vagy inkább intuíció? 
Tamás: Van nekem egyfajta képi ízlésem és világlátásom, aztán van az újságnak, az adott cikknek, emellett a lap dizájnja, a tervezőgrafikus ízlése és gondolatvilága. Néha fogalmam sincs, ez a sok változó végül milyen sorrendben, arányban is áll össze. Balassa Nikivel, a tervező­grafikussal már 10 éve folyamatos a munkakapcsolat, már ösztönösen tudjuk, mit szeret a másik. Szoktam néha tippelni, hogy ha bekészítek három-négy képet egy cikkhez, melyiket fogja választani. Gyakran be szokott jönni. 

– Akkor mégis tudsz te csapatban dolgozni. 
Laci: Pont ezt akartam mondani. 

Tamás: A fotózáskor nem, gyerekként is egyedül természetfotóztam a lessátorban. Később, amikor elutaztunk a barátnőmmel vagy a haverokkal, engem gyakran elragadott egy-egy jó képpel kecsegtető helyzet, nekik meg várni kellett, ami néhány esemény után, érthetően, konfliktusokhoz vezetett. Ezért jobb, ha nyaraláskor nem is fényképezek. 

– Az átlagembernek a fotózás jó eszköz ahhoz, hogy picit lelassuljon, egy dologra koncentráljon, pihenjen. Ti mennyire tudtok feloldódni benne? 
Laci: Engem teljesen beránt, ahogy mondjuk a zene, a sport vagy talán a kertészkedés. 100 százalékosan ott vagyok benne. Bár sport meg kapálás közben azért repkednek a gondolatok, fotózás közben erre nincs lehetőség. De a jól elvégzett munka öröme az hasonló. Viszont fárasztó is, különösen azok a nagy projektfotózások, amikor több embert fotózunk végig, mondjuk az Operaháznak, hihetetlenül kimerítőek. Olyankor öt embernek kell odaadni magad, átvenni a rezgését, a problémáját. 
Tamás: Épp tegnap este egy fine dining fotózáson voltam. Úgy érkeztem meg, hogy farkaséhes vagyok, és fantasztikus ételek voltak ott, polip, meg amit el tudtok képzelni, de nem tudtam enni, mert láttam, hogy akikkel dolgozom, feszültek, hogy az utolsó kis csipesszel odarakott mikrozöld is tökéletes legyen. Ezért a szünetben kimentem egy gyorsétterembe enni, hogy tudjak utána dolgozni. Tehát a munka részében nincs egy pillanat kikapcsolás sem, és ez nagyon fárasztó tud lenni. Engem az utazgatás közbeni fotózás relaxált, amikor ezt csináltam, most meg a szőlőben tudok kikapcsolni. 

– Ott fotózol? 
Tamás: Még csak fejben. Ott most szőlősgazda vagyok. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.